Van-e rendszer az ország lerombolásában?

Magyarország olyan utat járt be 2002 tavasza óta, amelyre racionális magyarázatot eddig nem adtak. Nem a hanyatlásról, sokkal inkább annak mindent átfogó természetéről és soha nem látott mértékéről van szó. Az uniós bérek terén már nemcsak a szlovének és a csehek előzték meg Magyarországot, de – amire néhány éve még senki nem számított – a lengyelek is, és Észtország beért bennünket. Mindennek okai elsősorban az adó- és járulékemelések, a felgyorsuló infláció.
Ami máris mutatja, hogy a „karcsú államot” ígérő neoliberális koalíció pontosan az ellenkezőjét teszi, mint amit ígért. Az adók emelésével növeli az állam újraosztó szerepét, tehát kövérebb államot hoz létre. Több APEH-hel és több rendőrséggel. Miközben a feljelentők államává válunk azon média hallgatása mellett, amely abban is az Orbán-kormány antiszemitizmusát „méltatta” annak idején, hogy az adóhivatali ellenőrzés állítólagos megszorításával vissza akarja hozni a „náci idők” feljelentgető korszakát.
A mérséklődő teljesítményt, kevesebb kórházat és fogyó ágyszámot nyújtó egészségügy mellett növekvő egészségügyi hozzájárulás és járulék már 4-5 százalékkal csökkentette a béreket, ami idén az első fél évben 8 százalék körüli inflációval párosul. Ez további, mintegy 10 százalékkal csökkentheti a bérek reálértékét, ha a munkavállalók fizetését nem emelik. Ez azt jelenti, hogy – a gazdasági növekedés ütemének rémületes lefékeződését is figyelembe véve – a Gyurcsány-ciklus végére a bérek terén Szlovákia is megelőzhet bennünket.
A térségi bérezési versenyben szintén csehül állunk. Olyan alacsonyak a hazai fizetések, hogy továbbra is csak hiú álom a nyugati jövedelmek elérése. Ennek ellenére tavaly december 15-én, a brüsszeli csúcs alkalmával Gyurcsány Ferenc miniszterelnök lapunknak azt nyilatkozta, hogy „ami az átlagos európai jövedelmekhez való felzárkózást illeti, azt lehet mondani, Magyarország a régióban a leggyorsabban zárkózott fel”. A számok mást mutatnak. Tavaly az I–III. negyedévben a reálbér-növekedés alakulása Magyarországon 5 százalék alatt volt, míg Litvániában majdnem 14 százalékot ért el, Lettországban több mint 12, Észtországban pedig majdnem 12 százalékot.
Ez azt is mutatja, hogy Gyurcsány őszödi beszédét (hazudtunk éjjel és nappal) naponta aktualizálhatná – hogy azt azután a kezéből falatozó média és a Nádas–Esterházy-féle értelmiségi minden esetben hatalmas retorikai teljesítményként ünnepelje. A Kopint-Datorg legújabb előrejelzéséből az derül ki, hogy valamennyi makrogazdasági mutató tekintetében Magyarország nyújtja az idén a leggyengébb teljesítményt az új uniós tagállamok közül. Az államháztartás önkormányzatok nélküli hiányterve idén a tavalyihoz hasonlóan –6,6 százalékot ír elő a bruttó nemzeti termék arányában. Az EU 25 országának átlaga az idén –1,3 százalékos lesz.
Az államháztartási hiány összege 2005-ről 2006-ra 984 milliárd forintról 2034 milliárd forintra nőtt. Amiben Magyarország nemcsak az Európai Unióban az utolsó, de az egész világon is. Az infláció Magyarországon szintén kiemelkedően magas lesz – még a többi új tagországhoz képest is, ahol annak üteme 2 és 3 százalék között várható, ami nálunk ennek több mint háromszorosára, illetőleg kétszeresére várható. Meglepően még a munkanélküliségi adatok terén is romlik a helyzet. Míg a munkanélküliség mértéke az elmúlt két év során szinte az összes új tagállamban egyértelműen csökkent, Magyarországon majdnem folyamatosan emelkedett. A Kopint-Datorg szerint a tavalyi 7,7 százalékos munkanélküliség az idén 8 százalékra nő, azaz meghaladja az idénre várt 7,7 százalékos uniós átlagot.
