Magyarország válságos lelkiállapota

Aki volt már legalább egy-két hetet tartósan külföldön, s volt ideje kint elgondolkodni otthoni dolgainkon, az tudja, hogy az embert ilyenkor furcsa érzések szállják meg. Egészen másféle távlatból látja a hazai problémákat, megdöbben azon, hogy itthon miféle gondok szedik szét az agyát nap mint nap, ilyenkor igyekszik ezektől elvonatkoztatni, s arra figyelni, hogy vajon hosszú távon, ha úgy tetszik, európai távlatban hol is tartunk, mit csináltunk eddig, és merrefelé megyünk. Nekem hosszú évekig Berlin és a berlini kutatóhetek jelentették ezt a lehetőséget; az ezer kilométeres távolság mindig elég volt ahhoz, hogy kissé lehiggadjak, megnyugodjak, s ne az itthoni – mindannyiunknak sajnos természetes – gerjedelmekkel és indulatokkal nézzek a dolgokra.
Nos, az utóbbi hetekben nem Berlin, hanem Balatonendréd jelenti számomra ezt a helyet. Ha tetszik, a belső emigráció. Már egy hónapja könyvet írok ugyanis e kis faluban, mégpedig arról, hogy mi is történt velünk az elmúlt 15-16 évben. Vajon beteljesült-e az a folyamat, amit rendszerváltásnak neveztünk el? Vajon sikeres volt-e az átmenet a kommunista diktatúrából a demokráciába, vajon egy működőképes demokráciát építettünk-e fel? Vajon egy ilyen országra gondoltunk-e 1989–1990-ben, vajon teljesültek-e az álmaink, a rendszerváltó álmok?
Kezdjük a politikával. Itt sok minden történt. Létrehoztuk a demokrácia jogrendjét, alkotmányt módosítottunk, létrehoztuk a többpártrendszert, az emberi jogok érvényesülnek (úgy-ahogy), van hatalommegosztás, négyévenként precízen szabad választások és a többi. De azért mégis szeretnék néhány dolgot megkérdezni. Először is, ugyan van-e új alkotmányunk? Vagy még mindig az 1949-es alkotmány van érvényben, amely egyébként az 1936-os sztálini alkotmányt utánozta? Vajon ki figyel oda arra a politikai elitből, hogy a ma érvényes, 1989 őszén módosított alkotmányunk bevezető mondata arról szól, hogy a jelenlegi alkotmány csak egy átmeneti szöveg, mely a szabadon megválasztott parlament által megalkotott új alkotmány létrehozásáig lehet érvényben? Vajon miért nem sikerült 15-16 év alatt létrehozni az új, egységes és koherens alkotmányt, mely a negyedik köztársaság alapja lehetne? Ezek szerint akkor még mindig átmenetben élünk?
Másfelől. Vajon gondoltuk volna-e a rendszerváltás idején, hogy 1990 után nem lesz semmilyen igazságtétel, nem történik meg a múlt rendszer bűnöseinek elszámoltatása, a tavaszi nagytakarítás helyett a demokrácia háza igen piszkos marad, az Antall-kormány nem bírja rászánni magát semmilyen elitcserére, amelyet akkor a társadalom egésze helyeselt volna? Vajon hittük volna, hogy Helmuth Kohl kancellár felhívja Antall Józsefet, s arra kéri, hogy az első szabad kormány külügyminiszterének Horn Gyulát tegye meg? Más kérdés, hogy Antall megőrizte lélekjelenlétét, s azt válaszolta Kohlnak, hogy értem, kancellár úr, de még mielőtt erre a lépésre szánjuk magunkat, el kell dönteni, hogy bíróság elé állítjuk-e Horn Gyulát. De ezen túlmenően is, vajon mi gátolta meg az Antall-kormányt, hogy a rendszerváltás természetéből következő személycsere-sorozatot megtegye, amit megtett Csehország, megtett Észtország, s megtett például Horvátország is? S vajon mennyire átélhető az embereknek a rendszerváltás, ha már 1994-ben az említett Horn Gyula nem külügyminiszter, hanem miniszterelnök a demokráciában? S aki arról ismerszik meg, hogy az egyik legnagyobb nemzeti ünnepünkön, október 23-án érthető pufajkás okokból nem mondhat ünnepi beszédet? S vajon változik-e valami érdemben, amikor 2002-ben egy olyan miniszterelnök jön, aki a pártállami III/II-es szt-tisztje volt (mellesleg harcolt a KGB ellen), aki az éj leple alatt suttyomban surranhat csak ki az említett parcellához? S vajon változik-e érdemben a helyzet, amikor 2004-ben – egy politikailag alapvetően illegitim kormányváltás után – egy magabiztos KISZ-vezetőt kapunk miniszterelnöknek, aki egy másik volt KISZ-es, az Antall-kormányban államtitkár barátjával, Szilvásy Györggyel köt teljességgel etikátlan üzleteket állami ingatlanokra? És vajon a rendszerváltás igazi szimbólumának tekinthetjük azt, hogy Kovács László képviseli hazánkat az Európai Unióban? Vagy, hogy mostanában már Berecz János, az MSZMP KB egykori titkára oszt igazságot?
Nem, azt hiszem, hogy a rendszerváltás csak a jogintézményekben történt meg, de nem történt meg a politika tartalmában, a személyekben, a cselekvésekben. Igaz, nincs már Fradi-kolbász, de van még Horn Gyula és Lendvai Ildikó – van még folytonosság, Kádár János még mindig a sztár, s ha meg is szűnt a Kádár-rendszer, de a kádárizmus – mint politika, mentalitás, magatartásmód – töretlenül jelen van. A kádárizmus tovább él a demokráciában is; ez egy kádárista demokrácia.
