Stratégiaváltás előtt a vezető ellenzéki párt

Sok, a jelenlegi kormánypártokkal és kormánypolitikusokkal foglalkozó cikkem után most az ellenzékről, jelesül és döntően a Fidesz lehetőségeiről szeretnék írni. Nézzük meg először, a 2002-es vereség óta mire is, milyen koncepcióra alapozódott a Fidesz ellenzéki politizálása. Utána nézzük meg azt, hogy ez a koncepció és az ebből kibomló stratégia mennyiben állja meg a helyét 2004. szeptember 30-a, azaz a kormányváltás után. Végül mindebből vonjunk le néhány következtetést.
Akárhogy szépítjük, tény, hogy a Fideszt és a vele szimpatizálókat sokkolóan érte a 2002. áprilisi vereség. A nem várt vereség lélektani feldolgozása volt a legnehezebb mind a volt miniszterelnöknek, mind a párt egészének, mind a párttal szimpatizálók sokaságának. Volt, aki még további aktivitással, akciózással próbálta kihúzni magát ebből a helyzetből – emlékezzünk, 2002 nyarán a forró júliusban–augusztusban több tüntetés is lezajlott –, mások viszont depressziósak lettek és visszahúzódtak. A 2002-es év ebben a sokkos állapotban telt el, az önkormányzati választások újabb veresége már csak feltette az i-re a pontot.
Innen kezdődött a feltápászkodás, egy új politikai stratégia kidolgozása. A több hónapos folyamat lényegében 2003 májusára, a Fidesz szövetséggé és néppárttá válását mintegy megpecsételő kongresszussal fejeződött be. Ekkortól számíthatjuk annak a politikai stratégiának a létét, amely lényegét tekintve – persze kisebb-nagyobb módosulásokkal, mégis – a mai napig, 2005 elejéig hivatalosnak, vagy legalábbis láthatónak tekinthető. Melyek ennek az immáron másfél éve tartó stratégiának a legfontosabb elemei? Három ilyet tudnék kiemelni. Az első a társadalom- és nemzetpártiság; a második a szalonképes ellenzéki szerepre való törekvés; s a harmadik a kormányzati status quo feltétlen betartása. Vegyük röviden sorra ezeket.
Az első és talán legfontosabb, hogy a Fidesz arra az álláspontra helyezkedett: neki mint kormányzástól mintegy elütött pártnak továbbra is az emberek, a társadalom, másképp a nemzet dolgaival kell törődnie, s nem a kormány, illetve a kormánypártok tevékenységével. E stratégia lényege az volt, hogy nem elsősorban a kormányzat–ellenzék küzdelem terepén – tehát a közéleti vitákban, a parlamenti csatákban – kell jeleskednie és jelen lennie, hanem folyamatosan a társadalom, a nemzet gondjaival kell foglalkoznia, arra kell reflektálni, tervezni kell a szociális gondokra a megoldásokat. Azaz továbbra is mint valamifajta – angolszász jellegű – árnyékkormány (nem árnyékhatalom, félreértés ne essék, utóbbi Gyurcsány miniszterelnök alaptalan, rosszindulatú fogalma) kell működnie, amely felelősséget vállal a magyar társadalomért, de nem fecsérli el energiáit a kormányzattal folytatott kisszerű csatározásokban, hiszen ez a lényeg elől vonná el a figyelmet. Ez a stratégia egyébként sok tekintetben folytatása volt az 1998 és 2002 közötti kormányzási időszaknak, illetve a 2002-es kampány tartalmának is: kormányozzunk úgy, mintha az ellenzék nem létezne, majd később a kampányban tegyünk úgy, mintha nem is lenne kampány, a kormány végzi ekkor is a dolgát, a helyén van, s nincs szüksége arra, hogy holmi ellenzékkel debattáljon. Meggyőződésem egyébként, hogy ez a passzivista kampánymagatartás volt az egyik fő oka a vereségnek, amely nem kívánt tudomást venni arról, hogy kampány van.
Ennek az építkező, társadalom- és nemzetcentrikus politikának volt szerves része (a 2003 májusától újra pártelnök) Orbán Viktor tevékenysége is. Amíg a Fidesz a pártpolitikai küzdelmek alá, a társadalomra irányította figyelmét, addig – ennek mintegy megfelelőjeként – a volt miniszterelnök a párt- és parlamenti küzdelmek fölé helyezte magát. (Utalok a közismert dolgokra: nem vett részt a parlament munkájában, viszont sokszor jelent meg a határon túli magyarok rendezvényein, illetve egyházi rendezvényeken.) Ez ugyanannak a stratégiának kétfajta megnyilvánulása volt, s az a mai napig.
