1956–2006

Nemhogy az ’56-os forradalmárok történelmi igazságtétele maradt el 1989–1990 után, hanem a demokrácia alkotmányjogi és törvényi kereteinek kialakításán kívül szinte semmilyen érdemi lépés nem történt a valóságos rendszerváltás irányába. Az Antall-kormány időszakában nem történt meg az elitcsere, ami történelmileg és erkölcsileg is teljesen indokolt volt, illetve lett volna. Sajnos, az ország jogfolytonosságot hirdetett a Kádár-rendszerrel, s ezzel önmaga kezét-lábát gúzsba kötötte. Nem történt meg a volt pártállami diktatúra politikai elitjének az elítélése, a nómenklatúra vezetőinek a közéletből való kiszorítása, azaz a lusztráció.
Nem történt meg a diktatúra és bűnöseinek törvényi elítélése, nem történt meg a titkosszolgálatokban részt vevők neveinek nyilvánosságra hozatala és a megfelelő következmények levonása. Nem volt igazi kárpótlás sem, csak kárpótlási jegyek. A Kádár-korszak minisztériumi állománya szinte teljes egészében a helyén maradt, miként a média és a sajtó kompromittált figurái is, amin – hiteles beszámolók szerint – ők döbbentek meg a legjobban. És ami különösen szomorú, senki nem védte meg a nemzeti vagyont, aminek következtében ma már oda jutottunk, hogy az állami vagyon 90 százaléka külföldi kézen van.
Magyarországon 1989–1990-ben formálisan megtörtént ugyan a rendszerváltás, ám valóságosan, tartalmilag nem. Mert hiszen hogyan gondolhatnánk, hogy azok, akik évtizedeken keresztül a kádári diktatúra vezető politikai szervezeteiben működtek, a demokrácia bajnokaivá válhatnának? Hogyan gondolhatnánk, hogy az egyeduralomhoz szokott posztkommunista elit megtanulja a demokratikus versengés szabályait, a fair magatartást? Hogy tudná politikai ellenfelét nemes vetélytársnak elfogadni? S nem pedig arra törekedni, hogy hatalomhoz jutva az ellenzéket és a velük szimpatizálókat a legvégsőkig visszaszorítsa, eltávolítsa a legkülönfélébb állásokból, ellehetetlenítse működésüket? Komolyan remélhettük-e, hogy e különös anyagból gyúrt kommunisták és szocialisták, akik képesek akár áthazudni magukat – no nem az igazságig, hanem a hatalom és a pénz maximális birtoklásáig, akik 1956-ban és 2006-ban is „hazudtak reggel, délben, este és minden hullámhosszon”, azok képesek volnának bármilyen erkölcsi következmény meghozatalára, ha mondjuk kiderül a miniszterelnökükről, hogy immáron másfél éve megállás nélkül hazudozik?
És vajon e posztkommunista politikai, gazdasági, kulturális, média- és titkosszolgálati hálózatról gondolhatjuk-e, hogy 1956-ot méltóan tudná megünnepelni?
De 1956 él, mert élnek és ma is aktuálisak azok az eszmék és célok, amelyek akkor, azokban a napokban megfogalmazódtak. A forradalom közös, a döntő többség által feltétel nélkül vállalt eszméi és céljai négy pontban foglalhatók össze. Ezek: 1. A nemzeti függetlenség, szuverenitás kivívása. 2. A sztálinizmus megdöntésén keresztül a szabadság kivívása. 3. Szabad választások és többpártrendszer. 4. Állampolgári és dolgozói beleszólás, részvétel az ügyek vitelében.
Ha jobban megnézzük e négy célt, s ha összevetjük ezeket mai állapotainkkal, akkor azt kell megállapítanunk, hogy a célok nem évültek el ötven évvel később sem. Újra küzdenünk kell ezen eszmék és célok megvalósulásáért. Hiába a formális, jogi, törvényi, intézményi demokrácia megléte, a fenti négy célt igazából a mai napig nem értük el.
