Talán mégsem következmények nélküli ország?!

Nem szabad megfeledkeznünk a lényegről. A lényeg pedig 2006. szeptember 17-e: ekkor került nyilvánosságra Gyurcsány Ferenc balatonőszödi beszéde. Ekkor bukott le a miniszterelnök. Ekkor vallotta be fehéren-feketén, hogy a) másfél évet végighazudtak azért, hogy megnyerjék a választásokat, b) ennek érdekében „ezernyi apró trükköt” vetettek be, és egyébként c) négy éven keresztül nem kormányoztak, nem csináltak semmit.
Minden innen indult el; az állandósuló tüntetések a Kossuth téren, a parlamenten belüli szembefeszülések, az október 1-jei önkormányzati választások eredménye is ennek köszönhető, a bizalmi szavazás, s egyáltalán, az ország egészében érzékelhető, pattanásig feszült állapota is ide vezethető vissza. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert az azóta eltelt egy hónap alatt sok fejlemény rárakódott az alapeseményre, olyannyira, hogy sokszor már a közfigyelem hátterébe szorul. Holott a vízválasztó továbbra is, sőt egyre inkább Gyurcsány balatonőszödi beszéde és annak lehetséges következményei.
Mi a helyzet most, és mit lehet tenni? Bármenynyire nehéz is, elkerülhetetlen, hogy kimondjuk: az országban háború van, amit szerencsére nem fegyverekkel vívnak. Két politikai tábor néz farkasszemet egymással, mely közül az egyik – a jobboldal – azzal a lelki fölénnyel állhat ellent, mehet ki az utcára tüntetni vagy a parlamentbe a kormánnyal szembefeszülni, hogy az igazság az ő oldalán van. Ez óriási erőt, lendületet, hitet ad ahhoz, hogy a küzdelemben a végsőkig kitartsanak, és ne adják meg magukat, mert az valóban az ország végleges lezüllését és erkölcsi szétrohadását jelentené.
Ám ezzel együtt tény, hogy patthelyzet van. E patthelyzet oka pedig nem más, mint a jelenleg érvényben lévő, 1989-ben átalakított magyar alkotmány. Alkotmányunk jelentős és tartalmi hiányosságairól jómagam már 2004 óta írok, s most végre a közvélemény előtt is világossá vált, hogy alkotmányunk alkalmatlan a politikai válságok kezelésére. Az 1989-ben még érthető félelmek okán olyan alkotmányt hoztak létre az akkori rendszerváltó elitek, amely európai mértékkel mérve szokatlan módon bebetonozza a választások után létrejövő kormányzatokat. Mondjuk ki: azáltal, hogy a két választás közötti időszakban szinte lehetetleníti, hogy egy lejáratódott és alkalmatlanná vált kormányzatot el lehessen mozdítani, arra ad felhatalmazást, hogy négyéves diktatúraciklusok váltogassák egymást Magyarországon. Ezért feltétlenül igazuk van azoknak, akik azt hangoztatják, hogy nem pusztán a kormányfő és a kormány menesztésére van szükség, hanem egyben egy új alkotmány megalkotására is, melyben szerves résszé kell váljon a köztársasági elnök sokkal szabadabb parlamentfeloszlatási joga, illetve a kormánnyal és a kormányfővel – sőt, az egyes miniszterekkel! – szembeni egyszerű s nem konstruktív bizalmatlansági indítvány intézménye.
Ám most nem itt tartunk, hanem a patthelyzetnél. Látszik, hogy az óriási, országos méretű és elementáris erejű felháborodás ellenére a kormányfő, a kormány, illetve a parlamenti többség mindenáron ragaszkodik a hatalmához. Ez a ragaszkodás azért döbbenetes, mert: a kormányfő az országon belül totálisan lejáratódott, ha ő valahol megjelenik vagy megszólal, számolnia kell azzal, hogy az emberek igen jelentős része hangosan vagy kevésbé hangosan, de tiltakozni fog ellene, mondásait és megnyilvánulásait nem veszik komolyan, és megkérdőjelezik őszinteségét; nemcsak az országon belül, de nemzetközileg is lejáratódott és nevetségessé vált, rajta gúnyolódnak különféle honlapokon és szerte a nagyvilágban, ez pedig alapjaiban rombolja az ország tekintélyét; a kormánnyal és a kormányfővel szembeni óriási és növekvő társadalmi elégedetlenség, az állandósuló tüntetések lehetetlenítik azt, hogy konszolidációs programjukat és reformterveiket (már ha egyáltalán vannak ilyenek) sikerrel végigvigyék, hiszen ha a társadalomban nincs egy minimális bizalom a kormánnyal szemben, akkor legfeljebb reformdiktatúrát lehet csinálni, ami már igen közel áll a valóságos politikai diktatúrához; végül számolnia kell azzal, hogy a parlamenti ellenzék bojkottálja vele-velük szemben a parlamenti munkát, ami egyfelől lehetetleníti a kétharmados törvények elfogadását, s egyáltalán, elviselhetetlenné teszi a parlamenti állapotokat, hiszen valójában már egy diktatórikus parlament válik valósággá, és ennek nemzetközi hatása sem lesz elhanyagolható.