Mi következett mindebből, hogyan nyilvánult ez meg? Úgy, hogy a Fidesz időnként – a kormányzattól, a pártküzdelmektől szinte teljesen függetlenül – javaslatokat dolgozott ki a főbb gazdasági, szociális és egyéb problémák orvoslására, s azokat a nyilvánosság elé tárta – lásd 2004 tavaszán az ötpontos petíciót, amelyet egymillió-háromszázezren írtak alá. Javaslatait, koncepcióit, időnkénti bírálatait azonban a pártpolitikai és parlamenti küzdelmekben nem, vagy csak halványan, meggyőző erő nélkül ütköztette a kormányzattal, a kormánypártokkal. Aligha kétséges, hogy ebben a stratégiában, a pártok felettiségben volt valami fentebb stíl, valami emelkedettség, valami megható, ám voltaképpen elhibázott koncepció volt. Két okból is. Először azért, mert a pártok versenye, a parlamenti többség-kisebbség, illetve a kormányzat–ellenzék viadalai határozzák meg a politikát, a hatalmi viszonyokat. Amelyik pártnak nincs kedve vagy ereje ebbe kellő mértékben alámerülni, aki nem ezeken a viszonyokon belül és keresztül – hiszen nincs más út – kívánja társadalom- és nemzetmentő koncepcióit megvalósítani, hatalomra és kormányra juttatni, hanem e viszonyok felett kíván maradni, az aligha éri el, hogy elképzelései többek legyenek vágyakozásnál.
Másodszor, egy pártnak, így a Fidesznek is, a hatalom akarását nem szabad szégyellni, ezt tudatosan vállalni kell. Az a párt, amelyik nem akarja igazán a hatalmat, s programjához nem mutat fel elég erőt és magabiztosságot, nem tudja elérni céljait. Ha ugyanis valóban van társadalomjobbító koncepció és program, s magabiztosság abban, hogy ez a program százszor, ezerszer jobb, mint az éppen kormányon lévőké, akkor tudatosan és folyamatosan törekedni kell a hatalom megragadására – ezt maga a társadalom is igényli. A Fidesz tehát – megítélésem szerint – az elmúlt másfél évben nem vette elég komolyan a pártpolitikai és parlamenti küzdelmeket, azt, hogy most nem ő van hatalmon, szinte lenézte a politika mindennapi aprómunkáit – és bizony el is hanyagolta azokat. Nagyon fontosnak tartom, hogy ne csak mindig a hosszú távú és végső cél, a 2006-os győzelem lebegjen a szemek előtt, mert ez elvakít. A rövid távú politikai küzdelmek – lehetőleg sikeres – megvívása nélkül nem képzelhető el hosszú távú siker. A 2006-os választási győzelem sem. Három példát is hoznék erre.
Draskovics Tibor 2004. őszi áfavisszatartása – amelynek következtében cégek sokasága ment és megy tönkre – példátlan, európai mércével mérve elfogadhatatlan lépés egy pénzügyminisztertől. Kérdezem: miért nem mondja el hangosan és nap mint nap a Fidesz, hogy ez a lépés etikátlan, de lehet, hogy törvénytelen is, s főleg vállalkozásellenes? Ebbe a botrányba egyébként egy demokratikus országban bele is bukhatna a kormány, de minimum a pénzügyminiszter lemondásra kényszerülne. Ám hol van erről szó Magyarországon? Persze, az ellenzéknek ezt követelnie kell, enélkül ez nem megy. Márpedig ha a Fidesz például ebben a témában nem hallatja a hangját, akkor nem viselkedik erőteljes ellenzékként.
A magyar külpolitika a botrányos ukrán választások kapcsán csődöt mondott. A magyar kormány az utolsó pillanatig arra a Janukovicsra tett, aki a keleti politika megtestesítője, EU-ellenes, magyarellenes, s ráadásul választási csalások árnyéka vetül rá. A Magyar Nemzet jóvoltából azt is tudjuk, hogy a háttérben gyalázatos korrupciós és maffiakapcsolatok gyanúja merül fel. Márpedig ez a kormányzati külpolitika teljes kudarca volt. Erről a kudarcról s a kormány furcsa kapcsolatairól kötelessége tudnia a közvéleménynek, a társadalomnak. Miért nem beszél erről az ellenzék? Miért nem illeti erős kritikával a kormányzatot? Mi ez a viszszafogottság? Mi ez a fékezettség?
