A népesség fogyása és bővülése ciklusoktól függ

A magyar népesség fogyása már régóta mindannyiunk problémája, és egy idő óta az európai népesség fogyása is. Nemcsak az anyagiaktól, hanem a közhangulat alakulásától, a jövőbe vetett bizalomtól is függ a születések, a házasságok és a népesedés alakulása. Ezt az tényt félreérthetetlenül mutatja a születések alakulása a rendszerváltás idején. A születések száma 1990-ben mintegy 2400-zal, 1991-ben újabb mintegy 1500-zal nőtt. Ekkor a gyermekvállalásra vonatkozó döntéseket 1989-ben és 1990-ben kellett meghozni. Ezeket az éveket olyan mértékben a rendszerváltás határozta meg Magyarországon, hogy ez csak a rendszerváltással járó általános optimizmusnak lehetett a következménye. Ekkor semmiféle olyan családpolitikai intézkedés sem volt, amivel ez a növekedés magyarázható lenne. A kétéves, átmeneti emelkedést a születések számának újabb, közel egy évtizedes csökkenése követte. Ennek aligha lehet más magyarázata, mint hogy nyilvánvalóvá váltak a rendszerváltással járó súlyos gazdasági problémák, és megtört az optimizmus, vagy akár pesszimizmusba váltott át. A politikai motiváltság, a születéseknek a közhangulattól, az általános optimizmustól vagy általánossá váló pesszimizmustól való függése tehát aligha vitatható.
A születések száma azonban egy alkalommal már ezt megelőzően is kedvezően változott. 1983-ban a születések száma még mintegy 6300-zal, 1984-ben pedig már csak mintegy 1900-zal csökkent, majd 1985-ben közel 5000-rel nőtt. Ezt a növekedést általában a gyed 1985. évi bevezetésével magyarázzák. A gyed bevezetése azonban semmiképpen sem magyarázhatja az 1984. évi kedvező változást, és az 1985. évit is csak nehezen vagy legfeljebb csak részben, mert az 1985. évi gyermekvállalásra vonatkozó döntést zömmel 1984-ben kellett meghozni, amikor gyed még nem volt. Más okot is kell tehát keresni.
Úgy látszik, hogy ez a más ok ez esetben is politikai jellegű volt, a rendszerváltás vagy legalábbis a nagyarányú politikai változás reménye. Ekkor vált nyilvánvalóvá a szovjet rendszer végső és kezelhetetlen válsága. 1984. február 9-én halt meg Andropov, 1985. március 10-én pedig Csernyenko, a szovjet kommunista párt főtitkárai, és 1985. március 11-én választották meg Gorbacsovot. Elkerülhetetlen volt az általános politikai változás, és szükségszerű az ezzel kapcsolatos optimizmus, még ha a végkifejletet senki sem láthatta előre. Ezt az is alátámasztja, hogy a születésszám 1985. és 1990–91. évi növekedését az átmeneti helyzetnek megfelelő mérsékelt, a korábbinál sokkal kisebb csökkenés kötötte össze.
Ugyanezt mutatja a teljes termékenységi arányszám, vagyis az egy nőre egész életében jutó élveszülések átlagos száma. Ennek a mutatónak el kell érnie a 2,1 értéket, vagyis a gyermekhalálozás miatt minden nőnek átlagosan egy picivel több mint két gyermekének kell lennie ahhoz, hogy a következő generáció létszáma ne legyen kisebb a mostaninál. Lássuk tehát ennek a mutatónak az alakulását! Az 1980–91-es 12 évet a politikai változásoknak megfelelően négy szakaszra, először egy pesszimista, majd egy optimista, majd egy mérsékelten pesszimista vagy inkább kiváró jellegű, majd ismét egy optimista jellegű három évre oszthatjuk fel. Ez az arányszám a pesszimizmus éveiben, 1980 és 1982 között 1,92-ról 1,78-ra, azaz 14 ponttal romlott, 1983 és 1985 között, az optimizmus éveiben 1,73-ról 1,83-ra, vagyis tíz ponttal javult, 1986 és l988 között, a mérsékelt pesszimizmus kiváró jellegű éveiben 1,83-ról 1,79-ra, azaz alig négy ponttal romlott, majd 1989-ről 1991-re, az újbóli optimizmus éveiben 1,78-ról 1,86-ra, azaz nyolc ponttal javult. A mutató egyetlen évben sem érte el tehát a 2,1-et, amit el kellett volna érnie, de az egész időszakra kiterjedő politikai motiváltság aligha vitatható.
