A kétpártrendszer polgárháborúhoz vezetne!

Zárug Péter Farkas cikkében (Kétpártrendszer vagy többpártrendszer?, Magyar Nemzet, 2005. november 2.) fontos kérdéseket feszeget. Egyetértek vele abban, hogy a kisebb parlamenttel kapcsolatos választójogi reformelképzelések mögött a demokráciamodellek közötti választás kérdése merül fel. Éppen ezért kell tisztáznunk, milyen demokráciamodellekről is van szó. Milyen előnyök és hátrányok jellemzik ezeket, illetve milyen körülmények között működik jól az egyik vagy a másik? S hogy is van ez Magyarországon?
Ott kell kezdenünk, hogy az európai és atlanti fejlett demokráciákban kétféle modell karakterizálódott (Arendt Lijphart holland politológus elfogadott tipizálása alapján): az egyik az úgynevezett többségi, a másik a konszenzuális modell. A többségi modell az angolszász országokban fejlődött ki: ennek lényege az egyéni választókerületekre épülő, „győztes visz mindent” elvű, a nagy pártokat erősítő választási rendszer, aminek – is – következtében kétpártrendszer vagy közel kétpártrendszer a jellemző, általában egy erős párt kormányoz, tehát nincs koalíció, erős a versengés kormánypárt és ellenzéki párt között. Fontos tudnunk azonban, hogy a „kétpártrendszer” még az angolszász országokban sem jelent nominális, azaz számszerű kétpártrendszert, tehát arról van szó, hogy a parlamentben két erős párt versenyez, ám léteznek mellettük kisebb pártok, amelyek adott esetben fel is erősödhetnek. (Lásd például Angliát, a két „nagy” mellett a liberális demokrata pártot.) Talán az egyetlen kivétel az Egyesült Államok, ahol valóban nominálisan is két párt van a kongresszusban, ám az amerikai demokrácia elnöki rendszer, a két párt szerepe jóval kisebb és másfajta, mint Európában a pártoknak. Azaz az USA-t leszámítva lényegében sehol a világon nincs tényleges kétpártrendszer, ha tehát jövőre nominális kétpártrendszer alakulna ki Magyarországon, ezzel világelsők lennénk, ám nagyon határozottan szeretném leszögezni: ilyen babérokra a világért se törekedjünk!
Hozzá kell tenni a másik nagyon fontos jellemzőt. Az angolszász többségi demokráciákban általában a politikai konfliktusok, a törésvonalak nem ideologikusak, nem olyan alapvető értékek köré összpontosulnak, mint mondjuk a nemzet, a vallás, az etnikai hovatartozás, az erkölcsi és világnézeti meggyőződés stb., hanem pragmatikusak, általában a gazdasággal, a szociális helyzettel, az adózással, a munkanélküliséggel, a növekedéssel kapcsolatosak. (Lásd Angliát, Kanadát, Ausztráliát, Új-Zélandot stb.) Ezekben az országokban létezik egy hosszú idő alatt kialakult konszenzus az alapvető értékek körül – mint például a nemzeti összetartozás konszenzusa –, s ez létrehoz egy úgynevezett homogén politikai kultúrát. Ez a homogén politikai kultúra tartja össze az egyes, gazdasági szempontból esetleg megosztott társadalmi csoportokat, s ez teszi a két nagy párt közötti politikai versenyt is elviselhetővé, kezelhetővé. S bár a két néppárt és társadalmi bázisaik között éles verseny folyik a hatalomért, ez mégsem jut el odáig, hogy nemzeti, vallási, ideológiai vagy etnikai alapon egymás kiszorítására, rosszabb esetben megsemmisítésére törekednének. Határolt politikai verseny folyik a természetes nemzeti elkötelezettség keretei között, s a néhány kezelhető politikai konfliktus megvívásához két nagy néppárt (s még néhány kisebb párt) elegendőnek bizonyul. (Tény ugyanakkor, hogy az Egyesült Államokban az elmúlt években, George Bush elnöksége alatt az ideológiai és értékbeli megosztottság jelei mutatkoznak, s ezek bizony – nem véletlenül! – a jelenlegi demokráciamodell működőképességét kezdik veszélyeztetni.)