Magyarországon ebben az évben a fogyasztás várhatóan drasztikusan visszaesik, és a térségben a magyar gazdaság bővül a leglassúbb ütemben. Itt is az utolsók lettünk, míg a többiek gyorsítottak. Az Európai Kereskedelmi és Iparkamarák Szövetsége az idén Magyarországon várja a leglassúbb, 2,4 százalékos gazdasági bővülést. Ennek mintegy nyolcszorosát várják a listavezető Észtországtól. Amellett, hogy Magyarországon a legnegatívabb az üzleti bizalom, a teljes forgalom, a hazai értékesítés és a foglalkoztatás várható alakulása. Az emelkedő inflációt felfelé hajtja a nyilván negatív uniós „csodaként” értékelhető tömegközlekedés drágulása: egy oda-viszsza két átszállásos utazásért a pestieknek most 1380 forintot kell fizetniük, amely útért a nem igazán szegény brüsszeliek 260 forintot szurkolnak le.
Azért, mert Belgiumban az állam 70 százalékban finanszírozza a tömegközlekedést. Az állam, ami „rossz” – a neoliberális retorika szerint. Főként akkor, ha nem viperát vásárol, vagy nem támogatja a multinacionális vállalatokat: Magyarország – minden ellenkező neoliberális híresztelés dacára – Málta után a második az unióban a GDP arányában a privát szektornak juttatott állami támogatások rangsorában. Egyébként megjegyzendő, hogy az újonnan csatlakozott országok közül éppen a leggazdagabb országban, Szlovéniában a legkisebb (65 százalékos) a magánszektor hozzájárulása a hazai össztermékhez.
Magyarországon az iparban is és a szolgáltató ágazatban is öt euró alatt van a bruttó átlagbér vásárlóerő-paritáson számított összege, amely a cseh, a lengyel és még a szlovák értéknél is alacsonyabb. Ami pedig Gyurcsány „leggyorsabb felzárkózását” illeti, az uniós statisztika szerint a magyar átlagjövedelmek az utóbbi években alig 1,3 százalékponttal kerültek közelebb az uniós átlaghoz. Ha tehát marad ez a felzárkózási „dübörgés”, akkor a hazai bérszínvonal csak 31 év múlva éri utol az EU-átlagot.
Ugyanez a siralmas kép fogad bennünket az egy főre jutó GDP vásárlóerő-paritásban mért adatai terén is: idén Szlovákia már csak egy hajszálnyira marad el tőlünk az év végén. Ennyi idő talán nem kell, de hogy még hány évre van szükség a közös európai pénz hazai bevezetéséhez, még nem tudjuk. Vagyis 2007-ben nem tudjuk azt, amit 2002-ben még tudtunk. Úgy tudtuk – és ebben nemigen volt vita –, hogy legkésőbb 2007 januárjában Magyarországon már euróval fizetünk. Ma az övezeti csatlakozáshoz szükséges maastrichti kritériumok közül egyetlenegyet sem teljesítünk (költségvetési deficit, államadósság, infláció, kamatok, árfolyam-stabilitás), és ezzel a csatlakozók közül e téren is az utolsó helyen állunk.
Miközben az elmúlt két év alatt az unió kimondta, hogy Magyarország nem tett eleget az ajánlásának, és javasolta, hogy adjanak ki újabb ajánlást. Majd a pénzügyi biztos – igazán kínos incidens – elutasította a magyarországi autópályáknak a költségvetésen kívüli elszámolását. Ezt követően Brüsszel megállapította, hogy a magyar hiánycsökkentő lépések nem bizonyultak megfelelőnek, és egy évvel ezelőtt nem fogadta el Magyarország felzárkóztatási programját.