A házasságkötéshez éppúgy optimizmus kell, mint a gyermekvállaláshoz, felvethető tehát a kérdés, hogy megmutatkozott-e ez a politikai motiváltság a házasságkötések számában is. Megmutatkozott. A házasságkötések száma ebben a 12 évben is folyamatosan csökkent a házasságkötés nélküli együttélés terjedése miatt, de a csökkenés kisebb mértékű volt az előző pontban optimistának minősített 1983–1985. és 1989–1991. évi időszakokban. Az ezer nem házas nőre jutó házasságkötések száma az első pesszimista időszakban 4,2-vel csökkent, az ezt követő optimista időszakban pedig csak 3,1-gyel. A második pesszimista vagy kiváró jellegű időszakban a csökkenés 5,1 volt, majd ez a csökkenés a második optimista időszakban 4,5-re mérséklődött. Ezek a különbségek nem nagyok, de nem elhanyagolhatók, különösképpen azért nem, mert ez a változás párhuzamos a születések számának változásával.
A politikai optimizmus és pesszimizmus váltakozásának, a rendszerváltás reményének és magának a rendszerváltásnak a hatása félreérthetetlenül megmutatkozik tehát mind a születések, mind a házasságkötések számának alakulásában. Ezután joggal merül fel a kérdés, hogy hatottak-e a születések és a házasságkötések számára a rendszerváltást követő legfontosabb politikai események, a kormányváltások? A számok azt mutatják, hogy hatottak.
Lássuk először a születések számát. Az élveszületések száma 1996-ban meredeken, közel 7000-rel csökkent – ez az 1980 és 2004 közti 24 év második legnagyobb csökkenése –, 2000-ben pedig – hosszú idő óta először – közel 3000-rel megnőtt. Ennek általános magyarázata a Bokros-csomag, amely megszüntette a gyedet, és csökkentette a családtámogatási rendszer más elemeinek reálértékét is, majd a kormányváltás, mert ezt követően visszaállították a gyedet, és növelték a családtámogatási rendszer más elemeinek reálértékét is. 1996 és 2000 azonban másfél évvel követi a kormányváltást, és ezért feltételezhető, hogy a konzervatívabb politikai kurzus már eleve a születések számának növelésére, a szocialista–liberális kurzus pedig csökkenésére vezet, mert a konzervatív értékrendhez közelebb áll a nagyobb család és a több gyermek.
Minthogy itt a politikai váltógazdaság, vagyis a négyévenkénti kormányváltás hatásainak elemzéséről van szó, osszuk fel az 1990–2004 közti éveket három négy-négy éves szakaszra, ehhez hozzátéve még egy kétéves szakaszt is. Az előbb már tárgyalt mutató, tehát az egy nőre jutó gyermekek száma az 1990 és 1994 közti időszakban, amelynek jellege bizonytalanul konzervatívnak minősíthető, 1,84-ról 1,64-ra, azaz húsz ponttal csökkent, ami négy év alatt igen nagy mértékű csökkenés, és ami nyilván nagyrészt a rendszerváltást követő gazdasági visszaesésnek és bizonytalanságnak a következménye. Az ezt követő szocialista–liberális kormány négy éve alatt ugyanez a mutató 1,64-ről 1,33-ra, azaz 31 ponttal csökkent, ami négy év alatt döbbenetes mértékű változás. Az ezt követő, határozottabban konzervatív szelleműnek minősíthető kormány négy éve alatt a csökkenés két pont volt, ami az előző időszak értékének alig egy tizenötöde. Végül az utolsó két év alatti csökkenés három pont, vagyis több, mint az ezt megelőző négy év alatt összesen. A politikai változások tehát hatottak a születések számára.