Márpedig le kell szögeznünk: ha mindezen, egyenként is elfogadhatatlan tények ellenére a szocialisták és a szabad demokraták rendületlenül ragaszkodnak a teljességgel illegitimmé vált hatalmukhoz, akkor az azt jelenti, hogy számukra nem a demokrácia a szentség, hanem a hatalom mindenáron való megtartása az alapvető cél. Az európai demokráciák története ugyanis éppen arról szól, hogy ha egy adott kormányzattal szemben megroppan a társadalom bizalma, ha elfogy körülötte a levegő, akkor ezt, ha nehezen is, de tudomásul veszi. Így tett tavaly Gerhard Schröder Németországban, amikor a tartományi választások elvesztése után (!) belement abba, hogy legyenek előre hozott választások, így tett Felipe González spanyol szocialista kormányfő a kilencvenes évek elején, amikor a növekvő korrupciós vádak miatt végül lemondott, és előre hozott választások voltak, s így tett például a cseh Gross miniszterelnök is, amikor kiderült róla, hogy egy korábbi villavásárlásáról nem tud pontosan elszámolni. (Hej, boldog csehek, ha Gyurcsány Ferencnek csak egyetlen gyanús ügye lenne!)
A szocialistákról – és természetesen a „liberálisnak” csúfolt szabad demokratákról – ezekben a hetekben derül ki fehéren-feketén, hogy számukra a demokrácia csak addig fontos, amíg azt ők irányíthatják, ők szabhatják meg a játékszabályokat. Mindez annak a fényében különösen látványos, hogy a Fidesz – szerintem helytelenül – a jelenlegi helyzetben meglehetősen galambpolitikát folytat, hiszen már azt is elfogadnák, hogy a szocialisták adjanak egy új miniszterelnököt és ne legyenek előre hozott választások. A szocialisták azonban még ezt sem tolerálják, megspékelve mindezt példátlan cinizmussal.
Márpedig ha egy párt és egy kormány lényegében semmilyen körülmények között sem hajlandó mérlegelni még egy szakértői kormány lehetőségét sem, akkor azt az állapotot ugyan mi különbözteti meg a szocialista demokráciától – azaz a diktatúrától? Vajon mi?
Éppen ezért, a jelenleg kialakult tűrhetetlen állapotokra tekintettel, megítélésem szerint a lehető legkeményebb ellenzéki fellépéssel és társadalmi ellenállással kell reagálni a kormányzat politikájára. Azért nem szabad és nem lehet most már túlzottan kompromisszumos és engedékeny módon viszonyulni a kormányzathoz és a koalíciós többséghez, mert ennek a lehetőségét eljátszották. Valójában semmilyen kompromisszumba nem mennek bele, ebből pedig az következik, hogy a kompromisszumos, galambpolitika nem vezet eredményre. A tétet innentől kezdve magasra kell tenni, a fegyverek nélkül zajló háborút végig kell vinni.
És ennek minden alapja megvan.
Hiszen miről is van szó? Arról, hogy Gyurcsány beismerte a szocialista frakció előtt: a tavaszi választási kampányban folyamatosan hazudtak, alapvető és közérdekű adatokat elhallgattak a választók elől, ezer apró trükköt alkalmaztak – ezáltal pedig manipulálták a választási eredményeket. Durvábban szólva, elcsalták a választásokat. Ne féljünk a szótól, mert ez ténylegesen így történt.
Ebből következően a tavaszi parlamenti választás érvénytelen, a jelenlegi parlament nem legitim. Nem csak Gyurcsány Ferenccel van tehát a baj, az ő esetleges távozása nem megoldás minden gondra. Az igazi és egyetlen megoldás csak az új választások kiírása lehet, amelyhez a jelenlegi alkotmány szerint csak egyetlen út vezet: a parlament feloszlatja önmagát. Ha van még demokratikus és jogállami gondolkodás Magyarországon, akkor ezt, és csakis ezt lehet és szabad követelni a jelenlegi helyzetben. Minden más megoldás ócska kompromisszum.
