Új alkotmányra várva

A magyar alkotmányos rend 1989/90-től napjainkig nemhogy nem tudott változtatni, javítani a magyar demokrácia lelki problémáin, ellenkezőleg, kezdettől fogva egyik okozója, kiváltója ennek a válságnak. A kezdettől, a rendszerváltás időszakától megjelenő ellentmondások az elmúlt tíz-tizenöt év során nem oldódtak fel, nem történtek sikeres megoldások, alkotmányos reformok; a politikai elit tett ugyan néhány kísérletet az anomáliák oldására, ám ezek a kísérletek lényegében minden esetben hamvukba holtak.
Mindennek pedig az a következménye, hogy sem a politikai elit egyes csoportjai, sem a pártok, sem a közvélemény és a társadalom nem elégedett a jelenlegi alkotmányos berendezkedéssel – miközben természetesen az elégedetlenségeknek és hiányérzeteknek igen sokszor eltérő a tárgya. De nézzük meg ezek után közelebbről, hogy mely tényezők okozták és okozzák elsősorban az alkotmányos rend ellentmondásait. Válaszoljunk arra a kérdésre a következőkben: miért nem jött létre új alkotmány?
A rendszerváltással való széles körű azonosulás szempontjából kiemelt jelentősége van vagy lehet – a társadalmi részvétel bizonyos szintje, illetve az igazságtétel, elitcsere mellett – a szimbolikus, kegyelmi pillanatoknak, s ez utóbbin belül is egy új alkotmány létrehozása különösen erős hatású politikai lépés. Magyarországon azonban ez a szimbolikus aktus is elmaradt a rendszerváltás időszakában – és azóta sem történt meg. Úgy vélem, ebben alapvetően két szakasz két eltérő okát kell különválasztanunk.