Ugyanekkor a családpolitikai rendszer is változott, a Bokros-csomag eltörölte, a harmadik kormány visszaállította a gyedet, és ezért nem lehet elválasztani a családpolitikai intézkedések hatását a kormányok szellemének hatásától. A tényleges intézkedések azonban az egymást váltó kormányok szellemének következményei: nincs az a konzervatív többségű parlament, amellyel a gyed megszüntetését el lehetett volna fogadtatni, legyen bármekkora a költségvetés hiánya. A politikai motiváltság tehát két úton is hat: az egymást váltó kormányok eltérő szelleme és intézkedései útján.
A kormányváltások azonban nemcsak a születések, hanem a házasságkötések számára is hatottak. Az ezer nem házas nőre jutó házasságkötések száma a rendszerváltás utáni első kormány idején 9,2-del, a második kormány esetén pedig hattal csökkent, a harmadik kormány idején a csökkenés egyre mérséklődött, vagyis szinte megállt, a negyedik kormány első éve két éve idején pedig a csökkenés 1,5 volt, azaz több, mint az előző kormány négy éve alatt. A konzervatívabb kormány szelleme tehát, amely szerint a családok fontosak a nemzet számára, a házasságkötések számát is befolyásolja, márpedig itt semmiféle családpolitikai intézkedés sincs, nincs házasságkötési díj vagy segély. Emellett a második kormány idején valamennyi 25 évesnél idősebb korcsoportban csökkent, a harmadik kormány idején pedig valamennyi 25 évesnél idősebb korcsoportban nőtt az ezer nőre jutó házasságok száma. Minthogy a 25 évnél és főként a 20 évnél fiatalabb nők házasodási arányszámának csökkenése nemcsak hogy elkerülhetetlen, hanem voltaképpen kívánatos – az ilyen korú lányok tanuljanak, és ne házasodjanak –, akkor akár azt is mondhatjuk, hogy a házasságkötések aránya a harmadik kormány idején azokban a korcsoportokban, ahol a házasságkötés igazán kívánatos, határozottan nőtt. A konzervatívabb politikai klíma számszerűsíthető hatása ezért itt is megmutatkozik.
A harmadik kormány idejének kedvezőbb számait azonban nem csupán ennek a kabinetnek a konzervatívabb szelleme, hanem a fiatalabb korúaknak a választási eredményektől nem független optimizmusa is magyarázza. Köztudott, hogy az 1998. évi választásokon a két legnagyobb párt közül az ekkor kormányt alakító Fideszt elsősorban a fiatalok, az ellenzékbe szorult MSZP-t pedig elsősorban az idősebbek támogatták. Kevésbé köztudott, hogy a Fidesz támogatottsága erősebb volt a fiatal nők, mint a fiatal férfiak között, és nem közismertek a támogatottság mértékét bemutató számok sem.
A Tárki adatai szerint a biztos szavazók körében és a 18–29 éves korcsoportban a Fideszt preferáló nők százaléka – 50,2 – közel két és félszer akkora volt, mint az MSZP-t preferáló nők százalékos aránya: 21,3. Ugyanebben a korcsoportban a Fideszt preferáló férfiak aránya – 43,5 százalék – közel kétszeresen múlta felül az MSZP-t preferálók 25,2 százalékos arányát. A fenti 50,2 százalékos érték ennek a felmérésnek egyetlen 50 százalék fölötti értéke, tehát a legfiatalabb női korcsoport volt az egyetlen, amely abszolút többséggel támogatott egy politikai mozgalmat. A Tárki hasonló arányokat mutat ki a 18–34 éves korcsoportra is, de ez esetben a Fidesz előnye már valamivel kisebb. Minthogy a szülések legnagyobb része a 35 éven aluli nőkre jut, ez a nagy különbség hangulati oldalról is magyarázza a születések számának az 1998. évi választások utáni megnövekedését.