De kérdezzünk rá az erkölcsi bajainkra is. Egy neves politológus írta azt, hogy a politikai kérdések végső soron erkölcsi kérdések. Ha nincs erkölcsi tartása, ereje egy demokráciának, akkor sok minden lehet belőle, például banánköztársaság is, de magabízó, tiszta és jó szívvel vállalható demokrácia sohasem. Hadd kérdezzek megint. Vajon szilárd erkölcsi állapotot mutat-e, hogy amikor Medgyessy Péterről a választások után kiderül, hogy szt-tiszt volt a diktatúrában, s hogy ezt elhallgatta a választópolgárok előtt, akkor Medgyessy mégis a helyén maradhat, s ehhez az az SZDSZ statisztál, amely párt a rendszerváltás kezdetétől követelte a volt titkosszolgálati emberek eltávolítását? A lengyel miniszterelnök kisebb gyanú miatt lemondott, s lássanak csodát: a cseh miniszterelnöknek azért kellett mennie, mert ingatlanvásárlásának egy részével nem tudott utólag pontosan elszámolni. Vajon mit szól ehhez Juhász Ferenc? S Magyar Bálint – hogy az utóbbi esetében már ne is említsem az érettségibotrányt, ami után egyetlen valamirevaló demokrácia sem lenne a magyaron kívül, amelyben ne lenne abszolút természetes az oktatási miniszter távozása. De mindez mi ahhoz képest, hogy a jelenlegi miniszterelnökről nem tudjuk, hogy hogy is hívják pontosan: Gyurcsány Ferencnek vagy Gyurcsányi Ferencnek? Ezt nem hajlandó elárulni nekünk, pedig pontos nevét igazán illene tudnunk. Egyáltalán van-e ország a magyaron kívül, amelyben ne bukna meg a kormány akkor, amikor a brókerbotrány kapcsán a gyanú szintjén sorakoznak a szocialista nevek?
De látnunk kell: abban, hogy gyűlnek a botrányok, s hogy hétről hétre azzal kell szembesülnünk, hogy a politikában igazából nincsenek tiszták – tisztelet a kivételnek –, s hogy ez egy következmények nélküli ország, nos, abban a velünk élő kádárizmus is alapvető szerepet játszik. Mert hogy gyűlnek a korrupciós ügyek és a korrupciós politikusok, s lassan beborítanak bennünket, az egy dolog; a másik dolog, hogy nincs ezzel szemben ellenálló közeg. Nincs média, nincs sajtó (tisztelet megint csak a kivételnek), és sajnos nincs öntudatos társadalom, nincs öntudatos állampolgárság sem, amely nemet mondana ezekre a folyamatokra. Ez még a kádári társadalom. Sajnos. A fiatalok pedig még várnak, mert sok mindent nem értenek még, és sok mindennek utána akarnak járni, s ehhez még idő kell. A politikusok, látható, nem lesznek tisztábbak. A társadalmon a sor, hogy próbáljon meg tisztítani; persze ha az állampolgár még mindig fél és bizonytalan, akkor együtt fogunk zülleni tovább.
S végül a lélekről, ami összegez mindent, minden bajunkat és problémánkat. A magyar társadalom, a magyar politikai elit és a magyar emberek lelke háborog. Diszharmónia él bennünk. Tudjuk, hogy mi lenne a jó; tudjuk, hogy mi az, ami európai, mi az, ami hatékony a gazdaságban, a kultúrában, a sajtóban és a médiában, no meg az erkölcsök terén. Mindezt tudjuk. De hogy szegény Hegelt Cseh Tamás után a talpáról megint a feje tetejére állítsam: tudjuk, de nem tesszük. Nem teszszük, mert a lelkünk, a nemzet lelke nincs egyensúlyban. Azért, mert egyikünk sem teszi meg azt, amit igazán meg kellene tenni. Nem röhögjük ki az oktatónkat, nem borítunk fel egyetlen asztalt sem, nem küldjük el a politikusainkat jó messzire, ha züllöttek és hazugok, nem váltunk le egyetlen kormányt és miniszterelnököt sem, túlzott szolidaritásból nem bántjuk meg azokat, akik a mi oldalunkon állnak, pedig időnként ők is rászolgálnának, nem háborgunk, ha az áfánkat botrányos módon nem fizetik ki, sokszor nem megyünk el választani sem, egyáltalán, nem csinálunk semmit. Nem csinálunk semmit, mert talán azt sem hisszük el, hogy jobbat érdemelnénk. A lelkünk nincs rendben. Nekünk sem, és a politikusoknak sem. Ettől pedig senki sem válik tekintéllyé, s nem lesz egyetlen párt, politikus, állampolgári csoport sem, amelyik számon kérhetne másokon bármit is, s marad a velünk élő kádárizmus, amely a maga korában nap mint nap termelte a felelőtlenséget és az erkölcstelenséget. Szorítja egyik dolog a másikát, s ezáltal mindegyik determinált – írta József Attila.
Magyarország legelsősorban lelki válságban van. Szerintem nincs más lehetőség, minthogy 15 év után újra kell kezdenünk a rendszerváltást. Valahol az elején. S hogy befejezésül konkrét legyek, szimbolikus és lelki jelentősége lenne annak, ha rövid időn belül létrejöhetne a negyedik köztársaság Magyarországon.

A szerző politológus, cikke a Polgári Médiaműhely által neki odaítélt Európa-díj átadási ünnepségén elhangzott beszéd szerkesztett változata