Egy következmények nélküli ország

Magyarországon az 1988-as társasági törvény, illetve az 1989. júniusi átalakulási törvény tette lehetővé a magántulajdon kialakulását s egyben a spontán privatizáció elindulását. Talán meglepő módon a spontán privatizáció hatásainak megértéséhez Bokros Lajost hívom segítségül, aki egy méltatlanul elfeledett 1990-es írásában átfogóan elemezte a jelenséget és annak lehetséges hatásait. Bokros, az események kortárs tanúja, aki aligha volt vádolható az akkori ellenzék melletti masszív elkötelezettséggel, a spontán privatizáció gazdasági jelentőségéről így ír: „… a mai államigazgatási tulajdon spontán privatizációja nem eredményezi olyan tulajdonszerkezet kialakulását, amely kikényszerítené a gazdaság valóban hatékony működését. Sőt, éppen ellenkezőleg; bizonyítható, hogy ez a folyamat a mai monopolisztikus összefonódások megrögzítésével kifejezetten egy piac- és társadalomellenes tulajdonszerkezet kialakulásához járul hozzá.” S ezek a folyamatok „… teljesen jogszerűen vezetnek a társadalmi vagyon átjátszásához, illetve elherdálásához”. Bokros alig leplezett felháborodással jegyzi meg, hogy a valutaalap, illetve brit és amerikai szakmai szervezetek szerint is világviszonylatban példátlan (!) az, ami Magyarországon történik, mármint, hogy egy állam ennyire ne törődjék a saját, illetve a társadalom vagyonával. Hozzáteszi, hogy ez a helyzet még a külföldiek számára is meglepő és kockázati tényező, hiszen a – valójában – gazdátlan ügyletek utólag bármikor megkérdőjelezhetők. Bokros úgy véli, az a fair, ha az új választások után létrejövő parlament és kormány kezét a leköszönő pártállami hatalom nem köti meg, nem köti gúzsba. Ezért következtetése egyértelmű, bár mai szemmel nézve példátlanul naiv is: „… a gőzerővel előrehaladó spontán privatizációt egyrészt piac- és társadalomellenes vadhajtásai miatt, másrészt a következő parlament döntési lehetőségeinek megőrzése végett indokolt lenne leállítani.”
A közgazdász 15 évvel ezelőtti mondatai azért is meglepők, mert rámutatnak arra, hogy a spontán privatizáció nem pusztán a pártállami politikai és gazdasági elit hatalom- és pozícióátmentését szolgálta, hanem ez ráadásul meglehetősen szemérmetlen folyamat keretében zajlott le. Szemérmetlen azért, mert itt a kádári elit érdeke az országos érdek elé került; a hatalomátmentés szempontja felülírta azt az elemi nemzeti érdeket, hogy az állami vagyont felelősséggel és megfontoltan kell privatizálni, s hogy az állami tulajdon elherdálása az ország, másképp a demokrácia jövőbeli pozícióit és esélyeit veszélyezteti. S ez pedig azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a rendszerváltás kudarcba fullad mind gazdasági, mind politikai értelemben. Bokros kíméletlenül levonta a következtetéseket: „A spontán privatizáció politikailag robbanásveszélyes helyzet kialakulásával, illetve a társadalmi szerkezet latin-amerikai stílusú eltorzításával fenyeget. A régi bürokratikus elit az állami vagyon feletti magántulajdonosi ellenőrzés megszerzésével átalakulhat egy ugyancsak zárt és piacellenes kereszt-összefonódásokkal megbonthatatlanná tett oligarchiává, amely előbb-utóbb kisajátíthatja az ország zsenge demokratikus intézményeit is. Márpedig stabil demokrácia kis létszámú vagyonos kaszt túlsúlyára nem épülhet.” (Érdekes olvasni 2005-ben ezeket a sorokat…) S még egy félmondat, ami számomra különös jelentőségű: „A spontán privatizáció erkölcsileg sem igazolható.”
