Egy következmények nélküli ország

2005. év elején, tizenöt évvel a rendszerváltozás után ideje számot vetnünk azzal, mi történt az eltelt időszakban. A nagy terv az volt, hogy egy hatalmas ugrással kiszabadulunk a kádárizmusból, az úgynevezett puha diktatúrából, s belevetjük magunkat a demokráciába. Valóban, 1989–1990-ben megtörtént a hatalmas ugrás, de az évek múltával megtörtént a visszazuhanás is. A kádárizmusból jövünk – s most újra a kádárizmusban vagyunk, s nem kevesen érezzük úgy ebben az országban, hogy 2005-ben szinte mindent újra kellene kezdenünk. Az ország közérzete, közhangulata, mentalitása, lelki beállítottsága zuhant vissza oda, ahonnan jött. Jómagam négy szempontot tartok kiemelendőnek: az első az alkotmányos berendezkedésünk, a második a politikai elit magatartása, a harmadik az értelmiség felelőssége, a negyedik az erkölcsi dimenzió.

Merev struktúra, bebetonozott kormány

Először tehát az alkotmányos rendünkről. Természetesen az 1989-es Nemzeti Kerekasztal tárgyalásainak eredményeként, illetve az 1990. tavaszi Antall–Tölgyessy-paktum megállapodásai alapján radikálisan megváltozott az 1949-es alkotmány, az új berendezkedés minden szempontból megfelelt a jogállamiság követelményeinek. Más kérdés az, hogy az alkotmánymódosítás a politikai elitek zártkörű megegyezése volt – mind a két esetben –, ezáltal nem válhatott egy olyan, az egész országot megérintő kegyelmi pillanattá (Kis János kifejezése), amely mintegy a rendszerváltozást szimbolizálta volna. Mindamellett ne feledjük azt sem el, hogy a rendszerváltó elitek is ideiglenes jelenségnek fogták fel a módosításokat, hiszen bárki elolvashatja ma is az alkotmány bevezető soraiban, hogy a módosítások csak egy új alkotmány elfogadásáig érvényesek. Talán ők is tudták vagy érezték azt, hogy 1989–1990-ben nem lehet, mert képtelenség egy csapásra olyan alkotmányt elfogadni, amely majd – mondjuk – tíz, húsz vagy harminc év múlva is minden újonnan felmerülő politikai konfliktus esetén kiállja az idők próbáját. Ha tehát jobban belegondolunk, a még ma is érvényben lévő alkotmányunk is előírja, hogy új alkotmányt kell készíteni – ám jelenlegi politikai és közállapotaink gyakorlatilag kizárják azt, hogy erre sor kerülhessen.
Nincs másról szó ugyanis, hogy a kezdeti aggály igaznak bizonyult, s természetes, hogy igaznak bizonyult: 1989-ben, a rendszerváltozás hajnalán Tölgyessy Péterék nem láthatták előre, hogy hogyan és milyen politikai légkörben, milyen kihívások közepette fog működni a demokráciánk például 2005-ben, s ennek a légkörnek milyen alkotmányos szabályozás fog a leginkább megfelelni. Az alkotmányozó elit kizárólag az akkori, 1989–1990-es kihívásokat érzékelhette, és azokra válaszolhatott. Meg is tették ezt. Elsődleges és meghatározó szempontjuk a parlamentáris rendszeren belül a mindenkori kormányzat és a kormányfő bebetonozása, hiperstabilitásának jogi alátámasztása volt. Ekkor ugyanis az volt az elsődleges célja az ellenzéknek, hogy a kommunista utódpárt ne térhessen vissza a hatalomba, ne legyen lehetősége a hatalom visszaszerzésére, az új kormányzó erők megbuktatására. Ennek érdekében a köztársasági elnök funkcióit gyengítették, a kétharmados törvények számát húszra csökkentették (ami a kormányozhatóságot erősítette akkor), a kormányfőt szinte leválthatatlanná tették a konstruktív bizalmatlansági indítvány bevezetésével, s nem kevésbé lényeges, hogy a parlament feloszlatását nemzetközi mércével mérve is szinte lehetetlenítették. Mindezek alapján egy hiperbiztos, igen stabil kormányzati hatalmi ágat hoztak létre, amely így a német kancellári rendszerhez hasonlítható. Ám talán még annál is stabilabb kormányt és parlamentet hoz létre, hiszen például a parlament feloszlatására még kevesebb lehetőség van, mint Németországban.
2005-ben azt kell megállapítanunk, hogy éppen ez a hiperbiztos, nagyon stabil és ezáltal különösen merev alkotmányos berendezkedés gátolja leginkább a politika konfliktuskezelő és -megoldó potenciálját, megújulóképességét.