Egyáltalán nem véletlen, hogy a Független Jogász Fórum büntetőfeljelentést tett ismeretlen tettesek ellen, s egyben felhívást intézett az Európai Unió valamennyi tagállama független jogász fórumai számára. Nagyon helyeselhető az is, hogy a Fidesz is megteszi-megtette feljelentését Gyurcsány Ferenccel szemben, azzal együtt, hogy itt nem egy személy manipulációjával állunk szemben. A Független Jogász Fórum feljelentését közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló törvényi rendelkezések megszegése, választás tisztasága elleni bűncselekmény, csalás bűntette és hűtlen kezelés miatt tette. A Fidesz pedig közérdekű adatok elhallgatása és megmásítása miatt indít büntetőfeljelentést.
Ezek a feljelentések azért megalapozottak és politikailag is nagyon fontosak, ugyanis a szocialisták tavaszi választási manipulációi vélhetően több szinten is törvénybe ütközhetnek. A közérdekű adatok elhallgatása, manipulálása egyfelől büntetőjogi kérdés, másfelől sérti a választási eljárási törvényt, ám ami talán mindegyiknél fontosabb, a magyar alkotmányba is ütközik. Tehát lehet, hogy nem pusztán illegitim, hanem illegális is a tavaszi választási eredmény. Ugyanis az alkotmányunk egyértelművé teszi, hogy a közérdekű adatok nyilvánosságra hozása mindenki számára kötelesség; ennélfogva pedig kimondhatjuk, hogy a Gyurcsány-kormány tagjai – a szocialisták hallgatólagos hozzájárulásával – minden bizonnyal alkotmányellenes módon érték el választási győzelmüket. Márpedig ez a demokrácia alapjait ássa alá, ezért ennek elítélésében és a következmények követelésében semmiféle kompromisszumnak és engedékenységnek helye nincs.
Egyáltalán nem véletlen, hogy a bizalmi szavazás előtt néhány nappal Sólyom László köztársasági elnök levelében úgy fogalmazott: amennyiben a parlamenti többség bizalmat szavaz Gyurcsánynak, akkor az azt jelenti, hogy elfogadják és helyeslik azokat a módszereket, amelyekkel Gyurcsányék és társaik megszerezték a választási győzelmet. Tehát: ha akkor nem is tudott minden szocialista képviselő Gyurcsány és társai megvetendő módszereiről, a manipulációkról és hazudozásokról, akkor azokat most, utólag, az igen gomb megnyomásával elfogadja, mintegy normává teszi. Hozzáteszem: az abszolút egyhangú igennel a szocialista és szabad demokrata többség végérvényesen illegitimmé tette magát, s lábbal tapostak bele a demokratikus jogállam normáiba.
Ezért mondom azt: innentől kezdve végképp nincs, nem lehet alku. Nincs kivel és miről kompromisszumokon ábrándozni. Jól tudom persze, hogy most nagyon sokan azt kérdezik tőlem: jó, jó, de ha egyszer a szocialisták és a szabad demokraták nem engednek? Ha vaskos fafejűséggel és elviselhetetlen intoleranciával foggal-körömmel ragaszkodnak hatalmukhoz? Akkor mi jöhet? Akkor csináljunk társadalmi forradalmat? Foglaljuk le a stratégiai pontokat, kergessük ki őket a parlamentből? S kinek lenne jó az?
Nem, nem erről van szó. Senki sem akar vérontást, senki sem akar kőkockákat és célzó férfifejeket látni e kőkockák mögött. De arról szó van, hogy belássuk: ha a kormánnyal szemben állók legyintenek, és így szólnak: áh, ezek úgysem hajlandók engedni – nos, ha ez a sóhaj egyre többekben felhallatszik, abban a pillanatban ismét győzött felettünk a posztkádári attitűd, a beletörődés, az alattvalói magatartás újbóli elfogadása.
