Elkezdődött – vagy most lesz vége

Belenéztem egyenesen a január szemébe.
Megöregedtem. Azt hiszem, ez nézett vissza rám.
Felvágtam egy almát, lassan, gondosan – igen, régebben cigarettát sodortam volna magamnak ugyanígy, de már nem dohányzom. Alig dohányzom. Csak este. Élek…
A négybe vágott almával kisétáltam a kertbe, és beletettem a madáretetőbe.
Ezelőtt soha életemben nem tettem még semmit madáretetőbe.
De most belenéztem egy feketerigó szemébe is, és nagyon elszégyelltem magam.
Belemosolyogtak az almaszeletek a januárba. Arrébb mentem, dideregtem, vártam. A feketerigót vártam, hogy feloldozzon végre. Közben mélyeket lélegeztem, mert jó érzés tudni, van még tüdőm.
Jött a feketerigóm. Vékonydongájú, csapzott, kócos legény. Óvatosan, bizalmatlanul telepedett az etető szélére, figyelt. Egyet csippentett az almából, s talán még egyet, s már láttam, hogy igazi, papos jóság csillog a szemeiben, és feloldoz mindjárt…
Egy nagy, meghökkentően kövér rigó csapódott mellé.
Lám, nincs az a tél, hogy egynémely rigó ne legyen mégis undorítóan kövér. Tokás, hájas, pimasz, szuszogó rigó volt. És nem mondott semmit. Nem kellett mondania: Az én csapzott rigópapom fáradtan, elnyűtten feldobta magát a levegőbe, de még mielőtt eltűnt volna örökre, még egyszer visszanézett. És nem oldozott fel mégsem. És én megértettem, és egy pillanatra mégis őt gyűlöltem, nem a kövéret.
Csakhogy a sok-sok gyűlölet végül addig-addig keresi a helyét, mígnem visszatér a szülői házhoz. Nem tud a gyűlölet egyedül lenni, nem áll meg a saját lábán, soha fel nem növő kamasz a gyűlölet, és mindig hazatér végül. Befészkeli magát a gyűlölködő lelkébe, a legkisebb szobába, és ott öregszik, piszkít, göthösödik, kukacoskodik, mígnem vége lesz mindennek, és már késő.
Megöregedtem, most már tudom.
Öregszik, piszkít, göthösödik, kukacoskodik valaki a legkisebb szobámban.
Sajnálom őt is, sajnálom magamat is.
De legjobban a sok fölöslegesen elpazarolt időt sajnálom.
Nem akartam nézni, ahogy a tokás rigó fölzabálja az almát.
Összeaprítottam inkább a karácsonyfát, gyújtósnak, úgy ég, mint a zsír. S vágtam mellé rendes gyújtóst is, virtusból. Behordtam a kosárban, letettem a kályha mellé, szöszmötöltem.
Ha van jó az öregedésben, az a szöszmötölés képessége. Elment úgy egy óra, hogy még mindig csak készülődtem begyújtani, s képtelen voltam visszaemlékezni, mit is csináltam. Talán ettem valamit – húst alig eszem, nehéz már. Elkopott a büszke oroszlánköröm – vagy valahogy így…
A kenyereskosárban találtam egy egész, gyönyörű barna rozscipót. Meg volt penészedve.
Haragudtam.
Soha életemben ezelőtt nem haragudtam penészes kenyér miatt.
S csak nevettem a nagyanyámat, aki azért nem evett soha friss kenyeret, mert előbb mindig „meg kell enni a régit”. Most egyszeriben szégyelltem barna rozscipómon a penészt, a nemtörődömséget, és a szégyen haragba kergetett.
Fészket raktam újságpapírból a kályhába. Fenyőgallyat tettem a közepére, pár szem igazi gyújtóst a tetejére, s koronának odaraktam a penészes cipómat.