S vajon mit tett az ellenzék a pártállami elit – igen sikeres – vagyonátmentő törekvéseivel szemben? Érzékelte-e a háttérben megindult folyamatokat, látta-e a spontán privatizációban rejlő igen jelentős veszélyeket, s ha igen, milyen lépéseket tett ezek megakadályozására, a rendszerváltó célok maradéktalan érvényesítéséért?
Nos, úgy tűnik, hogy ebben a vonatkozásban az ellenzéki elit nem állt a helyzet magaslatán, összességében ugyanis nem sokat tett a spontán privatizáció, a vagyon- és pozícióátmentés ellen. Vajon azért-e, mert tapasztalatlan volt, és nem látta át ezeket az összefüggéseket, vagy átlátta ugyan, de nem volt elég eszköz a birtokában, hogy tegyen ez ellen valamit? Nehéz megítélni. Ma már tudjuk, hogy az ellenzék a spontán privatizációból nagymértékben kimaradt, s bár igaz, hogy többen az ellenzék soraiból is jutottak kisebb-nagyobb vagyonokhoz, tulajdonhoz a spontán privatizáció időszakában, ez mégis sokkal kisebb mértékű volt, mint amilyen súllyal a volt pártállam elit és a nómenklatúra tagjai részesültek a privatizáció örömeiből.
Jómagam másban látom a meghatározó problémát. Abban, amelyről részben már szóltunk korábban: az ellenzék minden idegszálával a pártállami elittel való politikai tárgyalásokra s a politikai eredményekre koncentrált.
Mindennél fontosabb volt számukra, hogy létrejöjjön a demokratikus jogállam Magyarországon, a többpártrendszer, a szabad választások. Talán nem mellékes körülmény, hogy az SZDSZ, a Fidesz, az MDF és a többi párt soraiban elsősorban jogászok, szociológusok, másodsorban irodalmárok, történészek foglaltak helyet, s csak elvétve találunk közöttük közgazdászokat. (Bokros Lajos az MSZP frakciójának a tagja lett…) Az elit kontra elit dimenzióra való eltúlzott koncentrálásra persze az utóbbi körülmény sem ad mentséget. Az ellenzéki elit a társadalomra sem fordított elegendő figyelmet, s ez legalább annyira stratégiai hibának tekinthető, mint az, hogy a gazdasággal és az ott lezajló folyamatokkal sem foglalkoztak a dolog súlyának, rendszerváltásban betöltött jelentőségének megfelelően. Érdemes e helyütt Hankiss Elemért idézni, aki a fenti két jelenséget összefogva, összhatásában szemléli, s a szokásos szenvedélyes stílusában kritizál: „A kerekasztal résztvevői … – érthető módon – elsősorban a politikai intézményrendszer átalakításában s a politikai hatalom újraelosztásában voltak érdekelve. De az már nem érthető és nem fogadható el – bár vannak mentségeik –, hogy hagyták, hogy a gazdasági és társadalmi témák lekerüljenek erről az asztalról. Hagyták, hogy az e témákat tárgyaló albizottságok munkája zátonyra fusson. Hagyták, hogy a kormány gazdaságpolitikája tovább mélyítse a gazdasági válságot, növelje az ország adósságát.”
S mi lett mindennek a következménye? Az, hogy a piaci – vagy ha tetszik, kapitalista – viszonyokra való áttérést a kádári politikai és gazdasági elit hajtotta végre Magyarországon (akárcsak Lengyelországban), aminek következtében az államszocializmus gazdasági vezetői lettek a kapitalista magántulajdon vezetői is. Meg kell mondani, hogy ez a régióban nem volt törvényszerű és elkerülhetetlen folyamat. Nem így történt például Csehországban, ahol 1989 és 1992 között egyértelműen megszabadultak a volt kommunista elittől, s ez által a gazdasági pozíció- és hatalomátmentésüket is meg tudták akadályozni. Ugyanez elmondható Kelet-Németországról is; Karl Schmitt leírja, hogy eltérően a többi kelet-európai országtól, a keletnémeteknél semmilyen átmenet nem volt a pártállami politikai és igazgatási elitből a gazdasági elitbe. S végül Schöpflin György jegyzi meg egy előadásában, hogy Észtországban – mely ország az elmúlt években igen szép gazdasági eredményeket ért el – a kommunista párt nem tudta vagyonát megtartani, s ezáltal az ellenzéki erők szabadságfoka hatványozottan megnőtt.