Elszalasztott lehetőség

Az első szakasz 1989, s azon belül is a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások időszaka. A rendszerváltó időszakban ez volt az a pillanat, amikor egyáltalán felvetődhetett az alkotmányozás kérdése. Az ellenzéki csoportok azonban ekkor megelégedtek hat, úgynevezett sarkalatos törvénytervezetben való megállapodással, s azzal, hogy e tervezeteket a még regnáló pártállami parlament fogadja el. Ez alapvető jelentőségű alkotmánymódosításokat hozott magával, amely lehetővé tette a jogállam létrejöttét. Nem jelentett azonban egy radikális politikai áttörést, hiszen az alkotmányos változások a meglévő pártállami keretek között zajlottak le, a pártállami törvényhozó testület segítségével. Miért nem gondolt ekkor az ellenzéki elit arra, hogy átfogó alkotmányozást kezdeményezzen, a sztálini alkotmány teljes felmondását, esetleg alkotmányozó nemzetgyűlés létrejöttét szorgalmazza?
Ennek okait utólag nehéz rekonstruálni, mégis próbáljuk meg. Az egyik ok vélhetőleg az aktív társadalmi bázis hiányának, illetve a nem elég erős társadalomba való ágyazottság felismerése, egyfajta – ha tetszik realista – tudomásul vétele. Az a felismerés, hogy a pártállami vezetőkkel tárgyaló ellenzéki pártoknak nincs még meg az a társadalmi felhatalmazása, legitimációja, amely megengedhetné, hogy egy ország új berendezkedésének minden lényeges elemét ez a 60–100 ember dolgozza ki, és utólag fogadtassa el az emberekkel. Ez a résztvevők utólagos közléseiből, elbeszéléseiből kiindulva egy olyan lelki gátat jelentett a tárgyaló ellenzéki csoportoknak, amelyen nem tudtak, s talán nem is akartak túljutni (s talán ennek reális alapjai is voltak). Úgy vélték, alkotmányozásra csak a későbbiekben, egy kibontakozó széles körű társadalmi támogatottság és közhangulat alapján kerülhet sor, amikor is az új alkotmány egy valóságos közakarat kifejezője lehet.
A másik ok – a saját értelmezésük szerinti – politikai realitások figyelembevétele volt. Abból indultak ki, hogy a pártállami hatalom még 1989 nyarán is igen erős pozíciókban van, s ezért nem lehet a maximális politikai célok elérésére törekedni, ehelyett kompromisszumos megoldásokkal kell törekedni a demokratikus jogállam és a többpártrendszer kialakítására. Nem vitatható, hogy ennek a megfontolásnak reális alapjai voltak, hiszen a nagy áttörésre kétségkívül 1989 őszén került sor (általánosan elterjedt vélekedés, hogy Gorbacsov az 1989. novemberi, Bushsal folytatott máltai találkozóján mondott le véglegesen a kelet- és közép-európai csatlós országokról), s a „korán jött” Lengyelország és Magyarország ellenzéke eleinte több kompromisszumra kényszerült, mint a többi közép-európai ország ellenzéke. Nem szabad elfelejtenünk, hogy 1988 végén az akkori miniszterelnök, Grósz Károly egy Budapest sportcsarnokbeli beszédében még a „fehér terror” veszélyéről beszélt hallgatóságának. Nem szabad azt sem elfelejtenünk, egyáltalán nem volt biztos, hogy a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon ki vezeti majd az MSZMP tárgyaló delegációját. Sokáig arról volt szó, hogy egy keményvonalas kerül ebbe a pozícióba, nevezetesen Fejti György MSZMP KB-titkár (volt KISZ KB-titkár), végül azonban mégis a közismerten reformer, a demokratizációt feltétlenül támogató Pozsgay Imre irányította a hatalom oldaláról a tárgyalásokat. Ennek ott és akkor óriási jelentősége volt, mert korántsem tudni, hogy ha nem Pozsgay az irányító, akkor milyen mélységű és tartalmú változásokat tudott volna kicsikarni a nyolc szervezetből álló ellenzéki oldal. S végül azt sem szabad elfelejteni, hogy akármilyen átalakulás is kezdődött 1989 őszén az MSZMP-ben és a kormányban, egészen 1990 januárjáig a titkosszolgálatok folyamatosan megfigyelték az ellenzéki vezetők mozgását, és arról folyamatosan jelentettek is.
Ne feledjük itt el Kövér Lászlónak azt a korábban idézett kijelentését, amely szerint még az 1990-es szabad választások és az új kormány megalakulása után is oly mértékben félt az Antall-kormány a kommunista restaurációtól, hogy inkább elállt mindenféle igazságtételtől és elitcserétől is. Márpedig ha a már hatalomra került ellenzéknek ilyen volt a lelkiállapota 1990–1991-ben, akkor elgondolható, hogy milyen lehetett 1989 tavaszán, nyarán. Ez a lelki beállítottság igen erősen meghatározta azt is, hogy hogyan alakítsák ki az államhatalmi ágak egymáshoz való viszonyát, s döntően szerepet játszott az 1990. április végén köttetett Antall–Tölgyessy, azaz MDF–SZDSZ-paktum létrejöttében is. A fentiek kellő mértékben cáfolják az MSZMP totálisan reformer, demokrácia- és rendszerváltásbarát mentalitásáról szóló legendákat. Való igaz, hogy Pozsgay Imre vezetésével létezett egy reformszocialista irányzat, amely igen nagy segítséget adott ahhoz, hogy a rendszerváltás viszonylag zökkenőmentesen menjen végbe, ám ez nem volt az MSZMP egésze. Az állampártban egészen 1989 tavaszáig olyan keményvonalasok voltak meghatározó pozícióban, mint Grósz Károly, Berecz János, Fejti György és mások, akik minden változás ellenére sem kívántak lemondani az MSZMP vezető szerepéről. Másfelől, korántsem a valóságos politikai esélyegyenlőség melletti elkötelezettségről tett tanúbizonyságot az a tény, hogy az MSZP az MSZMP utódpártja lett, ezzel átvéve ingatlan- és egyéb vagyonát. Tehát, nem igazolható az az állítás, hogy az állampárt mindenben a változások élére állt volna, s így nem igazolható az a – fentiekre alapozott – állítás sem, hogy a volt állampárt elitjével szemben semmiféle igazságtétel és semmiféle elitcsere nem lett volna igazságos.
Akárhogyan is, tény, hogy a társadalmi támogatottság hiányának érzete, illetve a restaurációs fordulattól való félelem következtében az ellenzék nem követelte, nem erőltette az új alkotmányt, így végső soron az 1949-es, úgynevezett sztálini alkotmány maradt érvényben, s ez az érvényes alkotmány a mai napig is Magyarországon. (Azért sztálini, mert az 1949-es XX-as törvény – az alkotmány – az 1936-os sztálini alkotmány mintájára készült.) Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy az ellenzék ezt a kompromisszumot csak ideiglenesen fogadta el, s kezdettől az volt minden ellenzéki párt szándéka, hogy a szabad választások és az MSZMP–MSZP-választásokon való legyőzése, egy új kormány létrejötte után – tehát stabilizálódó politikai állapotok között – vissza kell térni erre a kérdésre, s meg kell alkotni az új alkotmányt az antikommunista pártok részvételével. Ennek a világos szándéknak a komolyságát mindenki ellenőrizheti ma is, aki előveszi a magyar alkotmányt. Annak bevezető sorai ugyanis így szólnak: „A többpártrendszert, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés átmenet elősegítése érdekében az Országgyűlés – hazánk új Alkotmányának elfogadásáig – Magyar Alkotmányának szövegét a következők szerint állapítja meg: (stb.)” Feketén-fehéren kiderül ebből a bevezető mondatból, hogy az 1989 őszén elfogadott alkotmánymódosítást a tárgyaló felek – s nyilván döntően az ellenzéki pártok – egy átmeneti szövegnek szánták, amely lehetővé teszi az alkotmányos és jogi átmenetet a diktatúrából a demokráciába, de ez a funkciója és nem több.