Ismétlem még egyszer: fegyverek nélküli háborúban vagyunk, amelyben még akkor is lehet győzni, ha az első látásra elképzelhetetlennek tűnik. Ehhez kétségtelen kitartásra és szívósságra van szükség, e nélkül semmilyen politikai küzdelmet nem lehet megnyerni. Gondoljunk a mexikói elnökjelöltre, Obradorra: az elnökválasztást ő és tábora szerint az ellenfele elcsalta, választási csalások történtek, melyeket bizonyítani tud, s ebből kiindulva hónapok óta nem fogadja el a „hivatalos” végeredményt. Széles támogatói tömegeivel már hónapok óta az utcán van, s ha kell, még arra is kész, hogy egy ellenhatalmat hozzon létre, mert nem nyugszik bele a választási csalásba. Vagy gondoljunk az ukrán narancsos forradalomra: az elnökválasztás során ott is csalás történt Janukovics javára, válaszul Juscsenko és hívei az utcára vonultak, és 2004 novemberétől egészen 2005 tavaszáig ott is maradtak, hóban-fagyban, hidegben, míg végül siker koronázta erőfeszítéseiket. A választási eredményeket visszavonták, új választás volt, amelyen Juscsenko győzött.
S mi itthon, Magyarországon sem állunk rosszul e küzdelemben. Ugyanis a kormányra, Gyurcsányra és társaira egyszerre több oldalról nehezedik nyomás:
– Sólyom László köztársasági elnök világossá tette, hogy Gyurcsány erkölcsi válságot okozott az országban, s a bizalmi szavazás igenjével a kormányzati parlamenti többség is részesévé vált ennek a válságnak. Igaz, ha következetesek akarunk lenni, akkor meg kell mondanom: Sólyom László ebbéli megállapításai után újabb lépésre kellene, hogy elszánja magát, hiszen ha az a véleménye – helyesen –, hogy a tavaszi választási kampányban elfogadhatatlan módszereket alkalmaztak a baloldaliak, akkor megítélésem szerint kezdeményeznie kellene a parlament önfeloszlatását.
– A Kossuth téri tüntetők kitartanak, mellettük pedig folyamatosan demonstrálnak a különféle érdekszervezetek és ágazatok dolgozói, az egyetemi-főiskolai hallgatók, gyógyszerészek, rendőrök stb.
– A Fidesz is demonstrációsorozatba kezdett a Kossuth téren, ami kellő nyomást jelent, s a Fidesz számára fennáll az a lehetőség, hogy a parlamenten belüli obstrukcióját radikalizálja, azaz végső esetben totálisan kivonuljon az Országgyűlésből. Utóbbi óriási nemzetközi figyelmet váltana ki, s lehetetlenné tenné, hogy a dolgok megmaradhassanak a jelenlegi állásukban.
– Végül ne feledjük, hogy a nemzetközi közvélemény egy része igen kritikusan viszonyul a magyar kormányhoz és Gyurcsányhoz, akárcsak bizonyos nemzetközi szervezetek és politikai személyiségek.
Mindez együtt nem maradhat következmények nélkül.
Ugyanis nem szabad elfelejtenünk: a kormányban nem gépezetek ülnek, a parlamenti többség nem automatákból, hanem emberekből áll. Soha nem tudhatjuk, hogy mikor és mi fogja megroppantani a most még betonkeménynek látszó szocialista–szabad demokrata blokkot, de meggyőződésem, hogy ez előbb-utóbb be fog következni. Már csak azért is, mert ebben a brutális hatalomhoz ragaszkodás teljességgel erkölcsi alapok és magasabb értékek nélkül áll, s azért mégis tételezzük fel, hogy nem kizárólag farkasokból tevődik össze a kormányoldal.
Egyébként pedig vegyük észre, hogy a nemes küzdelmet már nem csak magunkért, a mi demokráciánk fennmaradásáért vívjuk. Nem, hiszen ötven évvel az ’56-os forradalom után újra ránk figyel a világ. A mi konfliktusunk ismét – mint akkor – alapkérdéseket tesz fel a világnak: valójában hogyan is működnek a XXI. század demokráciái? Működnek még egyáltalán, vagy már egy jó ideje csak látszatokat jelentenek, designt egy mögöttes átalakulás előterében? Van-e még tartalma a demokráciáknak, vagy pusztán a pőre hatalomszerzésről van szó, bármilyen áron? Van-e erkölcsi tartása még e rendszernek, vagy nincs, s ennyiben már elindult a végérvényes szétesés irányába? Netán új, a korábbiaknál alattomosabb diktatúrákra és egyeduralmakra rendezkedik be újra a világ?
Pokolian égető kérdések ezek, a vesénkbe marnak. Próbáljunk megfelelni e kihívásoknak, nem csak a magunk érdekében.
Ahogy a franciák mondogatták egymásnak forradalmaik idején: „menni fog!” Ünnepeljük helyesen az ötvenedik évfordulót.

A szerző politológus