A minap nálunk ülésezett az európai zsidó jogászok szervezete, és a végén kiadott közleményükben egy régi, igaztalan és elfogadhatatlan tézist ismételtek meg. Nevezetesen arról, hogy a magyar népnek végre szembe kellene néznie a magyar(országi) zsidóság egykori deportálásával kapcsolatban elkövetett bűneivel. Eme felszólítás alapját az képezné, hogy – állítólag – nem lehetett volna olyan nagy létszámú népességet olyan rövid idő alatt deportálni, ha abban a magyarság nem működött volna közre, illetve nem lett volna passzív.
Nos, már az utolsó különbségtétel is elég volna a kollektív bűnösséggel való vádaskodás elutasításához. Mert az kétségtelen – soha értelmes ember nem tagadta –, hogy voltak a nácikkal együttműködő, bűnöző nyilas magyarok. Az ő bűnük ugyan érinti az egész nemzeti közösséget – mint ahogyan ez a helyzet miden más népnél is e tekintetben –, de ez a többiekre vonatkozóan nem vetheti fel a kollektív bűnösség kérdését. Egy megszállt kis országban, háborús körülmények között ki várhatja el a civil lakosság ellenállását? Nem is szólva arról, hogy a magyarországi társadalom számára – a holokauszt nyilvánvalóvá válásáig még a zsidók többsége számára is – a kommunizmus elleni (szovjetellenes) háború, 1919 tapasztalatai, illetve a szovjet terror hírei miatt nem volt eleve ellenszenves. Az I. világháborúban szövetséges németek jelentős részének a magyarokra is veszélyes náci mivolta viszonylag kevesekben tudatosodott, hiszen az óriási többség által várt (részleges) területi revízió is az ő támogatásukkal sikerült.
Azt egyébként senki sem gondolhatta komolyan, hogy Magyarország kimaradhat a világháborúból, s azt sem, hogy az ország nyugati szövetségesként harcolhat. Hol akadt Közép-Európában – Hitleren kívül – aktív szovjet szövetséges? A nyugati politika évekig elfogadta Hitlert, hiszen a demokrácia játékszabályai szerint jutott hatalomra. Mit várnak itt egyesek utólag, hat-hét évtized(!) elmúltával az akkori magyar politikától és társadalomtól?
Nézzük sorra az eshetőségeket!
1. Magyarország – minden trianoni sérelme s a megtapasztalt vörös diktatúra ellenére antifasiszta, nyíltan németellenes politikát választ. Az eredmény? Rövid úton megszállják, erőforrásait teljesen a náci érdekek szolgálatába állítják és: a magyar(országi) zsidóságot nem 1944-ben, hanem már 1941-ben deportálják. S így nem körülbelül 50 százalékuk menekül meg, hanem legfeljebb ha tíz százalékuk. Aligha véletlen az, hogy Stern Samu, a magyar zsidóság vezetője, a korabeli nemzetközi zsidó szervezetekkel egyetemben a magyar kormányt arra kérte, hogy ne forduljon korán szembe a nácikkal.
2. A második lehetőség, s ez rejlik a fent említett vádban indirekt módon, az, hogy ha a magyar politika aktívan náci pályára állt volna, hiszen akkor szintén igen hamar deportálják a hazai zsidóságot, ahogyan ez Szlovákiában történt, s akkor ismét csak igen kevesen élik túl a tragédiát. Megállapíthatjuk ugyanis, hogy ebben a szörnyűségben valóban igaz volt az, hogy aki időt nyert, az életet nyert.
Megemlíthetnénk még azt is, hogy a román, Antonescu fémjelezte politika is – amely „sajátos módon” kezdte el a zsidók elpusztítását (lásd a moldvai helyzetet) elképzelhető lett volna, ha a magyarok zöme tényleg antiszemita lett volna. De nem volt az, s így 1944-ig a magyar(országi) zsidóság a többi ország közösségeihez képest kevés emberveszteséggel élt. Ami pedig az 1944-es gyors megsemmisítést illeti, annak sok oka volt. Többek között az, hogy a náci emberirtás, ekkorra már irracionális módon, akár a náci hadi célokat is veszélyeztető mértékben és léptékben működött. Így az addigi időnyerés hirtelen és gyorsan elveszett. Megjegyzendő azonban, hogy ehhez kellett az is, hogy az antifasiszta hatalmak légiereje – amely főleg Nyugaton, de nálunk is igen pusztítóan aktív tudott lenni – teljesen passzív, érdektelen maradt, s például az Auschwitz felé vezető vasútvonal akadály nélkül működhetett.