Egészen más a helyzet a konszenzuális demokráciákban, amelyek jellemző helye a kontinentális Európa, Portugáliától Németországon és Svédországon át Svájcig. A kontinentális nyugat-európai országok nagy részében ugyanis – szemben az angolszászokkal – az ideológiai és értékbeli, világnézeti és vallási ellentétek és törésvonalak sokasága alakult ki, s ez sokszínű ideológiai megosztottságot alakított ki ezekben az országokban. Ennek megfelelően többpártrendszerek jöttek létre ezekben az országokban, nem csekély mértékben azáltal is, hogy a választási rendszerek a legtöbb helyen törekvést mutatnak az arányosság elvének érvényesítésére. Az ideológiai, értékbeli, vallási és etnikai megosztottságok következtében e demokráciamodellben fragmentált politikai kultúráról beszélhetünk. Ennek jellemzője a többpártrendszer, az állandó koalíciós kormányzás, a politikai verseny zabolázhatatlan, időnként szélsőséges jellege, a széttagoltság. Mindennek következménye, hogy ezeket az alapvető és sokszínű ellentéteket nem lehet két pártba – úgymond – „belegyömöszölni”, mert a konfliktusok szétfeszítik e leszűkített kereteket, s új megjelenési, szervezeti formákat keresnek maguknak. (Példa erre Chile, ahol a 70-es években megpróbálkoztak egy mesterséges kétpártrendszerrel, ám az látványos csődöt mondott.)
De miért is konszenzuális demokráciák ezek? Azért, mert ezen országokban a politikai elitek felismerték a verseny mérséklésének szükségességét, s olyan intézményes és eljárási technikákat, gyakorlatokat alakítottak ki, amelyek lehetővé tették az egymással szemben szinte ellenséges indulatok kordában tartását, majd megszelídítését. Így például a mindenkori ellenzéknek fontos politikai és gazdasági döntéseknél vétójogot adtak, intézményesen garantálták az ellenzék kormányzásra való felkészülésének pénzügyi és egyéb feltételeit, bevezették az ellenzékkel való egyeztetés kényszerét, a konszenzuskényszert, a médiumokban garantálták a különféle politikai irányzatok kiegyensúlyozott megjelenésének feltételeit, szabályozták a különféle társadalmi erőforrásokhoz való hozzájutás garanciáit stb. stb. Tették mindezt azért, hogy az alapvető társadalmi, politikai és nemzeti egyensúly ne boruljon fel. Ennek a nagyjából az 50-es, 60-as, 70-es években lezajló folyamatnak az eredménye a mai kiegyensúlyozott Nyugat-Európa, amely a fragmentált és megosztott politikai paletta körülményei között hozott létre élhető országokat.
Mindehhez viszont az kellett, hogy minden megosztottság ellenére a nyugat-európai politikai erők legalább egy alapvető dologban egyetértsenek, s ez pedig a nemzet összetartása, védelme volt. Ez az a végső összetartó erő, mely képes arra, hogy az ideológiai és értékbeli ellentéteket legalább olyan szinten kordában tartsa, mely a nemzeti egység fennmaradását lehetővé teszi, s a nemzeti cselekvőképességet garantálja.
