Egy következmények nélküli ország

Minden jel arra mutat az utóbbi hetekben, hogy Magyarországon elkezdődhet a rendszerváltozás második szakasza. Ha a Jóisten és a jó sorsunk is úgy akarja, akkor talán ez a folyamat elvezet bennünket a demokráciához és a szabadsághoz. Miért reménykedem?
Azért, mert úgy vélem, hogy az ügynökügy újbóli előtérbe kerülése, az ügynöktörvény előkészítése és talán életbelépése – még ha nyilvánvalóan sok sebből fog is vérezni az elfogadandó törvény – lehetővé teszi, hogy szembenézzen az ország azzal, milyen volt a közelmúltja, s mi történt vele az utóbbi tizenöt évben.
Meg kell hogy mondjam: a folyamat elindítója, Gyurcsány Ferenc, ez a zöldfülű, hibát hibára halmozó, immáron a nemzetközi sajtó (lásd Frankfurter Allgemeine Zeitung) által is erősen bírált miniszterelnök megkerülhetetlen szerepet játszik ebben a történetben. Azt hiszem, nem igazán fogta fel, hogy lépésének – a titkosszolgálati iratok legszélesebb körű megismerésének lehetővé tételére irányuló törvényjavaslatának – milyen következményei lesznek. Gyurcsány vélhetőleg valóban két célt akart ezzel elérni: egyfelől, hogy a pártján, a szocialista utódpárton belül képes legyen ezen az úton leszámolni a nyilvánvalóan érintett idős szocialistákkal, s ezzel önmagának szabad utat biztosítani, másfelől, hogy mellékvágásként a keresztény egyházakon is üssön, hiszen ábrándos és tipikusan leegyszerűsítő szemlélete szerint aki a „papokat” megszégyeníti, az a jobboldalt máris szétzúzta.
Természetesen mindezeken a célokon túl fog lépni az idő, talán már túl is lépett. És ennek így is kell lennie: ha végre valóban szembenéz a magyar közvélemény a Kádár-korszak titkosszolgálatainak tevékenységével, az ügynöktevékenységgel, a besúgók, spiclik, beszervezők, tartótisztek, szt-tisztek, kémelhárítók stb. világával, akkor valójában nem kerülhető meg – végre –, hogy magával a Kádár-rendszer egészével nézzünk szembe. Ez másképp nem mehet, különben értelmetlen és igazságtalan a feltáró tevékenység, s azt hiszem, hogy mindebből Gyurcsány csak a saját politikai céljait látta meg, és semmi mást. Ebből (is) látszik, hogy bizony a politikai átlátóképesség és bölcsesség mintha időnként hiányozna belőle, persze ennek tanújelét adta már más témákban az előző hetekben, hónapokban. De mégis, kezdeményezése a „nem tudják, de teszik” hegeli–marxi megközelítéshez sorolható leginkább. Jómagam egyszer egy tévés interjúban azt mondtam, hogy Gyurcsány történetileg nézve olyan lehet a szocialistáknak, mint jóindulatú olvasatban Gorbacsov az oroszoknak, rosszindulatú olvasatban mint Egon Krenz a keletnémeteknek a rendszerváltozás nehéz folyamatában. Vagyis olyan politikus, aki rabja a saját szocializmusának, de valamit változtatni szeretne, ám az általa elindított változások túlnőnek rajta, és végül elsöprik őt.
A tovább élő posztkommunista hálózat
Az ügynökügy feltárása azért kulcskérdés a rendszerváltozás egésze szempontjából, mert nem csak önmagáról szól. Az egész titkosszolgálati rendszer a besúgóival, az ügynökökkel, a beszervezőkkel, a tartótisztekkel, a hivatalokkal, a belügyminisztériumi szervekkel és az azokat irányító politikai apparátussal nem pusztán érdekes színfoltja a közelmúltnak. Nem, hanem megmutatja azt, hogyan is működött az előző rendszer, mi volt működésének a lényege, a veleje. Megmutatja, hogy az a titkosszolgálat, amely a Rákosi-korszakban embereket kínzott és ölt meg, a Kádár-korszakban is tovább működött, s bár némileg finomodtak az eszközei, minden híreszteléssel szemben egészen a rendszerváltozásig folytatta tevékenységét, embereket szervezett be, kényszerített jelentések írására, gerinctelenségekre és megalkuvásokra. Ennek a titkosszolgálati hierarchiának a feltárása, bemutatása végleg eloszlatja azokat a még mindig meglévő ártatlan, naiv, álmodozó elképzeléseket, hogy a Kádár-rendszer kicsit azért már demokrácia volt. Nem, újra ki kell mondani, hogy a Kádár-rendszer a forradalom leverése utáni években kegyetlen, megtorló, gyilkos diktatúra volt, a hatvanas évek közepétől egészen a nyolcvanas évek végéig pedig egy eszközeiben finomodó, ám diktatórikus és elnyomó jellegében semmit nem változó rendszerként működött az utolsó – sőt az utolsó utáni – pillanatokig is. (Az utolsó utáni pillanatokkal arra célzok, hogy még a köztársaság kikiáltása – 1989. október 23. – után is folytatódtak a megfigyelések és a lehallgatások.)