Nem egy kis megszállt ország népének kellett volna lépnie 1944-ben, hanem az egyre inkább győztes „demokratikus” (az idézőjel a Szovjetunió miatt indokolt) nagyhatalmaknak. De nem léptek. Ugyanúgy nem, mint a szovjet hadsereg a varsói felkelés idején, majd a Nyugatiak a szövetséges lengyelek szovjetizálásakor. Kinek kellene ezek után bizonyos szerepekről s tettekről elgondolkodnia? Értelmes dolog-e antiszemitákat keresni ott, ahol viszonylag kevesen voltak, s csak demokratákat látni ott, ahol sok minden más önző szándék is munkált? Bizonyos lelki (bosszú) igényeket persze nem igazolható, ám nagy erőkkel támogatott vádakkal is ki lehet elégíteni. Sőt bizonyos politikai legitimációs célokat is jól szolgálhatnak csúsztatások. Csak éppen a képviselt ügy valós erkölcsi súlya sérül. Ugyanez vonatkozik Horthyra is, aki a budapesti zsidóság zömének valós megmentője. Ha Horthy olyan antiszemita lett volna, amilyen kemény antikommunista volt, akkor nagyon kevesen tudnának számon kérni tőle bármit is.
Jobb lenne e nehéz helyzetű országnak, ha sokan abbahagynák az üzletileg bizonnyal jól kifizetődő antiszemitázást, s mindenben őszintén beszélnénk. Nem lehet szerencsésnek tartani azt, ha valakik szalonképesnek tartják a tömeggyilkos kommunizmus önkéntes szolgálatát, s ugyanakkor örök kollektív bűnnek vélik egyesek nyilas gazemberségét. Sem az egyik, sem a másik nem elfogadható. S ezt nem lehet sem vélt, sem valós tekintélyekkel vagy nemzetközi közvéleménnyel sem keresztülverni. Mit sem számít az, ha egyes embereket átmenetileg megnyer egy hazugság. A hazugságból sohasem lesz, lehet igazság. S nyugodtan kijelenthető az is, hogy a zsidóságot sem a hazugságok fogják megvédeni, s nem az, ha egész népek öntudatát próbálják meg kriminalizálni.
Sőt egyenesen kontraproduktív az, ha valakik – s itt már nem a kiindulópontnál jelzett nemzetközi szervezetről van szó – a kettős kötődés fedezékében évtizedek óta destruálják a magyar nemzeti öntudatot, történelmet, szimbólumokat. Jobb lenne tudomásul venni, hogy egy öndicsérő, az uralni kívánt közösséget pedig tulajdonképpen lealacsonyító folyamatos kampánnyal legfeljebb megélhetési karrieristákat lehet megnyerni. S fel lehet élni a kétségtelen áldozatok sorsa által teremtett valódi közösségi erkölcsi tőkét. A ma nálunk antiszemitázók valóban a saját egykori áldozataikat, közösségi szenvedésüket hiteltelenítik, felélve mindazt saját önző, hatalmi és üzleti érdekeikért.
Mindenkinek joga van emlékezni és emlékeztetni, de arra senkinek sincs joga, hogy másokat meghatározzon. Ez egyértelműen bolsevista, diktatúrás szokás, és az oly sokat emlegetett demokráciához semmi köze. De még a tisztességes zsidóság érdekeinek védelméhez sincs, akiket önző hatalmi célokból csak eszközzé tesznek, degradálnak nálunk. Ki használ itt kinek, és miért jó mindez? Bizonyos értékeket a hatalomért sem lenne szabad feláldozni.
A szerző történész, egyetemi docens
origo.hu
Napi Balfék: Kiket keres Karácsony?