A magyar alkotmány előírja, hogy négyévenként lehetnek parlamenti választások (áprilisban vagy májusban), s gyakorlatilag alig-alig kínál lehetőséget a parlament feloszlatására és előre hozott választásokra. (A köztársasági elnök két rendkívüli, szinte elképzelhetetlen esetben oszlathatja fel a parlamentet, illetve létezik az Országgyűlés önfeloszlatási joga, amely azonban szintén aligha működhet, hiszen a kormányzati többségnek kellene erre rábólintania.) Ez nyugati, de még közép- és kelet-európai összehasonlításban is szokatlan, s példátlan merevséget hoz létre. Miért fontos az, hogy létezzen és megvalósítható – ne pedig kivitelezhetetlen – legyen a parlament feloszlatása és az előre hozott választások joga? Azért, mert demokráciákban ez az egyik legfontosabb garancia arra, hogy a két választás között zsarnokká, diktatórikussá, avagy gyengévé és működésképtelenné váló kormányzattal szemben is fel lehessen lépni, azaz az ellenzéknek és a társadalomnak a négy év alatt is létezzenek demokratikus jogai és lehetőségei. Ez nagyon fontos demokratikus garancia, ez akadályozhatja meg – többek között –, hogy a demokrácia ne pusztán egy négyévenkénti választási aktussá silányuljon.
Ám ebből a jelenlegi politikai elitünk semmit nem értett meg. Büszkén hangoztatják – igazság szerint nemcsak a baloldalon, de időnként a jobboldalon is –, hogy a magyar demokrácia egyik nagy „vívmánya”, hogy szemben a környező országokkal, nálunk kezdettől mindig rendben, szabályosan négyévenként zajlanak le a választások. Nos, a dolog éppen ellenkezőleg van: a megkérdőjelezhetetlen négyévenkénti választások nem a stabilitás, hanem a rugalmatlanság, a megújulásra való képtelenség ékes bizonyítékai. Szeretném jelezni, hogy Csehországban, Szlovákiában, Szlovéniában, a balti államokban, Lengyelországban (ahonnan éppen most jött a hír, hogy a baloldali kormányzat engedett az ellenzék nyomásának, s beleegyezett az előre hozott választásokba) a rendszerváltozás utáni első tíz-tizenöt évben szinte több volt az előre hozott választások száma, mint az időben, rendben megtartottaké. A magyar demokráciát, gazdasági állapotokat sokkal jobbnak tarthatjuk, mint az említett országokéit? Vajon sikeresebbek lettünk-e a kínosan merev négyévenkénti választásainkkal, mint azok a régióbeli országok, amelyek ezt egészen másképp csinálták? Nem. Nem, mert egy ország innovatív erejéhez az is hozzátartozik, hogy el tud küldeni egy kormányzatot idő előtt, ha éppen ez a lépés szolgálhatja a megújulást, a válságból való kijutást. Fenntartom, hogy a parlament feloszlatásának politikai aktusa – amely Nyugat-Európában természetes gyakorlat igen régóta, most éppen Portugáliában döntöttek róla – szimbolikusan mutatja egy politikai rendszer változási-változtatási képességét.
A tavalyi kormányfő- és kormányváltás – amelyről több cikket is írtam – úgy zajlott le augusztusban–szeptemberben, ahogyan nem lett volna szabad lezajlania. A Medgyessy-kormány bukásának a fő oka annak tehetetlenségében, kritikán aluli teljesítményében rejlett; elfogadhatatlan, hogy még csak fel sem merült semmilyen részről a parlament feloszlatásának a gondolata. Csak visszautalnék az előző két példára: Portugáliában a köztársasági elnök a kormány gyenge teljesítménye (!) miatt ír ki előre hozott választást, míg Lengyelországban hasonló okok vezetnek idő előtti választásokhoz. Ma a változó színezetű kormányzatokkal szemben túlzottan nagy a tekintélytisztelet, s túlságosan kevés az ellenzék jó értelmű pimaszsága, a hatalommal szembeni bátorsága, tekintély- és nimbuszromboló mersze, hajlandósága.
Sokkal többet kellene a hatalmakat megfricskázni, fensőbbségüket megkérdőjelezni, sokkal többet kellene kormánypárti politikusok, miniszterek távozását kikényszeríteni, sokkal bátrabban kellene hinni az ellenzék mindenkori jogaiban és a hatalom korlátozottságában – mert ha ezeket az igazán demokratikus erényeket nem gyakorolja ez az ország, a társadalom éppúgy, mint a politikai szereplők, illetve nem kevéssé az értelmiség, akkor egy jottányival sem jutottunk túl a kádárizmuson.