S itt az ideje, hogy végre fogalmazzuk meg: a rendszerváltozás azért történt, hogy ne csak a diktatúra intézményeitől szabaduljunk meg, hanem – persze nem fizikálisan, hanem morális értelemben – a diktatúra fenntartásában és működtetésében alapvető szerepet játszó politikusoktól, vezetőktől, személyektől, illetve az általuk a mai napig fenntartott rejtett, informális hálózatoktól is, amelyek át- és átjárják az egész országot, s nem engedik, hogy valóságos demokrácia alakuljon ki. Mert mondjuk ki végre: nem az esetenként szerencsétlen, sajnálatra méltó sorsú, máskor undorító és velejéig romlott ügynökök listája a fontos itt (persze ezek megismerése is elkerülhetetlen), hanem annak a hierarchiának és vezetőinek a megismerése, amely hierarchia irányította a titkosszolgálati, ügynöki, besúgói, szt-tiszti stb. tevékenységeket. Tehát a tartótisztek, a III-as osztályok, de még inkább a belügyminisztériumi hivatalok és annak vezetői fontosak a megismerés számára. Ám mindenekelőtt a politikai vezérkar személyeinek és működésének a feltárása a döntő, mert az egész diktatórikus hierarchiát a kommunista, MSZMP-s politikai elit irányította, vezérelte és működtette, övék a legnagyobb felelősség, és senki másé. S ami Magyarország – talán túlzás a szó, de mégis – tragédiája, az az, hogy az állampárti diktatúrát vezérlő, volt kommunista politikai elit egy része irányítja ma a demokráciát is – tizenöt évvel a rendszerváltozás után.
Ha azt akarjuk, hogy valaha is értelme legyen az 1989–1990-ben kezdődő folyamatnak Magyarországon, akkor a velejéig kell hatolnunk a múlt megismerésében. Nem szabad megijedni a saját árnyékunktól, nem szabad félúton megállni, hogy jaj, isten, mi lesz ebből, nem szabad többé rossz kompromisszumokat kötni. Ha valóban meg akarunk szabadulni a diktatórikus múltunktól, és európai léptékű demokráciát, szabadságot akarunk, akkor a pártállami hierarchia közép-, felső és legfelső szintjeinek működését s az e szinteket irányító személyeket kell megismernünk és a nyilvánosság elé tárnunk. S ha valóban azt akarjuk, hogy ez az ország végre ne legyen következmények nélküli ország, akkor világosan ki kell mondanunk: addig nincs rendszerváltozás Magyarországon, amíg az embereket megalázó, megkínzó, megfélemlítő diktatórikus titkosszolgálatok irányítói a demokrácia meghatározó szereplői, vezetői lehetnek és maradhatnak.
Mindez pedig nem valamifajta bosszúállást jelent, nem is büntetőjogi, adminisztratív jellegű, erőszakos fellépést az érintettekkel szemben. Hanem egyfelől racionális, másfelől erkölcsi megfontolások érvényre juttatását. A racionális magyarázat a következő: a volt MSZMP-s elitből, az elnyomó apparátusokat irányítókból és a nómenklatúrából összeálló posztkommunista hálózat kifejezetten gátolja, korlátozza a demokratikus szabad verseny érvényesülését Magyarországon. Miért? Azért, mert ez a formális és informális hatalmat egyaránt birtokló hálózat erőteljesen összetart, nyílt és rejtett formában érvényesíti érdekeit, s minden erővel igyekszik háttérbe szorítani a hálózaton kívüli, „veszélyt jelentő” politikai erőket – hisz az életéért küzd. (Lásd az Orbán Viktorral és a Fidesszel szembeni hisztérikus támadásokat, Orbán démonizálását, amelyben persze – más okokból – az SZDSZ is partner! S egyben lásd a Dávid Ibolya-féle MDF „simogatását”.) Vagyis a posztkommunista hálózat gátolja az egyenlő politikai és társadalmi verseny kibontakozását, ezáltal pedig alapjaiban korlátozza a demokrácia érvényesülését.