Gyurcsány felbukkant a milliárdosok üzleti világából, és most miniszterelnök. Mi a Fidesz válasza erre? Ez főnyeremény, mert ez a kiállhatatlan fickó már tavaszra szétveri a saját pártját, és összeomlik az MSZP. Tehát – s megint jön a kényelmes, a hosszú távú célokra figyelő válasz – újra nem kell tenni semmit, csak várni és várni, mert a jövő biztosan szép lesz. Hadd kérdezzem meg: valóban megáll a lábán az a szemlélet, amely kiindul abból, hogy Gyurcsány „Fletó” (így nevezik a körülötte lévők) egy kibírhatatlan pojáca, egy született provokátor, s ebből következően nem történhet más, mint hogy elébb-utóbb széthullik az MSZP és annyi a kormánynak is? Azt gondolom, ez a determinista szemlélet nem áll meg a lábán, s téves következtetésekre ad alkalmat. Az élet, a politikai élet ugyanis teljesen másképp működik. A politika akaratok egymásnak ütközése, amelynek során a különféle akaratok az események alakulása során képesek arra, hogy változtassanak, hogy átalakítsák stratégiáikat, ha arra szükség van. Ez tehát azt jelenti, lehet, hogy Gyurcsány most olyan provokatőr, aki most mintha rombolna maga körül, és mindenkit megsértene – de tételezzük fel, hogy később képes lehet a stratégiaváltásra, s különösen azért is feltételezhetjük ezt, mert ezer tanácsadóval és pr-szakemberrel veszi körül magát. Az új miniszterelnökkel szemben a Fidesz változatlan, azaz Medgyessyre szabott ellenzéki politikája nem elég, kevés, új ötletekre, újra több szellemességre (hol van a régi szellemesség?), humorra és maró, kíméletlen gúnyra van szükség, különben elúszik a győzelem.
Egyszóval: a Fidesz – jó másfél éve – sokszor nem úgy viselkedett, mint egy ellenzéki párt, hanem úgy, mint egy közgazdasági vagy társadalomtudományi intézet: okos közleményekben kommentálja, értékeli a kormányzat aktuálisan elhibázott és rossz döntéseit, mintegy széljegyzeteket fűz ahhoz, s ezzel a dolog el van intézve. Épp ez a lényeg: ez kevés. Ezt tegyék meg az elemzők, a kutatók, neki viszont állandóan fel kell mutatni az ellenzéki alternatívát, el kell mondani, hogy a kormányzat lépései után mi a szükséges teendő, mit kell követelni, vagyis az ellenzék cselekedjen. Nyomást gyakorol a kormányra, ha kell, egyes politikusok lemondását is követeli. Ez nem szégyen, ez az ellenzéki politika sava-borsa szerte Európában és a demokráciákban. Minden, ezzel ellentétes kormányzati szirénhangot kéretik nem figyelembe venni.
Térjünk át a második mozzanatra, a szalonképes ellenzéki szerephez való ragaszkodásra. Ennek mögöttes oka könnyen felderíthető: a Fidesz túlságosan is komolyan vette a baloldal kritikáit, amelyek a 2002-es kampány időszakában és a vereség utáni elszórt reakciók kapcsán fogalmazódtak meg. Ezek arról szóltak, hogy a Fidesz „túlságosan hatalommániás”, „nem tud belenyugodni a vereségbe”, „nem képes elviselni, hogy nem ő van hatalmon”. Ugye, ismerősek? A Fidesz elhitte, magára vette ezeket a nyilvánvalóan provokatív baloldali támadásokat. És azóta tudatosan vagy tudattalanul, de igyekszik megfelelni a szalonképes ellenzék elképzelt kritériumainak. A Fidesz két éve igyekszik szabadulni attól a baloldali vádtól, hogy a párt és a pártelnök kiállhatatlanul hatalommániás, agresszív, antidemokratikus, a társadalmat megosztó, felforgató és lázító. Ám úgy vélem, ez a koncepció elhibázott, s nem kis mértékben bénítja, cselekvési szabadságában korlátozza a pártot. Egyfelől elhibázott azért, mert mint az elmúlt két év jól bizonyítja, ez a kínos szalonképességre törekvés semmilyen eredménnyel sem járt. Orbán Viktor – egyébként nagyon tiszteletreméltóan – többször avathat templomot, mondhat filozofikus igényű, igen emelkedett évértékelő szövegeket, szépen kérheti a Fidesz összes politikusa a kormányzó erőket bármire és bármikor, a baloldal szemében a végeredmény mindig ugyanaz marad: a Fidesz agreszszív, kötözködő, Orbán Viktor hatalommániás, megosztja a társadalmat, diktátor stb. Nos, akkor mi értelme a visszafogottságnak? Van ennek politikai haszna?