A térségi és uniós összehasonlítás után vessünk egy pillantást gazdasági helyzetünk globális romlására. A forrás a Világbank, amely a hazai kormány- és neoliberális médiakörökben oly szent tehén, hogy annak tagjai előbb emelnének fejszét saját szüleikre, mint bírálnák a washingtoni szervezetet. Nos, e Világbank az idén kétfajta globális rangsort is felállított. Az egyik arra vonatkozik, hogy milyen könnyű vállalkozni egy adott országban. Magyarország a vizsgált 175 ország közül 2007-re a 66. helyre esett vissza a tavalyi 60. helyről. A tíz térségi tagállam közül Magyarország mindössze a kilencedik helyet tudta megszerezni, így az üzleti környezet csupán Lengyelországban roszszabb, mint nálunk. Románia 17 hellyel, Bulgária pedig 12 hellyel áll előrébb nálunk. Az esést az okozta, hogy tavaly romlott a helyzet a vállalkozások beindítása, az engedélyezések és a foglalkoztatás terén, valamint az adófizetésben és a szerződések betartatásában. A „vállalkozásbarát” kormány adórendszerének bonyolultsága miatt a világbanki felmérés szerint a magyar vállalkozók másfélszer annyi időt kénytelenek eltölteni az adminisztrációval, mint az OECD-országok átlagosan. A világbanki jelentés Magyarország mellett a következő országokat emeli ki a visszaesők közül: Bolívia, Eritrea, Kelet-Timor, Üzbegisztán, Venezuela és Zimbabwe. Fényes társaság. Megemlítendő, hogy a világranglistán nemcsak Kazahsztán áll előttünk, hanem az emberevő múltjára még élénken emlékező Pápua Új-Guinea is, ahol – igaz – már nem lövik ki a demonstrálók szemét.
A Világbank másik rangsora a versenyképességre vonatkozik. A felsorolt 125 ország közül Magyarország 2006-ban a 41. volt. Egy évvel korábban pedig a 35. Csehország (amely ország jövőbeni kilátásait különösen Aczél Endre ítélte meg éveken át katasztrofálisan Magyarországhoz képest) egyébként megőrizte a 29. helyét. Észtország a 26. helyről egy év alatt egy hellyel rukkolt előre a 25. helyre. Szlovákia itt is megvert bennünket: a 37. helyen ál.
A Világbank egyébként hét elem alapján állította fel a rangsort. A hét elem egyike az egészségügy és az alapfokú képzés. Ebben Magyarországnak – szinte hihetetlen, de ezt írja Bokros Lajos és Lengyel László olyannyira kedvelt intézménye – sikerült magát Jamaica szintjére leküzdenie. Hogy ez mit jelent, ahhoz érdemes ellátogatni e karib-tengeri országba. Le vagyunk minősítve. Mint ahogyan ezt megtették oly sokan és oly sokszor.
A Fitch hitelminősítő intézet 2005 decemberében rontotta le hosszú távú devizaadósság osztályzatunkat. Tavaly januárban a Standard & Poor’s stabilról negatívra rontotta a Magyarország hitelbesorolására vonatkozó kilátását. Február 22-én a Moody’s stabilról szintén negatívra rontotta a szuverén magyar adóskockázati besorolások kilátást. Egy nappal később a Japan Credit Agency A+-ról A-ra rontotta Magyarország forintban fennálló adósságának besorolását. Június közepén a Standard & Poor’s lépett ismét, amikor a közepes befektetői „BBB” sávba sorolta vissza a szuverén magyar devizaadósi osztályzatot. Szeptember 20-án a Fitch Ratings stabilról negatívra rontotta a magyar deviza- és forintadósság kilátását. December 22-én pedig a Moody’s A1-ről A2-re minősítette le Magyarország deviza- és forintadósságát.