A racionális megfontolás másik oldala: a posztkommunista politikai erők zsigereikben hordják a pártállami reflexeket. Az a politikus, aki évtizedeken vagy legalább hosszú éveken keresztül a Szovjetunió árnyékában zajló megalkuvó, elnyomásra épülő hatalmi politizálást sajátította el, aligha tud megszabadulni e reflexeitől, s minden ízében demokratikus politikussá válni. Illetve erre képes lehet egy-egy politikus, ám ha a rendszerváltozás után továbbra is együtt marad egy posztkommunista konglomerátum (az MSZP és rejtett támogatói a gazdaság, sajtó, média, kultúra stb. világában), akkor már lehetetlen, hogy e hálózat együtt a demokrácia bajnokává váljon. Jómagam a korábbi hónapokban sok cikkemben példákkal bizonyítottam, mikor, milyen lépésekben jön elő a pártállami reflex a Medgyessy-, illetve a Gyurcsány-kormány ténykedésében. Ez a nagyon gyakran tetten érhető jelenség ma már kifejezetten rontja Magyarország esélyeit az Európai Unióban – lásd az Economist legutóbbi statisztikáját, amelyben Magyarország már az utolsó helyen áll a gazdasági fejlődést illetően.
Mit követel az elemi igazságérzet?
Az erkölcsi megfontolások – amelyek legalább olyan fontosak, mint a racionálisak – egy emberi közösség alapvető igazságossági követelményeit állítják előtérbe. Azt, hogy az emberi cselekvésnek következményei kell hogy legyenek. Ha tehát valaki elnyomó rendszerben integráns, vezető szerepet játszott, akkor elfogadhatatlan, hogy ugyanilyen vezető szerepet játsszon egy demokratikus rendszerben is. A döntéseknek következményei vannak, még akkor is, ha esetleg időközben rájött az illető arra, „rosszul, helytelenül” cselekedett, amikor egy diktatórikus rendszert irányító párt központi bizottságában vagy politikai bizottságában dolgozott. A megbánás fontos, de nem mentesít: senki nem akar boszorkányüldözést, de azt igen, hogy a volt kommunista párt vezetője vagy egy volt szt-tiszt ma ne lehessen demokratikus kormány irányítója. S ez nem más, mint az emberi közösségeken belül jelentkező alapvető erkölcsi, igazságossági elvárás: ha valaki egy nem demokratikus rendszerben nagyon jól járt, s pechjére az a rendszer összeomlott, akkor ne járhasson jól az újonnan kialakuló demokratikus rendszerben is. Az elemi igazságérzet azt diktálja, hogy a demokratikus rendszerben több esélyük legyen a mindig is a demokrácia mellett elkötelezett embereknek, mint a diktatúrák volt főszereplőinek – de legalábbis ne legyen kevesebb esélyük, mint az utóbbiaknak.
S itt érkeztünk el egy nagyon lényeges ponthoz, mégpedig az MSZP-hez. A szocialista párt a jelenlegi politikai és társadalmi életben nem más, mint a kádári államszocializmusból itt maradt gazdasági, kulturális, médiabeli és politikai posztkommunista hálózat összetartó ereje, centruma. Ráadásul ez a párt még mindig a volt kommunista állampárt, az MSZMP jogutódja. Persze szavakban az utóbbi években sokszor elhatárolódtak már a Kádár-korszaktól – mostanában éppen Gyurcsány próbálkozik ezzel –, ám jogilag 1989 óta nem tették meg ezt a lépést. Vajon miért is nem szakított az MSZP az MSZMP-vel még a mai napig sem? Miért nem tette ezt meg? Talán mégiscsak kötődik a múlthoz?