Nem véglegesnek szánták

Amikor tehát sokan – joggal – kritizálják a jelenlegi alkotmány szövegének ellentmondásait, hibáit, hiányait, akkor azt is figyelembe kell venniük, hogy a rendszerváltó erők nem is szánták véglegesnek ezt a szöveget. Sőt, a bevezető mondattal egy alkotmányos normatív kényszerítő erőt helyeztek el az alkotmányban, amelynek bár határidőt nem szabtak, ám azt megszabták, hogy ez az alkotmányszöveg nem a demokratikus jogállam végleges alkotmányszövege. És, azt hiszem, mindez mélységesen érthető. Hiszen hogyan is lehetne elgondolni, hogy a rendszerváltó időszakra méretezett, módosított alkotmány meg fog tudni felelni egy már alkotmányosan stabilizálódott, több éve működő demokratikus jogállam működésének, az évek során jelentkező kérdéseinek, kihívásainak, új és új helyzeteinek? Hogyan lehetne előre látni az 1989-es rendszerváltás során, hogy milyen alkotmányos működési problémák fognak felmerülni 2005 tavaszán-nyarán? Ehhez bizony legalábbis Kasszandrának kellett volna lennie a rendszerváltó erőknek – de nem voltak azok. Belátták azt, hogy a rendszerváltás egészen sajátos, vis maior feltételei között nem írhatnak egy olyan alkotmányszöveget, amely 30-40 vagy akár több évre is meg kívánja szabni az alkotmányos működést Magyarországon. Ettől – bölcs belátással – eltekintettek.
A kérdés azonban adva van: miért nem sikerült az új alkotmányt létrehozni 1990 után?
Nos, a választ a hagyományos értelemben vett ellenzéki pártok és politikai-kulturális csoportok, ha tetszik, táborok közötti viszonyban, a köztük húzódó törésvonalak természetében kell keresnünk. Az ellenzéki, másképpen szólva eredetileg antikommunista csoportok viszonyára a radikális megosztottság a jellemző. Az ellentétek természete ideológiai, értékalapú és kulturális, s éppen ezek azok az ellentétek, amelyek kezelése, esetenkénti feloldása a legnehezebb. Márpedig amikor az Antall József által vezetett konzervatív kormánykoalíció hatalomra került, akkor nem történt más, minthogy a már korábban is meglévő, nagyon mély ellentétek még inkább a felszínre kerültek, sőt, a kormányzat–ellenzék szintjére. Ekkortól a népies MDF állt szemben az urbánus SZDSZ-szel, majd 1992/93-tól már a nemzeti és antikommunista MDF állt szemben a kozmopolita és utódpárti SZDSZ-szel szemben. Egy új alkotmány létrehozásához kétharmados parlamenti többségre van szükség, ám ennek az 1990– 1994 közötti ciklusban az elejétől a végéig hiányoztak a feltételei. Az SZDSZ szocialisták mellé állása, és az Antall-kormány leterheltsége miatt meg sem próbálkoztak új alkotmány megalkotásával.

