A birodalom halála

Megszokott látvány, hogy a francia labdarúgó-válogatott tagjai egymást átölelve harsogják a meccsek előtt a Marseillaise-t. A kezdő tizenegyben néha csak egy-két játékos mondhatja magát született franciának, mégis egy szívvel éneklik: ma győzelem vár, hív hazád. Ugyanis aki a kakast viseli a szíve felett, az francia. A martinique-i Nicolas Anelka, a Francia Guyanából származó Florent Malouda identitása semmiben nem különbözik akár Jacques Chirac államfőétől, s még a félig argentin David Trézeguet is a kék-fehér-piros színekért harcol utolsó leheletéig – s nem csak a futballpályán. Az algériai bevándorlók gyermekeként született Zinedine Zidane 2002-ben minden mozivásznon megjelent, és az előadás előtt a bevándorlásellenes Jean-Marie Le Pen ellenében Chiracnak kampányolt.
A bevándorlók több mint két hete tartó tombolása azonban egy pillanat alatt kikezdte ezt az idillt. No nem a játékosok orroltak meg egymásra, hanem a guadeloupe-i születésű Lilian Thuram vette magára, amit Nicolas Sarkozy mondott. A keménykezű belügyminiszter ugyanis söpredéknek nevezte az utcák királyait, azokat, akik megrészegültek saját erejüktől. A bevándorló fiatalember Párizs külvárosában nőtt fel, azaz teljesen átérzi az éjszakai autógyújtogatók álláspontját. Akiknek két hét sem kellett ahhoz, hogy alapjaiban megrengessék a francia nemzetállami eszmét. Úgy tűnik, az egész elképzelés hamis volt, s most érvényét veszti a gondosan megszövegezett társadalmi szerződés. Nem lettek franciák a gyarmatok fiai, még azok sem, akiknek ez az anyanyelve, itt születtek, és már kisiskolás korukban a forradalom nyomán megörökölt polgári jogaikról tanulnak. Bár minden hivatalos nyilatkozat azt mutatja, a francia nemzet egységes bőrszínre és vallásra való tekintet nélkül, most kibújt a szög a zsákból.
Thuram szerint a bevándorlók nem akarnak mást, mint dolgozni, a többségi társadalom tagjaihoz hasonlóan. Párizs pénzügyi nagylelkűségéhez egyébként csak Stockholmé mérhető, már ami a bevándorlók integrálásának támogatását illeti. Egyszerűen arról van szó, hogy Franciaország számára túl sok lett a külföldi az országban, akik közül nagyon sokan csak félszívvel vagy még úgy sem éneklik a nemzeti indulót, s fontosabb nekik a fejkendő viselése, mint a beilleszkedés a társadalomba. Voltaképp érthető is érvelésük, nem tesznek mást, mint az utcán harcolók: saját erejüket próbálgatják. Mivel tudják, hogy mindenkit nem zárhatnak egyszerre börtönbe, a sok egyidejű kiáltás pedig egy nagy égzengésnek hangzik, saját régi életüket próbálják folytatni új hazájukban. Ezzel pedig az eddig stabilnak tűnő francia társadalom kereteit feszegették szét, mégpedig olyannyira, hogy az mára széthullással fenyeget. A belügyminiszter kiutasíttatná a külföldi állampolgárságú rendbontókat. Sokan a bevándorlók közül ugyanis illegálisan tartózkodnak Franciaországban, vagy más ország útlevelével rendelkeznek. A francia világbirodalom most halt meg végleg.
A csökkenő intenzitású zavargás minden bizonnyal a napokban megszűnik, az utcai harcosok visszatérnek otthonaikba. A francia közgondolkodás azonban már soha nem lesz olyan, mint korábban volt. A fehérek autógyújtogatókat látnak majd minden feketében, a bevándorlóközösség pedig szívében rasszizmussal fogja vádolni a többségi társadalom tagjait. A közeljövőben a francia nemzeti válogatott mérkőzésein talán füttyszó is elhangzik, ha fekete játékoshoz kerül a labda, és az sem biztos, hogy Lilian Thuram énekelni fogja a Marseillaise-t.