Meggyújtottam. Odahúztam a kályha üvegajtaja elé egy rongyszőnyeget, leültem, és néztem, hogyan emészti el a tűz az én egycipónyi szégyenemet.
Nehezen.
Láttak már kenyeret elégni a tűzben? Gyönyörűséges szépen ég el a kenyér a tűzben, tényleg, mint az élet. Egyben maradt az én cipóm, sokáig, nagyon sokáig, majdnem elviselhetetlenül sokáig. Átizzott, magába zárta, szinte ő falta fel a tüzet. Nem akart beletörődni, hogy nem az asztalon végezte, lassú halállal, fölszeletelve.
A cipómtól sem várhattam hát, csak átkot, semmint feloldozást.
S aztán elvégezvén e sok szép, önfelmentő hóhérmunkát, belenéztem a január szemébe.
Szerettem mindig a január szemét. Kékesszürke, szigorú szem az, mégis gyönyörű, mély és komoly.
– Most már lassan én leszek a hitvesed, s nem tartasz többé szeretőt… Ha majd jön a léha augusztus, meglátod, engem fogsz kívánni úgyis… Tudod, kedvesem, a végére alig marad valami bizonyosság. Aki össze tud számolni ötöt, már boldog ember, már nem élt hiába. Az augusztus, a nyár mindig úgy tesz, mintha bizonyosság lenne – pedig dehogy. Én viszont az vagyok. Majd meglátod… Meghalni is jobb énbennem… Pihenj…
Odahajtottam fejem január ölébe, és elszenderedtem.
Délután három órakor, egyedül, egy megpenészedett, gyönyörű szép barna rozscipó fényében és melegében, csapzott, szent-szerzetes rigómtól megátkozva, lelkem legkisebb szobájában az én egyszülött, beteg gyűlöletemmel aludtam egy órát.
Nem tudom, mi volt utoljára ennyire jóleső.
Nem tudom, van-e még jólesőbb a fontos kis semmiségeknél. A bíbelődésnél, szöszmötölésnél. Ha nem lennék ennyire gyáva, újra kezdhetném. És asztalos lennék. Halott fák jó szagú lelkei közt téblábolnék, csak ővelük elegyednék szóba, elegyednék hallgatásba. S ha meg találnék halni, halott fák jó szagú lelkei vinnék föl az én szegény lelkemet az égbe.
Szakács lennék.
S csak régi nemesi udvarházak, kastélyok, no és jobbágyporták, zsellérviskók konyháját vinném. Konyhát vinnék, Istenem…
Rend lenne az én konyhámban. Kötényem ropogna, foltja sohasem lehetne. Késeimen csillogna a beszűrődő napfény, s a leölt állatok vére egyenes vonalban szaladna át az acélon. Fűszertartóm irdatlan lenne, fűszerem számolatlan. S csak cserépben főznék, sütnék, mert úgy gondolnám, úgy illendő. S lennének titkaim, melyeket csak fiaimnak adnék tovább, egy gondosan kiválasztott pillanatban, amikor még van idő a halálig, de a hitves már január…
Nevelnék állatokat.
Lovat, mindenelőtt.
Lószagban járnék, gázolnék, tobzódnék, odahajolnék paripáim tajtékos nyakára, hogy úgy érezhessem, kentaur vagyok – a legszebbel, legnemesebbel több, mint egy gyarló, kicsike ember.
Szentély lenne a lóistállóm, s feszületet tartanék benne.
Tanár lennék.
Nagyon kicsi, olajos padlós, falusi iskolában. Szigorú tanár lennék ott, és csak Bicebócákat, csak Móra Ferenceket tanítanék. Vagy paptanár lennék, megfejthetetlen jóságú, zsolozsmás délutánok csöndje lépkedne nyomomban, s nem akarnék ismerni a világból semmi mást, csak amit ismerni érdemes. Bent laknék a kollégiumban, egy egyszerű, tiszta, aprócska szobában, s deákul olvasnám a régi bölcsességeket. És szerelmes lennék titokban egy asszonyba, aki odakünt élne a városkában, és tudná, hogy szeretem, csak nem hinné el sohasem.