Befejezésül foglalkoznunk kell ezeknek az eredményeknek az általános jelentőségével. A magyar és a nyugat-európai népesség már bekövetkezett vagy fenyegető fogyása hosszú idő óta köztudott. Nem köztudott, hogy a helyzet még rosszabb Kelet-Közép-Európában és a szovjet utódállamokban. Bulgáriában a teljes termékenységi arányszám 1,11-ra, Lettországban 1,06-ra, a volt NDK tartományokban pedig átmenetileg egy alá csökkent, vagyis ennyi gyermek jut egy nőre egész életében. Ezekben az országokban a népesség egy generáció alatt megfeleződik. Még kevésbé köztudott, hogy ugyanez az arányszám a legalacsonyabb jövedelmű országokban 1970 és 2000 között 6-ról 3,1-re csökkent, és olyan országokban, mint Brazília vagy Thaiföld, már nem éri el a 2,1-et, tehát a népesség száma belátható időn belül csökken. A világ egészének népessége előreláthatólag tízmilliárd alatt tetőzik, majd csökkenni fog. A népességcsökkenés tehát világméretű problémává vált, amely nem Nyugat-Európában, hanem Kelet-Közép-Európában és a szovjet utódállamokban a legsúlyosabb.
A népességfogyás legfontosabb közgazdasági és társadalompolitikai hatásai közismertek. Egy munkaképes korúra egyre több nyugdíjas korú eltartott jut, nyugdíjuk és egészségi ellátásuk fedezése egyre elviselhetetlenebb terhet okoz, lehetetlenné teszi a jóléti állam megszokott rendjének fenntartását, és szétfeszíti a költségvetést. Kevésbé köztudott, hogy a társadalom elöregedése a gazdasági növekedés fenntartását is fenyegeti. A magyarázat egyszerű. A munkaképes korúak zsugorodó hányada nem képes viselni az öregek ellátásának és a megtakarításnak az együttes terhét, a megtakarítás csökkenése pedig elkerülhetetlenül a fejlődés elakadására vezet. Nálunk ez már be is következett. Az országot a megtakarítás elégtelensége miatt a külföld finanszírozza, és most kell felismernünk, hogy a további eladósodás lehetetlen.
A népességcsökkenésről nem is olyan régen azt hittük tehát, hogy fájdalmas nemzeti probléma. Ezt követően rájöttünk, hogy európai probléma. Látnunk kell, hogy ez ma már fenyegető világprobléma, amelyet súlyának megfelelően kell kezelnünk. A legfontosabb feladat tehát, mind hazánk, mind Európa, mind az egész világ számára, a nálunk már bekövetkezett és másutt fenyegető népességcsökkenés megállítása vagy megakadályozása, és annak elérése, hogy minden nőre átlagosan egy picivel több mint két gyerek jusson. Ennél fontosabb nemzeti, európai és világfeladat nincs.
Tízéves lehettem, amikor – talán egy mesekönyvben – elolvastam a most következő történetet. Egy pék megkérdez egy asszonyt, hogy miért vásárol mindennap három kenyeret. – Egyet veszek a szüleinknek, akiknek ezzel tartozunk – válaszolja az asszony. – Egyet a férjemnek és magamnak, akik dolgozunk. Egyet a gyerekeinknek, hogy majd ha mi leszünk öregek, legyen, aki kenyeret vesz nekünk. A magyar és az európai társadalom megfeledkezett erről a nyilvánvaló bölcsességről, és kezdenek megmutatkozni ennek rettenetes hatásai.
A világméretű problémából a magyar feladat a magyar népességcsökkenés megállítása és annak elérése, hogy minden magyar nőre újra átlagosan legalább egy picivel több mint két gyermek jusson. Ennek az ebben a cikkben leírtak szerint előfeltétele a gyermekvállalásnak és a házasodásnak kellő súlyt adó konzervatív értékrend képviselete, a fiatalok jövőbe vetett bizalmának megerősítése, és olyan politikai klíma mielőbbi kialakítása, amely előtérbe helyezi a konzervatív értékrendet, valamint a fiatalok bizalmát és törekvéseit. Enélkül nem oldhatjuk meg sem saját problémáinkat, sem a világ problémáinak ránk jutó részét.

A szerző közgazdász, professor emeritus