Frusztrált politikai elit

De vegyük a második tényezőt, a politikai elit magatartását. Mi itt az igazi baj? Valójában az, hogy sem a baloldali, sem a jobboldali elit nem érzi úgy, nem hiszi el, hogy a tizenöt év alatt igazán jó munkát végzett volna, hogy elérték volna, elértük volna a céljainkat. Valójában minden politikai erő érzi, hogy nem sikerült a rendszerváltozás ethoszát megteremteni, azaz semmilyen lényeges célban, értékben, elképzelésben nem sikerült megállapodni, de még csak a megbeszélések, egyeztetések közelébe sem jutni. Hozzá kell gyorsan tennem, nem egyforma a felelősség. Az utódpártban jelen lévő posztkommunista elitnek, amely a régi rendszer itt maradt örököse, mindent és mindenkit megelőző politikai gesztusokat kellett volna tennie a magyar közvélemény felé, jelezve azt, hogy tudja és érti felelősségét az előző rendszer gonoszságaiban és embertelenségeiben. Lehetőséget kellett volna adnia arra, hogy az ellenzék – mármint a ma is utódpártellenes, antikommunista ellenzék, tehát nem az SZDSZ – szóba tudjon állni az utódpárti elittel, legyen közös kiindulópontjuk, alapjuk a megbeszéléseknek, az egyeztetéseknek. De ezt Horn Gyuláék, Kovács Lászlóék, Lendvai Ildikóék nem tették meg, s ezért elsődleges felelősség terheli őket abban, hogy a rendszerváltozás, a demokrácia értelméről még csak meg sem indultak a gondolatcserék.
Tény azonban az is, hogy ez a helyzet az ellenzéket is frusztrálja, kiábrándulttá teszi, hiszen minden erkölcsi és történelmi igazsága ellenére mégis szembe kell néznie azzal, hogy már másodszor, sőt – az ellenzék statisztálása mellett – Gyurcsány Ferenccel harmadszor (!) került vissza a hatalomba a posztkommunista baloldal, s nem látszik a garancia, hogy ez ne történhetne meg 2006-ban negyedszer is. Az utódpárttal és az SZDSZ-szel szembeni jogos indulatokon túl a jobboldali elitnek is újra alaposan át kell gondolnia, hogy megtett-e mindent igazsága érvényesülése érdekében, a demokratikus ethosz kialakulása érdekében.
Mert sajnos jelen pillanatban a politikai elitünk nem érzi, nem érezheti azt, hogy a demokrácia egy közös mű, a politikusok és az emberek, az ország közös műve – s ezáltal pedig a demokrácia mint közös mű nem is létezik, nincs. Van a jogintézményekben, de nincs a közhangulatban, a közérzetben, a közös gondolkodásban, azaz a közgondolkodásban. Helyette – mint szerencsétlen pótlék – itt maradt velünk a Kádár-korszakból örökölt politika- és hatalomgyűlölet, a hatalomtól való távolságtartás, illetve a politikai ellenfelek marakodása azért, mert csak félelem van és bizalmatlanság egymás motivációival, cselekvéseivel, sőt szándékaival kapcsolatban. Tizenöt év alatt azt nem sikerült közös tapasztalattá tenniük, hogy a diktatúrával szemben a demokrácia léte már önmagában eredmény, amelyet a politikai erők csak közösen hozhatnak-hozhattak létre – képtelenség kisajátítani a demokráciát, mert akkor az már megszűnt demokrácia lenni.