Megállapíthatjuk tehát, hogy a kádári elit pozícióátmentésének egyik meghatározó módja volt a gazdasági átalakulás, a spontán privatizáció folyamata. Fontos azonban a másik módozatot is figyelembe venni, azt, hogy az állampárt, az MSZMP nem számolt el a vagyonával. Márpedig erre két igen erős törvény, illetve döntés is kényszerítette (volna): egyfelől a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon ebben már megállapodtak, másfelől az 1989. november 26-i népszavazás eredménye törvényi erővel kötelezte erre a pártot. Erre azonban annak ellenére sem került sor, hogy az MSZMP-ből megalakult Magyar Szocialista Párt jogutódként (!) jött létre, tehát vállalta az állampárttal a jogfolytonosságot. Mindez, együtt a spontán privatizáció során megszerzett igen jelentős mértékű állami vagyonnal, az MSZP és holdudvara számára az éppen csak kialakuló politikai versenyben óriási helyzeti előnyt jelentett az ellenzéki pártokkal szemben. Nem véletlen, hogy 1990 szeptemberében az új magyar Országgyűlés – érzékelvén, hogy a törvény betartására egyáltalán nem kerül sor – újra felszólította az MSZP-t, valamint a kádári politikai rendszerhez legszorosabban kötődő egyéb társadalmi szervezeteket (többek között a Demiszt és tagszervezeteit mint a KISZ és az Úttörőszövetség jogutódjait), hogy számoljanak el vagyonukkal – ám ez a kísérlet is hamvába holt.
Megdöbbentő talán, de igaz, hogy a megalakult új parlamentben, az Antall-kormány időszakában sem igazán sikerült az új hatalomnak megállítani a fenti hatalomátmentő folyamatokat. A vagyonelszámoltatás továbbra sem sikerült, hiszen ekkorra már többé-kevésbé késő is volt ehhez, ám talán nem is volt kellően erélyes az új, jobbközép kormány fellépése. Jellegzetes, hogy a vagyonátmentés legfontosabb részét képező ingatlantulajdon ügyében, amely az MSZP-nek látványos és minden szempontból igazságtalan előnyöket jelentett, csak a ciklus vége felé – a rendszerváltó korszellem utolsó pillanataiban – sikerült szerény eredményeket elérni. Ekkor volt hajlandó a szocialista párt arra, hogy ingatlanjainak egy részétől megváljon, s szétossza azokat az új parlamenti pártok között.
Az egyértelműen még nagyobb falat, a privatizáció révén történő pozícióátmentés témájában is meglehetősen felemás helyzet alakult ki. Tény, hogy az Antall-kormány bizonyos lépései valamelyest fékezték ezt a folyamatot, de csak úgy, hogy az új politikai és gazdasági erők és csoportok is beléptek a vadul és zabolátlanul, s nem kismértékben korrupciókkal terhelten zajló privatizációba. Csakhogy látnunk kell, hogy már 1992-re a gazdaság több mint 50 százaléka magántulajdonba került, ami azt jelenti, hogy mire az ellenzéki erők felocsúdtak, s végre felismerték a privatizációban megbújó valós folyamatokat, már félig késő volt. Innentől kezdve már valóban elindult egy verseny a posztkommunista és az antikommunista csoportok között a gazdasági pozíciók birtoklásáért, ám gondoljunk bele abba, hogy már 1994-ben, a második szabad választások eredményeként visszatért a kormányzati hatalomba a kádári elit, élén Horn Gyulával.