Kétharmados kísérlet

Amit még érdemes megemlíteni, az az 1994–1998 közötti ciklus, a Horn-kormány időszaka. Ez azért kiemelendő, mert egyedül ekkor volt a kormánykoalíciónak, a szocialistáknak és a szabad demokratáknak együtt több mint kétharmados többségük a parlamentben (72 százalék), tehát ők saját erőből, az ellenzékkel való egyeztetés nélkül is képesek lehettek volna egy új alkotmányt elfogadtatni. Erre egyértelmű kísérletet is tettek; Vastagh Pál volt ekkor az igazságügy-miniszter, s ő kapta a feladatot, hogy dolgozza ki az alkotmánytervezetet, s fogadtassa el azt legalább a koalíciós partnerrel, s optimálisan az ellenzékkel is. Nos, a szövegek elkészültek, ám az elképzelés már a koalíción belül kudarcot vallott: a szabad demokraták, nyilván koncepcionális eltérések, de talán még a közöttük korábban meglévő antikommunista törésvonal okán is – tehát esetleg lelkiismereti okokból – nem fogadták el a felkínált alkotmányszövegeket, így a kísérlet igen hamar elhalt, s lekerült a napirendről.
A 2005-ös elnökválasztási anomáliák kapcsán egyre több politikus és elemző veti fel, hogy talán az egész alkotmányos berendezkedésünket újra kellene gondolni. A jelenlegi, eredetileg 1949-ből származó alkotmányunk bevezető mondatában tett ígéretet a magyar politikai elit nem tudta teljesíteni. Formális értelemben emiatt persze nincs jogi vagy alkotmányos felelőssége (hiszen a bevezető mondat nem ír elő határidőt), annál inkább van normatív, a demokráciával szembeni erkölcsi és lelki felelőssége. Két okból. Egyfelől ugyanis a demokráciával való azonosulás feltételeit nehezíti meg a koherens új alkotmányszöveg hiánya, másfelől pedig azért komoly kudarc ez, mert az elmúlt 15-16 év demokratikus működése során számos olyan politikai probléma került elő, amelynek megoldását a jelenleg érvényes alkotmány alig-alig, vagy egyáltalán nem tudta kezelni. Erre volt ékes példa a 2004-es politikailag illegitim kormányváltás, amely esetében az európai normák szerint felmerülhetett volna az előre hozott választások lehetősége is (lásd Gerhard Schröder német kancellár példáját!). A demokrácia normáinak egészséges kifejlődését, a demokratikus határhelyzetek, válságok, vis maior szituációk hatékony megoldását, a demokrácia hatékonyabbá és gördülékenyebbé válását gátolja egy új, koherens és egységes alkotmány hiánya. Egy új alkotmány létrejöttének igazi célja a negyedik köztársaság kikiáltása lehet.

A szerző politológus