Az értelmiség árulása

Menjünk azonban tovább, s nézzük meg az értelmiség, ezen belül döntően a közéleti értelmiség szerepét. Nem leszek udvarias, és azt mondom, hogy a 15 éve itt működő közéleti értelmiség döntő része egyszerűen elárulta a demokráciát. A hazai értelmiségnek történelmi öröksége, hagyománya, hogy felelősséget vállal egy tisztességes, az igazság kimondására törekvő, erkölcsös közvélemény és közélet kialakításáért. Az a felelőssége, hogy nem szívódik fel a pártérdekekben, nem korrumpálódik és rohad meg egzisztenciális érdekei miatt, hanem a közéleti események valódi lelkiismerete marad. Az a felelőssége, hogy meghatározott közéleti és politikai események kapcsán hallatja a hangját, ügyet csinál abból, amiből ügyet kell csinálnia, és nem csinál ügyet abból, amiből nem szabad ügyet csinálnia. Nemcsak a jobboldali, de a baloldali értelmiség is a nyilvánosság előtt tűrhetetlennek tartja, hogy egy volt titkosszolgálati tiszt legyen Magyarország miniszterelnöke; nemcsak jobboldali, de baloldali értelmiségiek sem fogadják el, hogy ne tisztázódjon a brókerbotrány és abban például Gyurcsány Ferenc és más szocialista politikusok esetleges szerepe; senki nem csinál ügyet a Bácsfi Diana-féle semmiből, és nem szervez erre antifasiszta népfrontot, mert az nevetséges; s persze jobboldali értelmiségiek is megszólalnak, ha jobboldali politikusok környékén bukkannak fel korrupciógyanús ügyek.
Vagyis az értelmiség akkor értelmiség, ha segít az embereknek, a közvéleménynek, hogy a közéletben az igazságot láthassák, hogy a fontos ügyeket fel- és megismerjék, hogy a múltunkat és a közelmúltunkat, jelesül éppen a Kádár-rendszert utólag megismerhessék, hogy a demokrácia mibenlétét megtanulhassák stb. Az értelmiség azonban felszámolódott, eltűnt vagy éppen gátlástalan politikai haszonlesővé alacsonyodott, nem szólal meg, ha kellene, s ha megszólal, akkor meg jobb lenne, ha meg sem szólalt volna. Nem segíti a politikai vélemények ellensúlyozását, nem következetesen kritizálja a hatalmat, iszonyatosan gyáva, nem segít az embereknek a civil, demokratikus kurázsi kialakításában, olyan, mintha állandóan és folyamatosan rettegne – s attól tartok, hogy valóban folyamatosan fél és retteg. Kár érte, nagy kár érte, mert a közös tudat, a valóságos közvélemény kialakításában nélkülözhetetlen lenne a szerepe. Ám ezt, úgy tűnik, meg sem próbálja megérteni. Van a mindenkori hatalom, s a másik oldalon van a megosztott, felszabdalt és megfélemlített társadalom – „lakossággal” és „értelmiséggel” egyetemben.
Mi a következménye a politikai elit és a közéleti értelmiség fent jellemzett magatartásának? Az, hogy a magyar emberek döntő, sőt elsöprő többsége igazi kádári „lakosság” marad, minden állampolgári attitűd nélkül, kiszolgáltatva a hangzatos, szépen szóló vagy éppenséggel erőszakos, manipulatív politikusi szövegeknek. Vajon mit lát, mit érez, mit tapasztal ma az úgynevezett állampolgár a demokráciából, vajon hol tud belekapaszkodni ebbe a rendszerbe, hol és miben tud azonosulni vele? Tartok tőle, hogy sehol, tartok tőle, hogy érdemileg nem lát különbséget a diktatúra és a demokrácia között, de nem azért, mert végtelenül ostoba, hanem azért, mert senkitől nem kapott igazán segítséget ahhoz, hogy ezt megértse és átélje. A nyugati demokráciák állampolgárai körében már létezik demokratikus öntudat – volt alkalmam ezt többször megtapasztalni kutatómunkám során Berlinben, Münchenben, Bécsben és más helyeken. Létezhetne ez nálunk is – de 15 évvel a rendszerváltozás után az emberek sajnos nem igazán tesznek különbséget a Kádár-korszak és a mai demokrácia között, s ha tesznek, sokszor jön ki győztesen ebből az előző rendszer.

Erkölcsösebb, tiszte