Mindehhez még az amerikai neokonzervatívok egyik bástyája, a Heritage Foundation január 16-án négy századdal fokozta le Magyarországot a gazdaságra nehezedő állami nyomás miatt az évente a szabad piacgazdaság állapotát értékelő globális rangsorában. Magyarország ezzel a 44. helyre csúszott. Csehország 13 hellyel áll előttünk. A fentiekből csak a vakok és a mostani rezsim közgazdászbőrben szereplő apologétái nem látják, hogy Magyarország saját kárára minden területen igen nagyot változott 2002 óta, amikor az unió (ahogyan ma a balliberális sajtó fogalmaz) „strébere” voltunk (vagyis az elsők vagy az elsők egyike). Ma már nem vagyunk stréberek. Hanem debilek, ha a strébernek ez a hangulati ellentétpárja.
A fentiek, bármilyen hiányosan is, csupán érzékeltetni kívánták a „romlás virágait”. Mégpedig a gazdaság területén, ahol egzakt számokkal lehet mindezt kifejezni. Az ország polarizáltságát, a „köztéri” emberek egymás iránti bizalmának szinte nyomtalan eltűnését, a durvaság és undor fokozódását nem lehet. De van, amit megkísérelnek. Ez pedig például a demokrácia magyarországi helyzete. Ami – és ez a gazdasági hanyatlásnál is megrázóbb – szintén rosszabbodott. És amit a Fidesz (a világ talán legjámborabb ellenzéke) – a romlás fentebb összegyűjtött adataival együtt – elfelejtett beültetni a társadalom tudatába. Olyannyira romlott, hogy Magyarország megszűnt azon országokhoz tartozni, ahol „teljes demokráciáról” lehet beszélni. Magyarország a jogállamiság minőségét tekintve már csak „hiányos demokrácia”. Nos, ezt is egy olyan intézmény, a londoni Economist Intelligence Unit állapította meg, amelyet eddig csak a jobboldali média bírált. Például akkor, amikor az 1997. december 16-i elemzésében ezt jósolta: „Az MSZP és az SZDSZ együtt többségben marad a májusi választások után is.” És gazdasági zuhanórepülést prognosztizált arra az esetre, ha netán a Fidesz győzne.
A fent felsorolt adatokat eddig is tudtuk. Azt azonban még nem vizsgálták, hogy e módszeres és roppant mértékű zuhanás kormányzati tehetetlenség, ügyetlenség, gigantikus méretű lopások és klientúratartás eredménye-e, avagy annál több. Lengyel László a Népszabadság január 6-i számában megjelent cikkében azt írja, hogy a liberális törzsszavazók abban a hitben élnek, hogy a jobboldal 1944-ben veszítette el a jogát az ország irányítására, vagyis, tegyük hozzá, Orbánék politikai genealógiáját Szálasitól eredezteti. Lengyel elmondja még, hogy e törzsszavazók szerint a jobboldal mindig készen áll arra, hogy megismételje az 1944-es antiszemita szereplését. Hogy ez milyen csatornaszagú vád, azt azok tudják főként, akik – Schöpflin György néppárti képviselő után szabadon – e Grimm-mesékbe való vádakat sulykolják. Azok elsősorban, akik a Demokratikus Charta idején ott ültek a pódiumon (Korniss Mihály, Radnóti Sándor, Farkasházy Tivadar, Konrád György, György Péter és társaik). Akik – mint az akkor SZDSZ-es országgyűlési képviselő Kőszeg Ferenc Az utcára? Az utcára! című cikkében – mozgósítottak az éppen soros „antiszemita” miniszterelnök, Antall József „keresztény kurzusa” ellen, és akik ma örömkönnyeket sírnak a szemkilövő Gergényi rendőrkapitány kitüntetése fölött, míg a demokrácia és szabadságjogok valódi megsértői ellen tiltakozókat szélsőjobboldali, antiszemita csürhének nevezik. Magyarországon, ahol e vád a legunalmasabb, mert a legalaptalanabb abban az Európában, amelynek nem egy országában szélsőjobboldali párt vezeti a népszerűségi listát, míg nálunk egy ilyen párt népszerűsége a felmérők radarernyőjén be sem villan. Kár lenne tagadni, hogy egy idő óta terjedőben van egy nézet, amely Lengyel Lászlónál is tovább megy. Az e nézet hívei szerint, Shakespeare-rel szólva, a Gyurcsány-féle őrültségben van rendszer. Ugyanis, állítják, a Gyurcsány-kormány se nem baloldali, se nem neoliberális, hanem egy szűk elit nemzetellenes bosszúját hajtja végre. Ha baloldali lenne, szociális hálót fonna az elesettek köré, és nem bontaná azt, hogy a felszabadult pénzt a saját, valamint a spekulánsok és a multik zsebébe gyömöszölje. Ha neoliberális lenne, miért növelné az állam szerepét a megemelt adókkal, gáztámogatások osztogatásával, és miért támogatná az unióban másodikként a privát szférát állami pénzen? Ha neoliberális lenne, és valóban szívén feküdne az üzletbarát környezet és Magyarország globális versenyképességének javítása, miért az utolsó Magyarország Európában az internethez otthon hozzáférők és az idegen nyelvet tudók arányában?
