Washington megölte saját teremtményét

Mint Hitler a bunkerjében, éppen olyan. Ez az erőszakos szélsőséges, miközben kudarcot vallott politikai terveinek megvalósításában, arra tette fel az életét, hogy mindent és mindenkit megsemmisít maga körül – érzékeltette Abu Muszab az-Zarkávinak, az al-Kaida iraki szárnya vezetőjének végnapjait saját szemszögéből Donald Rumsfeld. Az amerikai védelmi miniszter hasonlata azonban legalábbis sántít. Az-Zarkávi és Hitler összevetése ugyanis csak arra jó, hogy rávilágítson az amerikaiak elméletének kaotikus mivoltára. Az-Zarkávi ugyanis nem volt hadvezér, nem volt stratéga, jó eséllyel még fontos döntéshozó sem. Ismerői szerint Jordániából való távozásakor műveletlen gengszter volt, hirtelen haragú, erőszakos és buta, akit könnyen rá lehetett venni a harcra, lelkiismeret-furdalás nélkül ölt, és szívesen követte az iszlám kifacsarásával létrehozott „hadi vallást”. Ebből az emberből alkotott az amerikai propagandagépezet egy terrorcsászárt, zseniális, ámde őrült stratégát, aki Oszama bin Ladennel tárgyal, és néha talán meg is feddi a hosszú szakállú milliárdost, a fejében ördögi tervek ezreit forgatja, s kisujjának mozdulatára alvó sejtek kelnek fel tetszhalott állapotukból. Arcképét ismerte a világ minden újságolvasója és tévénézője. Mégpedig azokat a fotókat, amelyek kifejezték a kaméleonszerű gyilkos jellemét: egyszer gonosz tekintetű, fanatikus lelkesedésű, szakállal keretezett arc, máskor szinte európainak kinéző, szemüveges tanárember.
Médiaszakemberek szerint egy-egy híresség felépítése több millió forintba kerül nálunk. Nos, ennél sokkal többet fektettek az-Zarkávi „megcsinálásába” az amerikaiak, hogy kialakítsák a tökéletes gyilkos képét. Megölése óta a nyugati politikusok egytől egyig boldogságtól sugárzó arccal hirdetik a nagy győzelmet: sikerült a terroristahálózat kulcsfiguráját meggyilkolni. Reményeik között szerepel az iraki ellenállás – amely szerintük nem más, mint az al-Kaida által mozgatott törpe kisebbség gyilkos bosszúja a szabadságszerető népeken – teljes összeomlása, a bűnösök pedig töredelmesen bevallják szörnyű tetteiket, és bocsánatot kérnek.
Ennél azért jóval összetettebb az iraki helyzet. Ez nem egy focimeccs, ahol lefektetett szabályok szerint küzd egymás ellen két csapat, vannak erősségeik és gyengeségeik, különösen technikás játékosaik, kőkemény védőik és hideg fejű irányítóik. Az-Zarkávikkal Tigrist és Eufráteszt lehetne rekeszteni Irakban, ezért értelmetlen az utódját keresni – amit egyébként megtesz a nyugati sajtó. „Megöltük Az-Zarkávit. Ha jön utána valaki, azt is meg fogjuk ölni” – szögezték le a győztesek, rámutatva, hogy ők mégis a vezér elejtését tartják a siker kulcsának. Voltaképp ezt a szörnyű játékot nagyon hosszú ideig lehet még folytatni, s ha mégsem szűnik meg az útszéli bombák telepítése és az öngyilkos merényletek sorozata, akkor azt lehet gyanítani, hogy erősebb az al-Kaida Irakban, mint ahogy előre elképzelték.
Az-Zarkávi valójában nem ember, hanem jelkép. Legenda, akit ellenségei tettek naggyá, pedig nem érdemelte volna meg. Az ő képével felvonuló irakiak a hőst látják benne, hozzá tudják kötni a tiltakozásukat a megszállás ellen. Ha az amerikaiak kivonulnak, és a történelem úgy hozza, hogy Irakban a radikális „hadi iszlám” kerül hatalomra, talán még utcát is elneveznek róla.