Tudjuk persze, hogy miről van szó. A nyolcvanas évekre az MSZMP és főleg utána az MSZP kiábrándult, ideológiátlanodott, gyakorlatias párttá vált – magyarra lefordítva már nem sok minden érdekelte a pénz megszerzésén, illetve megtartásán és növelésén kívül. Úgyhogy 1989 októberében, amikor a rendkívüli kongresszuson az MSZMP felbomlott, és létrejött az MSZP, nem kimondottan ideológiai célokból maradt a szocialista párt jogutódja a kommunista pártnak. Hanem azért, hogy az ingatlanvagyonról és a pénzről ne kelljen lemondania, ne kelljen elszámolnia. Ez tehát kifejezetten nemes, emelkedett, mélyen ideológiai és szociálisan érzékeny megfontolás volt. A „lóvét” és a vagyont meg kellett tartani.
De mi történt azóta? Az MSZP-nek sikerült megtartania a vagyonát, ingatlanait és pénzeit – s ezzel is erkölcstelen előnyt szerzett az akkori ellenzéki pártok mindegyikével szemben –, s évek múltán már senki nem követelte ezt tőlük vissza. Mégis, a szocialisták a mai napig nem mondanak le pártállami jogutód szerepükről. Ma már pedig megtehetnék, nem kellene félniük, mégsem teszik meg; netán elfeledték ezt a számukra ezek szerint teljesen mellékes és lényegtelen dolgot?
A szocialisták sok mást sem tettek meg, ami alapvető erkölcsi kötelességük lett volna. Mint jogutódpárt, nem kértek elnézést a magyar néptől az 1956-os forradalom leverésében játszott szerepükért, nem kértek elnézést a Kádár János által vezetett kegyetlen, vérengző megtorlásokért, a bebörtönzésekért, az akasztásokért és a többi embertelenségért. (Miként azt Borisz Jelcin az orosz nép nevében megtette 1991-ben a magyar Országgyűlésben.) Nem kértek elnézést a Kádár-korszakban elkövetett bűnökért sem, a diktatúráért, az emberek elnyomásáért, a titkosszolgálatok működéséért, a kegyetlen beszervezésekért, a megfigyelésekért, a keresztény egyházakkal szemben alkalmazott, igen erős represszióért és az ország gazdasági csődbe juttatásáért. Nem kértek elnézést senkitől semmiért: ők úgy érzik, hogy mint utódpárt nekik ezt nem kötelességük megtenni. Nos, mondjuk ki: ha ezt ők így érzik, akkor viszont – cserébe – a magyar közvéleménynek, a politikai élet szereplőinek sem kötelességük az MSZP-t a demokrácia legitim tagjának tartani.
Hogy ezek kemény szavak, kemény ítélet? Lehet, de egyenes logikával következik az MSZP eltelt tizenöt évben követett magatartásából. Azt mondtam korábban, hogy a posztkommunista hálózat felbomlása, vezető személyeinek háttérbe szorítása racionális és erkölcsi megfontolásokból válik szükségessé. Mindezt most már konkrétan vonatkoztathatjuk az MSZP-re, amely hivatalosan pártnak nevezi magát, politológiai szempontból azonban legalább annyira a posztkommunista hálózat elsődleges összetartó ereje. A racionális megfontolás egyik része, hogy az MSZP-hez kötődő hálózat erősen uralja a politikai, gazdasági, média- és egyéb szférák versenyfeltételeit, s informális, kevéssé látható eszközökkel korlátozza a versenytársak esélyeit – mindezzel pedig rontja a demokrácia igazi tartalmának, az esélyegyenlőségnek a kibontakozását. A racionális megfontolás másik fele – s ez is illik az MSZP-re –, hogy ha a hálózat együtt marad, sőt hatalomra kerül, akkor fennmaradnak az állampárti vagy előző rendszerből hozott magatartások is, s ezek rontják Magyarország esélyeit a demokratikus Európában.
Kezdjük el a második rendszerváltozást!
Az erkölcsi megfontolás pedig az MSZP-t illetően még erősebb: a szocialisták egy része a diktatúra után a demokráciában is vezető, sőt meghatározó pozíciókat tölt be, s ez önmagában is erkölcsileg megkérdőjelezhető. Ám mindezt tetézi, hogy a szocialisták formálisan sem határolódtak el a múlttól – ami a legitimmé válás előfel