A másik pedig, hogy ugyan vajon miért kell a Fidesznek egy pillanatig is az MSZP és az SZDSZ kívánalmaihoz szabnia cselekedeteit? Ugyan miért kell, kellene megfelelni az általuk kívánatosnak tartott ellenzéki politikai magatartási normáknak? Ezt a jobboldali választói tábor különösen nem várja el, de továbbmegyek: nem várja el az a bizonyos ingadozó választói tábor sem, amely 2006-ban is vélhetőleg eldönti a választásokat. Légy önmagad! – tartja az ókori mondás, s ez a politikai pártokra is igaz, különös tekintettel az ellenzékben lévő pártokra.
Valljuk be: amikor 2004 tavaszán Medgyessy előállt épületes közjogi javaslataival, s különösen a gyöngyszemmel, a közös európai parlamenti lista ötletével, akkor a Fidesz vezérkarának válasza erre igen haloványra sikeredett. Jómagam a Hír TV-ben Európa balekjának neveztem el Medgyessyt, s kisvártatva kiderült, hogy az Európai Parlament vezetői is megdöbbenéssel értesültek a magyar miniszterelnök ötletéről, s a döbbenet hangja „koalíciós” volt, nemcsak a jobboldali néppárt, de még a szocialisták és a liberálisok vezetői is elhatárolódtak ettől az európai gyakorlattól idegen javaslattól. S mit tett a Fidesz? Hihetetlen, s egyben érthetetlen szalonképességgel fogadták Medgyessy szavait. Orbán, bár valóban ironikusan, de nagy ívűnek nevezte az ötletet, amit jobban meg kell ismerni. Később nem győztem magyarázni jobboldali értelmiségi barátaimnak, hogy Jani bácsinak és Mari néninek a szájelhúzás és finom irónia „nem jött át” – bizony többen az utcán azt kérdezték tőlem, vajon Orbán tényleg egyetért Medgyessy Péterrel?
S hogy mai példával éljek: ki kérte a Fideszt arra, hogy Gyurcsány hatalomra kerülése után az új kormánynak száz nap türelmet adjon, s addig szinte alig illesse kritikával a kormányt? Ezt Gyurcsány és a kormány bizony nem kérte, s érthető is ez, hiszen ők is tudták, hogy a választások előtt másfél évvel megalakuló kormány aligha kérhet már száz napot, azonnal munkába kell állnia, tekintettel arra, hogy a kormány több tagja a helyén maradt, ismerték a helyzetet, azonnal cselekedhettek. De a Fidesz, bár nem kérte senki rá, szalonképesen kivárta a száz napot, s ezzel szalonképességben európai csúcsot döntött meg – közben pedig érthetetlenül és feleslegesen korlátozta magát a politikai cselekvésben.
S éppen ehhez kapcsolhatom a harmadik tényezőt, a status quo minden áron való elismerésének politikáját. Most már talán századszor írom le, hogy az őszi kormányváltás politikailag illegitim volt, s nincs még egy ország, amelyben az ellenzék szó nélkül tűrte volna Gyurcsány puccsista hatalomátvételét. Éppen ebben a lapban írta meg az ősz végén az államfő három alkotmányjogi tanácsadója, hogy a kormányváltás kapcsán számos dilemmatikus kérdés vetődött fel az államfő számára. Jómagam úgy gondolom, hogy a szalonképesség igényének való megfelelés és a kormányzati status quo túlzott elfogadása együttesen vezetett ahhoz, hogy az ellenzék nem tett érdemi lépéseket ebben az egyébként nyitott politikai helyzetben.
A fentiekből következően a 2006-os választásokig azt tartom a leg