Ennyi

Nagy kár, hogy az ember nem válogathatja meg rokonait. Nemzetség, nemzet és hovatartozás dolgát végérvényesen megszabja a gének furcsa, áldott és átkozott játéka. És mégis, néha milyen egyirányú ez a velünk született lojalitás… Tizennyolc. Huszonegy. Negyvenöt. Ötvenhat. Nyolcvankilenc. Kilencvennégy. Kettőezerkettő, kettőezeröt. És most, legutóbb, április kilencedike. Évszámok, dátumok, amelyek nem szorulnak magyarázatra. Egyetlen évszázad alatt közel tucatnyi dátum, amikor az anyanemzet tehetetlenségből elveszítette vagy egyenesen elárulta a jelenlegi határain kívülre szorult nemzettársait.
Hogy kinek a hibájából? Hát a saját hibájából. Ez alól nincs mentség. Száz év… Száz év sok mindenre elegendő. Elég is volt: elfelejteni, megtagadni, meggyűlölni, majd kitagadni a család birtokon kívüli tagjait. És közben észre nem venni, hogy Magyarország minden egyes elveszett magyarral gyengül; hogy a nemzettest egységes, és Pozsony vagy Kolozsvár egyaránt része annak a Magyarországnak, amely ezek nélkül, egységes nemzetpolitika nélkül csupán torzó, befejezetlen anomália. Lám, április tizedikén ismét választott a magyarországi lakosság. Nem a magyar nemzet, hanem a magyar lakosság. Hát, lelke rajta.
Mi tudomásul vettük. Egy légvár ismét megingott, dőlni látszik. Persze még lesz egy utánlövés, még lesz egy forduló: az ember nem szűnik meg hinni, nem szűnik meg remélni. Erről mi, „határon túliak” különösen sokat tudnánk mesélni. Nálunkfele a remény nem utoljára hal meg, hanem soha. Holott akadt, aki megvonta a kívül-belül leselkedő veszély elől az utolsó menedéket. Vagy ha meg nem vonja, hát feltételekhez köti. A puszta nemzeti túlélés menedékét… Hát nem, elnök asszony? Ha Csíksomlyóra jár még, gondoljon majd erre. Erre is. Több szó nincs Önhöz.
Szólhatnék, szólhatnánk viszont a magyarországi választópolgárokhoz is. Barátainkhoz. Akikben hittünk, akiket szerettünk. December ötödike után is. Akiket szeretni fogunk továbbra is. Hinni bennük már aligha. A történtekre és a gyengeségükre nem elég a bocsánat.
Persze, tudjuk. Hogy ez a magyar nem az a magyar. Hogy panellakás, meg kétforintos meleg lángos. Hogy gulyáskommunizmus. Hogy nem tanították Erdély történelmét. Hogy Zsiguli és nadrágszíjparcella. Hogy a kommunizmus évei alatt Magyarországon „nem volt divat” magyarnak lenni… Mintha nálunk állami divat lett volna… Mintha nálunk tanították volna… Mintha nálunk ne lehetett volna két forintért vagy két lejért eladni a lelkünket… És mégis: itt magyarok, magyarabbak maradtak az emberek. Ezer rákfenével, persze: de ha választásra kerül a sor, két rossz közül a magyar rosszra szavaz a székely ember. Kitartott ez a nemzetrész, akár a többi elszakított, kitartott kommunizmus, kényszermunkák, idegen uralmak alatt; kitartott, mert számított arra, remélte, hogy az anyaország feltámad egyszer. Hát, barátaim: jól feltámadtatok… Kétszer, az elmúlt kilencven év alatt, majdnem sikerült. Ez is adott valami erőt, hitet. Aztán csak még mélyebben süllyedni vissza a kilátástalan apátiába. Valóban, nagy igazság: a katasztrófának nincsenek fokozatai.
Az igaz, mielőtt jelenleg újra elveszne a nemzet ügye, a nemzeti ügy, mielőtt Magyarországot újra kiszolgáltatnák a magyar választók önmaguk ellenségeinek: van még két nap. Talán sikerül fordítani a kormánykeréken. Talán… Az örökös talán – mintha csak kilencven év elegendő lett volna hozzá. Hátha most egy hét alatt valaki visszacseréli ezt a népet. Hátha magára talál ez az eltévedt ország. Hátha az utolsó pillanatban komolyan veszi az ébresztő szót, és valóban felébred. Talán így történik. Kossuth Lajosnak is kétszer kellett volna üzennie, hogy minden magyar ember elmenjen… Pedig szükség lett volna mindenkire. De nem mentek. Koszorúzni, százötven év után, akár Aradra, oda igen… Valóban: nagy kár, hogy az ember nem válogathatja meg rokonait, nemzetét, nemzetségét. Mert bármi történik: a nyelv marad. A kultúra marad. A hovatartozás is. A hűség is – még akkor is, amikor már alig van kihez.
Április 23. után mindenképp új korszak kezdődik. Valami már el is kezdődött a határon túliak szívében. Azokéban, akikről a miniszterelnök-jelöltek vitájában a nyolc legfontosabb témakör között szó sem esett. Nemzetpolitika? Kényelmetlen. Nem beszélünk róla. Nos, talán magára talál Magyarország. Talán nem. Talán túléli ezt a történelmi mélyrepülést. Talán nem. Ha másként nem tehetünk, határon túliként egyetlen alapállás marad lehetséges a mindenkori magyar kormánnyal szemben. Az, ahogyan a székely ember viszonyul a tehenéhez: megtartja, megfeji, de nem beszél hozzá.

A szerző író, szerkesztő (Csíkszereda)