Mert tegyük fel a kérdést: elértük, megvalósítottuk-e a teljes nemzeti szuverenitást, a függetlenséget? Igaz, a szovjet csapatok kivonultak hazánkból 1991 júniusában, ám azóta sok minden marcangolja, tépkedi szuverenitásunkat, különösen 2002, a szocialisták újbóli kormányra kerülése óta. Az Európai Unióba való 2004-es belépésünk óta egyre gyorsabban le kell számolnunk azzal az illúzióval, hogy szuverenitásunk nem csorbult e lépéssel. Bár a belpolitikánkba közvetlenül nem szólnak bele – hála például a politikailag megosztott Európai Parlamentnek, azon belül az Európai Néppártnak –, ám az EU vezetői sok esetben világossá teszik, hogy melyik irányzattal szimpatizálnak, milyen kormányokat látnak szívesen hazánkban. Ezen túl azonban ennél sokkal veszélyesebb a gazdasági beavatkozás, amire példa a földek eladhatóvá tétele 2007-től, vagy aktuálisan a kukoricatermelőkkel szembeni példátlan szigorítás.
Ám még ennél is veszélyesebb a szuverenitásunkra az a posztkommunista kormányzat, amely az évtizedeken keresztül megszokott, nagyhatalmakhoz dörgölődző politikáját folytatja napjainkban is. Hogyan is lehetnénk független állam egy olyan kormány irányítása alatt, amelyik állandóan hajlong az Egyesült Államok és az Európai Unió, illetve a globális nemzetközi intézmények előtt? Ami még ennél is rosszabb: Oroszországgal és annak elnökével olyan viszonyt épít ki, amelynek részleteiről nincs igazán tudomásunk. Ám az mégis tény, hogy Medgyessy és Gyurcsány alatt furcsa és megmagyarázhatatlan beruházásokat, kölcsönöket vállaltunk Oroszország felé, amelyeknek előnyös voltával kapcsolatban minimum kételyek merülnek fel. Vagyis, ugyan milyen garanciák vannak arra nézve, hogy valóban teljesen szuverén ország vagyunk ma, 2006-ban?
Fel kell tennünk azt a kérdést is: vajon teljes egészében kivívtuk-e a szabadságunkat tizenhat évvel ezelőtt? Biztos, hogy érvényesülnek a szabadságjogok abban az országban, ahol a rendőrség valós indokok nélkül tilt be tucatjával, jogellenesen tüntetéseket, ahol a rendészeti miniszter a tévéostrom kapcsán utólag a fegyverhasználatot hiányolta? Ahol állami szervek már arról beszélnek, hogy aki kimegy egy bármilyen tüntetésre nézelődni, óhatatlanul pszichikai bűnsegéddé válik? És mint nézelődő, börtönbüntetésre számíthat? Biztos, hogy szabadok vagyunk abban az országban, ahol a miniszterelnök a gyülekezési törvény szigorítását tervezi? Többek között azt, hogy a Kossuth téren a továbbiakban soha többé ne lehessen tüntetni, demonstrálni? Nem, azt hiszem, ezek a körülmények nem azt mutatják, hogy Magyarországon kivívtuk volna a szabadságot, legfeljebb azt, hogy léteznek még alkotmányos szabadságjogaink, amelyeket a fennálló kormányzat folyamatosan csorbítani, szűkíteni akar. Ez 2006-ban, európai uniós tagként példátlan.