Nem beszélve arról, hogy még egy sajátos jelenséggel találkozunk. Azzal, hogy miután az Antall-kormányzat gyakorlatilag alig hajtott végre személycseréket a közigazgatásban, az állami szférában, s a régi bürokraták sok esetben a helyükön maradtak, még állami eszközökkel (!) is sikerült a kádári elitnek gazdasági pozícióit javítani, magántulajdonát bővíteni. Erre egy igen jellemző példát mondanék. Gyurcsány Ferencét, aki Szilvásy György MeH-államtitkárral bonyolította le hírhedtté vált ügyleteit, a balatonőszödi állami üdülő, valamint a Parlamenti Klub szinte ingyenes, hitellel, lízingeléssel és állami visszabérléssel megvalósított privatizációját. Nos, erre a – mindenesetre sajátos – privatizációra 1994-ben, a Boross-kormány időszakában került sor két volt KISZ központi bizottsági vezető között. Az ügylet időszakában Szilvásy György a Miniszterelnöki Hivatal államtitkára az Antall-kormányban (!), Gyurcsány Ferenc pedig már ekkorra milliomos vagy milliárdos nagyvállalkozó. Azt hiszem, ez szimbolikus erejű esemény volt, kicsiben jól tükrözte a rendszerváltás során lezajlott – illetve le nem zajlott – folyamatokat.
Ha tehát összefoglalóan nézzük az MSZMP-MSZP elitjének stratégiáját, akkor egyértelmű kép alakul ki. A pártállami elit időben felismerte azt, hogy a régi politikai és gazdasági rendszer nem tartható tovább, s a változásokat nem lehet megállítani. Nehezen, de 1989-re elfogadták azt is, hogy demokratikus jogállamnak, többpártrendszernek és piacgazdaságnak kell kialakulni Magyarországon, s ebben az irányban megtették az első törvényi lépéseket is, majd leültek az ellenzékkel tárgyalni az átmenet feltételeiről. Ez a rájuk nézve előnyös vonás. Ugyanakkor, ezzel párhuzamosan, olyan stratégiát és cselekvési sort alakítottak ki, amellyel saját magukat tették meg az új rend főszereplőivé, sőt időnként mellékszereplőivé is. Eleinte abból indultak ki, hogy ha már átalakulásra kerül sor, akkor ebben ők ne kerüljenek hátrányos helyzetbe; később azonban megszerették az új viszonyok adta lehetőségeket, a kapitalizmust, amelyben úgy lehet meghatározó pozíciókra és nagy vagyonokra szert tenni, hogy ez nem jár együtt az államszocializmusban betöltött „felelősséggel” (a felelősséget itt inkább csak ironikusan említeném). Ha egy rendszert intézményekre (jogok, eljárások, szervezetek) és szubjektumokra (az intézményeket működtető és tartalommal megtöltő személyek) bontunk – s ezt tesszük a demokráciával és a piacgazdasággal is –, akkor azt mondhatjuk, hogy a kádári elit elfogadta az általuk képviselt rendszert meghaladó intézményi változásokat, tehát a saját bukásukat, ám egyben arra törekedett (nem mindig nemes eszközökkel), hogy ő legyen az új intézményi rend szubjektuma, aki meghatározza a tartalmat. És lássuk be: ez nagymértékben sikerült is nekik! Van tehát ma demokráciánk és kapitalizmusunk, de főként a posztkommunisták által meghatározott tartalmú és stílusú demokráciánk és kapitalizmusunk van.
Erősen ellentmondásos az, amit a pártállami elit–ellenzék–társadalom háromszögben a pártállami elit stratégiájáról és cselekvéséről mondhatunk. Mint egy bukott rendszer képviselői, elfogadták, hogy a rendszerváltás, a demokratizáció és a piacgazdaság elkerülhetetlen, ám képtelenek voltak annak belátására, hogy az új rendben új szereplőknek, új magatartásoknak, új erkölcsiségnek és lelki alkatnak kell megjelennie. Azzal, hogy az új rendszernek is a meghatározó szereplőivé, szubjektumává akartak válni, korlátozták és mind a mai napig korlátozzák utóbbiaknak a kialakulását, s ez feltétlenül a posztkádári elit történelmi felelőssége.
Ideje lenne, hogy az MSZP mai vezetői szembenézzenek ezzel a felelősséggel – éppen azért, hogy végre valóban modern, európai politikai verseny és politikai megosztottság jöjjön létre Magyarországon.

A szerző politológus