Utazó lennék.
S nem akarnék felfedezni soha semmi újat, csak azt szeretném bejárni, mit bejártak már énelőttem, de azt mindet, s arról aprólékosan beszámolnék újra, mert mindig mindenről be kell számolni újra, hiszen az ember annyira önhitt és lusta és becstelen, hogy mindenről azt hiszi, tudja és ismeri.
Pap lennék.
Katolikus plébános lennék, messzi vidéken, kis faluban, akkorában éppen, hogy a templomom harangszavát egy szakajtóban is körbe tudnám hordozni, tiszta damaszttal leterítve. S akkor megismerném végre az egyetemességet.
Aztán, a másik életemben kedélyes, víg református tiszteletes lennék, fekete, komoly palástomba számtalan gyermekem kapaszkodna, ahogy vasárnapon a templomba tartanék istentiszteletre. S elnyűtt Bibliám lapjai közt ott lapulna a nemzet. S lennék még evangélikus pap is, odafönt a Bécsi kapu téren, ahol megkereszteltek valamikor. S végül unitárius pap lennék még, Erdélyben, Kolozson, mint asszonyom apja, vagy Homoródalmáson, mint Csete Árpád barátom, s a papi lak legnagyobb szobájában Dávid Ferenc képe függene a falon, amint éppen kikiáltja Erdélyben a vallásszabadságot.
Másféle pap nem akarnék lenni. Vagy ki tudja… Görög katolikus még lennék, de csak akit megismertem Edelényben, mert ő egy csoda.
Most azt hiszem, más nemigen lennék.
Elég ennyi, ami már nem leszek, soha. Hiszen nem lennék semmi más, csak múlt. S persze a múlt mindig a jövő, mert a történelem csak ismétli önmagát, de sajnos a garabonciások nem érik meg soha, hogy a múlt belökje a kiskaput egy vidám, szombat délelőttön.
Így aztán más következik.
„Minden megnyilvánulásod, mely szépen, üdén, szabadon kibontakozik: ajándékod; minden megnyilvánulásod, mely mohóságodtól bűzlik: ürüléked. Bármelyikünkből sokkal több salak fakad, mint adomány, s ez ellen nincs más segítség, mint hogy salakunkat eltakarítjuk; ehelyett az európai ember kezdettől fogva és mindinkább ürülékéből rendszert, törvényt, erkölcsöt épít, amit fegyverrel, pénzzel, hatósági pecséttel, rangos testülettel őriz, és mindenkitől megköveteli, hogy e bélsár-palotákhoz és ünnepélyes ganajszobrokhoz igazodjék. Ezek folyton repedeznek, omlanak, általános bűzt és viszketegséget terjesztve; s egyre több, frissebb, puhább ganajjal kell toldani-foldani őket. Lassanként az emberiség egész ürülék-metropolist emelt maga fölé, mely most, a huszadik században ráomlott gazdáira. Ahogy valamikor az eget ostromló óriássá nőtt emberiségre tűz- és víz-özön zúdult, most a ganaj-imádóvá törpült emberiséget utolérte a trágya-özön. Évszázadokig nem lesz egyéb, mint fojtogató bűz, mocsokban evickélés, háborúzás durrogó, rotyogó, trágyaszagú fegyverekkel a régi fényes fegyverek helyett, míg a ganaj-kor embere ki nem pusztul. Aki az egész földgolyóból pöcegödröt csinált, most belefullad. (…)”
No? Ismerős?
S a legjobb hírem ennyi: ez a legutolsó és legfontosabb ok, ami miatt nem adhatjuk fel sohasem…

Jegyzet:
Weöres Sándor: A teljesség felé. Tericum Kiadó,
Budapest, 61–62. oldal