Felelnünk kell arra is: megvalósult-e a harmadik cél, a szabad választások és a többpártrendszer? Könnyen mondhatjuk erre: igen, ez a cél legalább megvalósult, öt szabad választáson vagyunk már túl. De azért ne siessük el a választ. Igaz, van többpártrendszerünk, választhatunk ezek között. De vajon a választásaink valóban szabadok? Kérdés, mennyire volt szabad a 2002-es választás, amikor Medgyessy Péterről csak a választások után derült ki és ismerte be, hogy a III/II-es osztály tagja, szt-tiszt volt a Kádár-diktatúrában – igaz, mint tudjuk, harcolt a KGB ellen? De még inkább és különösen: mennyire tekinthetjük szabadnak az ez évi, tavaszi parlamenti választásokat, amikor is – mint már tudjuk magától Gyurcsány Ferenctől – másfél éven keresztül hazudtak az embereknek, folyamatosan becsapták és félrevezették őket? Amikor a költségvetés és a gazdaság valós helyzetétől homlokegyenest eltérő képet festettek, nagy jólétről, kitűnő állapotú költségvetésről, fantasztikusan sikeres országról beszéltek, miközben már pontosan tudták, hogy nem a jólét a nagy, hanem a baj, hogy keserves megszorító intézkedéseket kell azonnal a választások után bevezetni? S amikor lehet, hogy törvénybe és alkotmányba ütközően közérdekű adatokat is eltitkoltak a választópolgárok elől? Vajon az ilyen választás tisztának, szabadnak nevezhető-e?
Nos lehet, hogy jogilag, törvényi szinten szabadok voltak a választások. De politikailag és erkölcsi szempontból egyáltalán nem. Talán nem illegális a kormány és a parlament. De bizonyosan illegitim, azaz nem hiteles és nem elfogadott, mert létét egy hamis választás alapozta meg, amit Gyurcsány is bevallott az övéi között. Ebből pedig az következik, hogy ez a kormány és ez a parlament politikai és erkölcsi értelemben elveszítette létjogosultságát. Ebből fakadóan az egyetlen lehetséges megoldás új legitimitás megteremtése, ami új választások kiírását jelenti. Ez a legtöbb és egyben a legkevesebb, amit követelni kell ebben a helyzetben. Minden más megoldás pusztán ócska alku, amit el kellene kerülni.
Végül meg kell kérdeznünk: megvalósult-e az állampolgári részvétel a politikai folyamatokban, létezik-e civil társadalom, van-e munkavállalói beleszólás a vállalatok ügyeibe? A válasz sajnos egyértelmű és elszomorító. A munkavállalók jogai minimálisak, a kiszolgáltatottságuk növekszik, a szakszervezetek szinte semmit sem tudnak elérni, ha egyáltalán megalakulhatnak. A civil társadalom vergődik a pénztelenségben és a politikai befolyások lehengerlő erejétől. Az állampolgárok pedig, ha tüntetnek, fenyegetéseket kapnak az államhatalomtól. Marad nekik a négyévenkénti választás, mint részvétel, de azt már tudjuk, hogy mit jelentenek ezek a választások. Ha pedig egy párt, mondjuk egy ellenzéki párt, a népre, a társadalomra mer hivatkozni, a nagyok, a mainstream emberei, a hatalmon lévők azonnal populizmust kiáltanak, amely szó valójában nem jelent semmit, legfeljebb azt: a társadalom nem szólhat bele az elitek dolgaiba. Magyarországon európai mércével mérve is elképesztő mértékű elitpolitizálás és elitközélet alakult ki. A nép, a társadalom jelenleg pusztán hivatkozási alap, eszköz a politikai elit kezében. Még mindig benne maradtunk a Kádár-rendszerben, 16 év alatt semmit sem változott a társadalom kiszorítottsága. Jó lenne ezen változtatni, jó lenne a mai formális demokráciát tartalommal, normákkal, erkölccsel, társadalmi részvétellel, hatékony közvéleménnyel megtölteni. Olyan társadalmi közvéleménnyel, amelyik kiköveteli és kiharcolja, hogy a politikai cselekedeteknek legyenek következményei. Hogy Magyarország végre ne legyen következmények nélküli ország! Talán az 1956-os forradalom 50. évfordulója az igazán jó alkalom erre. Használjuk ki, ha tudjuk.

A szerző politológus