Ugyanakkor alapvető tanulság: a kontinentális demokráciákra jellemző fragmentált politikai kultúra talaján a kétpártrendszer gyakorlatilag működésképtelennek bizonyult, ugyanis a sokféle értékbeli ellentét szétfeszítette a kétpártrendszer kereteit. Jellemző példát mutatnak erre az új, kelet- és közép-európai demokráciák, amelyek eleinte megpróbálkoztak nagy, egységes ellenzéki néppártokat létrehozni (lásd többek között a Szolidaritást, a keletnémet, cseh, szlovén Fórum nevű, úgynevezett esernyőszervezeteket, amelyek eleinte többféle ellenzéki erőt egyesítettek, vagy lásd Magyarországon az MDF-et, Romániában, Lengyelországban az utódpártok sorsát, vagy akár az RMDSZ-t), ám az első választások után ezek a nagy gyűjtőpártok (és nem néppártok!) szétestek, mert szétverte őket a sokféle ideológiai, értékbeli, vallási és világnézeti irányultság. S ez a folyamat teljesen természetes: a negyven-ötven éves diktatúrákból felszabaduló országokban természetes módon kerülnek felszínre a régóta elnyomott, elfojtott politikai és ideológiai áramlatok, s ezek nyilvánosságot, politikai érdekképviseletet kívánnak maguknak. Az első tíz-húsz-harminc év nem is szólhat másról, mint az évtizedekig lenyomott értékbeli és ideológiai áramlatok felszínre kerüléséről, hogy azután majd lassacskán szelektálódjanak ezek az irányzatok, és megmaradjanak tartósan azok, amelyek valóban mélyen gyökereznek az adott országokban. Ezt a folyamatot mesterségesen erőltetni, túl korán elfojtani vagy túl hamar egy vagy két pártba gyömöszölni – ez bizony politológiai szempontból megalapozatlan, politikai szempontból pedig alapjaiban elhibázott elképzelés.
S ezek után már áttérhetünk Magyarországra.
Nem kétséges az, hogy Magyarország is a rendszerváltás óta a kontinentális demokráciák, illetve az új kelet- és közép-európai demokráciák útját követi. Vagyis a negyvenes évek végén elfojtott és „börtönbe zárt” politikai ideológiák, értékek és hitek újra, igen nagy erővel törtek a felszínre, s követelik maguknak a helyet a politikai életben, a közéletben, miközben már új áramlatok is (lásd környezetvédelem, etnikai szerveződések) kopogtatnak az ajtón. Fragmentált politikai kultúra alakult ki tehát Magyarországon, erőteljes megosztottságokkal, melyek között kiemelt szerepe van az antikommunizmus versus posztkommunizmus törésvonalnak. Ám van még egy ellentét, ami Magyarországot különösen megosztottá teszi a közép-európai (nem kelet-európai!) országokon belül. S ez pedig a nemzeti széttagoltság, ami keserű, drámai és megalázó mindannyiunkra nézve, s még a vesztünket is okozhatja. Minden erős törésvonal ellenére azért mind Nyugat-Európában, mind az új közép-európai országokban jellemző maradt a nemzeti összetartozás, különösen akkor, ha más országokkal szemben kellett, kell a nemzeti érdekeket megvédeni. Ekkor az egyébként erőteljesen megosztott és veszekedő országok is összefognak, s kifelé egységesen lépnek fel.
Sajnos nálunk még ez a nemzeti minimálkonszenzus sincs meg, a két nagy néppárt vagy gyűjtőpárt a nemzeti kérdésekben is szemben áll egymással, ami a magyar politikai versenyt nemcsak hogy radikálissá vagy szélsőségessé, de egyenesen életveszélyessé is teszi – s egyben kiszolgáltat bennünket a felénk éhesen ácsingózó külföld felé. Mindez nem azt jelenti, hogy jómagam hinnék egy gyors és felületes kiegyezésben, egy látszólagos és üres „békében”, s azt sem hinném, hogy a felelősség egyforma lenne a két párt viszonylatában – itt és most csak a témával öszszefüggő helyzetet rögzítem, az okokat e helyütt nem elemzem.
Mi következik mindebből? Az, hogy Magyarországon a kétpártrendszer, sőt a nominálisan megvalósuló, valóságos parlamenti kétpártrendszer kifejezetten hátrányos, sőt veszélyes lenne a magyar demokráciára nézve.
Három okból is.
Először azért, mert a magyar politikai paletta sokkal színesebb annál, hogy egy kizárólagos kétpártrendszerbe begyömöszölhető lenne. A magyar politikai valóság rövid időn belül szétvetné ezeket a kereteket, szétbomlasztaná a két néppártot vagy gyűjtőpártot, s ez újabb zűrzavarokat okozna a magyar politikai életben.
