Kisstílű politikai erőfitogtatássá degradálódott a köztársasági elnöki poszt betöltése. Ismét bebizonyosodott, hogy a koalíciós pártok megosztó, önös érdekeket követő politikája alkalmatlanná teszi őket a felelős kormányzásra. Ami e sorok megírására ösztönöz, az mégsem közvetlenül erről szól, hanem a jelenlegi és a közelmúlt elnökének igazságtalan értékeléséről. Mádl Ferenc ugyanis folyamatosan kapta és kapja a méltánytalan kritikákat, míg Göncz Árpád már-már magasztosul. A kormánypárti politikusok nyilvános megszólalásaik során sosem felejtik el kifejteni azon véleményüket, hogy az etalon most is csakis „Árpi bácsi” lehet. Ő, aki a demokrácia feltétlen követe volt, az az ember, aki minden pillanatban felül tudott emelkedni az önös pártérdekeken. Ezt a méltánytalan megítélést már nagyon meguntam, és emlékeztetni szeretnék pár tényre.
Az SZDSZ jelenlegi érvelése szerint azért nem számít Göncz Árpád pártpolitikusnak, mert őt Antall József jelölte. Ez adja az ő hitelét, amit senki nem kérdőjelezhet meg. Azt azonban nem teszik hozzá, hogy Antall József nem jókedvében választotta ki őt, hanem egy politikai alku tárgyaként kellett jelölnie. Úgy gondolta, hogy régebbre viszszanyúló barátságuk, illetve Göncz ötvenhatos múltja megfelelő lesz a nemzet egységének szimbolizálásához, és előrevetíti a közös, korrekt munka lehetőségét.
„Árpi bácsi” első súlyos hibájára nem kellett sokat várni. A nemzet egysége, az államszervezet demokratikus működésén őrködő elnök egy nemzetet megosztó drámai konfliktusban a törvényszegő fél oldalára állt. Az országot három napig blokkoló, anarchiába sodró taxisok hamar komoly politikai támogatásban részesültek. A barikádokon már az első napon megjelentek az SZDSZ politikusai. Mivel az ország miniszterelnöke kórházban feküdt, éppen Göncz feladata lett volna a helyzet békés rendezésére való törekvés. Az egykori barát ehelyett nevét adta egy becstelen és törvénytelen akcióhoz. Feltűnt a város barikádjain, és politikai támogatásáról biztosította a taxisblokádot. A szabad demokraták úgy érezték, itt a nagy lehetőség, megnyílt számukra az út a hatalomba. Ha legálisan nem sikerült, hát illegálisan sikerülni fog. Ehhez a „pártok felett álló” köztársasági elnök legalábbis asszisztált. De ezzel még nincs vége.
Már 1991 nyarán megszületett az első alkotmánybírósági határozat, amely törvénytelennek nevezte a rádió- és a tévéalelnökök elébe terjesztett kinevezési javaslatait, majd ugyanezt tette a hadsereg és a rendőrség néhány tábornoka esetében is. Az SZDSZ – és pártsajtója – az első pillanatban képtelen volt megszólalni, de másnap már szemrebbenés nélkül kifordították az Alkotmánybíróság határozatait. Az alkotmányjogi igazság nem volt képes áttörni a média által útjába rakott akadályokon, s nem tudott eljutni a közvéleményhez. A sajtó erősebbnek bizonyult immár nemcsak a miniszterelnöknél, a kormánynál és az Alkotmánybíróságnál, hanem a jognál és az igazságnál is.
A szocialista–liberális értelmiség nagyon zokon veszi, ha a konzervatív oldal egyes képviselői hazaárulónak nevezik őket. Én nem szeretnék ebbe belemenni, de egy kérdést szeretnék azért feltenni: hogyan lehet értelmezni azt a hozzáállást, ha valaki tudatosan a frissen kivívott demokratikus rend megdöntésére törekszik az alkotmányjogi kereteket felrúgva? Engedtessék meg, hogy én ezt a nemzet érdekei elleni lépésként könyvelhessem el. Ha ilyen érzékenynek tetszenek lenni, akkor tetszettek volna betartani a demokratikus szabályokat, és most nem lenne miről beszélni.
De „Árpi bácsi” is megsértődött, mikor 1992. október 23-án kifütyülték ünnepi beszéde megkezdése előtt. Nem a sajtó által úgynevezett maroknyi fasiszta, hanem több, jórészt egykori ötvenhatos fütyült. Édesapámmal együtt ott voltam a tömegben, láttam, mi történt. (Mi nem fütyültünk, az ünnephez méltatlannak tartottuk.)
Aztán a folyamatos konfliktushelyzetek után Göncznek még sikerült ismét feldühíteni a miniszterelnök urat, amikor betegágyánál „őszintén megrendülve” állami kitüntetést adott át neki. Ez újabb morális bukás volt, ahonnan már nem volt visszatérés.
A következő évben kormányváltás történt, így Göncz szerencséjére sikerült a legmagasabb közjogi méltóságban maradnia. De a „pártok fölött álló”, demokratikusan megválasztott elnök hirtelen rájött, hogy többet már nem kell a demokratikus renden őrködnie. Noha egymás után merültek fel a súlyosabbnál súlyosabb alkotmányossági aggályok a parlament és a Horn-kormány intézkedéseivel kapcsolatban, s az Alkotmánybíróság több alkalommal volt kénytelen megsemmisíteni ezeket az intézkedéseket, Göncz 1994 nyarától kezdve soha többet nem fordult a legfőbb jogértelmező testülethez. Szó nélkül aláírt mindent.
Most nézzük meg az őt követő Mádl Ferenc ötéves működésének legfontosabb mércéit. Már a megszavazásakor (az eredeti megállapodásokat felrúgva) méltánytalanul hithű pártpolitikusnak beállított Mádl elnök úr sorozatosan kapta az akkori ellenzéktől és hithű sajtójától a verbális pofonokat. Rengetegszer elhangzott az a vád, hogy az Antall-kormányban miniszterként vett részt, holott ő sosem volt részese politikai csatáknak, hanem pártonkívüliként, szakminiszterként vett részt a kormány munkájában. (Nem úgy, mint Szili Katalin, akinek a 2002-es választási kampányban elhangzott mondatait érdemes lenne felidézni!) Sosem adta nevét politikai színezetű civil tömegmozgalmakhoz, és nem állt alkotmányellenes törvények, illetve lépések mellé. Sőt Göncz Árpáddal ellentétben, ha ő fordult az Alkotmánybírósághoz, akkor az szinte minden alkalommal jogosnak ítélte lépéseit. Mádl Ferenc feladatához hűen komolyan vette a demokratikus jogrend feletti működést. Csak az egész nemzetet érintő kérdésekben hallatta a véleményét (kettős népszavazás), és egyszer sem reagált az őt érő méltatlan vádakra. Pedig az előző három évben sok alkalommal provokálták a kormánypártok politikusai, azok, akiknek sikerült a tényleg pártérdekeket szolgáló „Árpi bácsit” az egekig magasztalni.
Azt tudjuk, hogy a kormánypártok mindig karakteresen kiállnak bizalmi embereikért, még ha azok nem érdemlik is meg.
Akkor mi miért hagyjuk így elmenni Mádl Ferencet?
A szerző tanár
origo.hu
Látványos képek: így emelték le a helyéről Gábriel arkangyalt a Hősök terén