Az előbb említett nézetet vallók emlékeztetnek arra, hogy az oktatás színvonalát folyamatos leépítésekkel, elvonásokkal – elsősorban az egyházi iskoláktól –, felesleges szekatúrával sikeresen rontják le úgy, hogy a magyar diákok nemzetközi felméréseken egyre rosszabb eredményeket érnek el. Amit pedig az egészségügyben tesznek, azt csak az védelmezi, akinek saját népe egészségi helyzeténél az időkerekekre és állami propagandára, valamint verőeszközökre kiadott milliárdok a fontosabbak. Vagy – a világon egyedülállóan – egészségügyi államtitkárként következmények nélkül „potyautasoknak” nevezheti a kismamákat és háztartásbelieket.
Az e nézet igazában hívők szerint a kormánypolitika minden pillére tézisüket igazolja. A polgárháborúra játszó cigánypolitika és a cigányok politikai instrumentalizálása (Zámoly kontra Malmö), a határokon átívelő nemzeti összetartás helyett az eme összetartozás infrastruktúrájának lebontása, a média legfékezhetetlenebb gyűlölködőinek folyamatos állami támogatása, az ország erkölcsi alapjai még megmaradt tégláinak módszeres elhordása, a bűnözők jogainak védelme egy olyan Európában, ahol a mai trend ennek pont az ellenkezője.
Miközben naponta antiszemita éllel provokálja a közéletet kezdve a felekezeti kórházak drasztikus ágyleépítésétől, de a Mazsihisz Szeretetkórháza ágyszámnövelésétől azon át, hogy egy belső zsidó sírkőháború során megrongált sírkövek miatt magyar rasszizmussal vádol, majd nem kér bocsánatot az alaptalan vádért, egészen addig, hogy miután az akkor „antiszemita” Antall-kormány elsőként restauráltatta a központi zsinagógát, addig a Mátyás-templom restaurálását folyamatosan maga előtt tolja, de arról nem számol be, hogy hová dugta a Postabank privatizálásával beszedett 101 milliárd forintot.
Vagy a „drága Bolgár úr” műsoráig, ahol a rendőrterror áldozatain élcelődnek, és felszólítanak a reakciós, antiszemita, populista és nacionalista magyar gazdák által előállított magyar termékek bojkottjára (ne vegyék azt, amelyiknek csomagolásán a piros-fehér-zöld jelzés található). A kormány azzal, hogy mindennapos cselekedeteivel e nézetet vallók alá ad lovat, vagyis újabb érvet szolgáltat a tézis megerősítésére, akár sok-sok nemzedékkel meghosszabbíthatja a polgárháborús feszültséget, amely a hideg polgárháborúból bármely pillanatban forróvá csaphat át. Ami szintén hidegen hagyja a kormányt, hiszen a viperalobbitól baksist akkor is kap.