Másodszor – s ez talán még fontosabb – azért, mert a valóságos, számszerű kétpártrendszer elviselhetetlen súllyal nehezedne rá a politikára, a társadalmi szférákra, az állampolgárokra. Két nagy párt politikai vezérkara döntene arról, hogy mi történjen a társadalom egyes intézményeiben, kik kerüljenek azok élére, mi szűnjön meg és mi alakuljon meg stb., azaz egy kicsit élet és halál uraivá válnának, s önmagukon kívül a világon semmi sem tudná kontrollálni hatalmukat. Egy idő után már csak egymásra figyelnének, egymás szándékait, elvárásait építenék be cselekvéseikbe, s mire észbe kapnának, már szinte azonosulnának egymással. A két nagy pártra épülő hatalom még az egyik vagy másik tábor tagjainak, elszánt híveinek sem lenne igazán jó, mert akárhogy is, de mindez a szabadabb, változatosabb közéleti mozgás lehetőségeit akadályozná meg.
Végül, harmadszor azért, mert a kétpártrendszer azokban az országokban működik jól, ahol homogén a politikai kultúra, mint az angolszász országokban. Magyarországon viszont a fragmentált politikai kultúrának még közép-európai viszonylatban is erőteljes változata alakult ki, ahol még az alapvető nemzeti összetartás, nemzeti érdekvédelem sem érvényesül, ahol a pártok nemzeti szempontból megosztottak. Egy ilyen országban egy tartós kétpártrendszer gyakorlatilag életveszélyes, mert az ellentétek jellege olyan, amelyekben megállapodni szinte lehetetlen. Márpedig szerintem ilyenkor két lehetőség van: az egyik, ha a két párt mégis megköti a nagy kompromisszumot, ami azonban már-már a demokrácia és a verseny létét kérdőjelezné meg; nem lenne őszinte és nem lenne tartós megoldás. A másik lehetőség is fennállna azonban: a feloldhatatlan ellentétek miatt a politika és a társadalom vészesen széttagolódna, a politika az utcára kerülne, s polgárháború alakulna ki.
Mi következik mindebből a témánkat illetően? Az, amiről közvetetten Zárug Péter Farkas is beszél: ha a pártok a választási rendszer reformjában gondolkodnak, akkor annak iránya csak a politikai képviselet arányosabbá tétele lehet. Ebben megítélésem szerint kiemelt jelentősége van a parlamenti küszöb öt százalékról négy vagy három százalékra való lecsökkentésének.
Másfelől pedig legalább olyan fontos, hogy a Fidesz újragondolja választási stratégiáját. Azzal ugyanis, ha „mindent egy lapra feltesz”, azaz mindenáron egyedül kíván nyerni és másként sehogy, hihetetlen felelősséget vesz magára – nemcsak a fentiek, hanem a polgári, antikommunista oldal győzelme szempontjából is. Ehhez képest sokkal több esélyt ad a győzelemre és a magyar politikai állapotoknak is megfelelőbb, ha széles jobboldali szövetségben gondolkodnak, mégpedig a jobbközép és a radikális jobb irányában egyaránt. S itt nem valamifajta közös listára gondolok, nem is szoros pártszövetségre, hanem egy egymás iránti lojális magatartásra, néhány minimális és alapvető politikai cél közös elfogadására. Ez pedig már elég ahhoz, hogy a kétfordulós választási rendszerben a jobboldalt győzelemre vezesse. Ugyanis az első forduló pártlistás „szétszavazása” után a második fordulóban az egyéni kerületekben már a teljes jobboldali választói bázis késszé és képessé válik egy jelöltre szavazni.
Egyszóval mind a magyar politikai adottságok, mind a jobboldal győzelméhez szükséges feltételek egy irányba mutatnak, mégpedig a többpártrendszer fenntartásának irányába.