Az új többségnek új program kell

Sok milliárd forint keres egy pártot? A kormánysajtó ugyanazon lélegzettel nevezi vádaskodásnak az új jobboldali párt szervezéséről lapunkban megjelent írást, illetve üdvözli az általa megcáfoltakat, miszerint mértékadó konzervatív politikusi és pénzügyi körök már nem Orbán Viktorral képzelik el a polgári oldal jövőjét. A jobboldalon valóban hatalmas csalódást keltett az áprilisi újabb választási vereség, az okokról, a jövő lehetséges útjairól a nyilvánosságban (így a Magyar Nemzetben is) és a színfalak mögött élénk, tabuk nélküli eszmecsere kezdődött. A nyár óta zajló rendkívüli belpolitikai események merőben új helyzetet teremtettek, ám továbbra is foglalkoztatja az érintetteket, hogy a következő parlamenti választásokra – legyen az 2010-ben vagy esetleg korábban – milyen politikai stratégiával készüljön a polgári oldal, és kik legyenek a frontemberei. A Fidesz májusi tisztújító kongresszusán a vezető ellenzéki erő megújulási képessége is lemérhető lesz, ám ekkor még nem a fenti kérdésekre kell megadni a választ. Orbánt vélhetőleg megerősítik pártelnöki posztján, hiszen nélküle ma elképzelhetetlennek látszik a hatalmas jobboldali szavazóbázis egyben tartása. A tavaszi vereség után a Szövetségre és annak vezetőjére nehezedő roppant nyomás ellenére sikerült megakadályozni a polgári tábor széthullását. Enélkül elmaradt volna az őszi önkormányzati választáson aratott történelmi győzelem. A Fidesz toronymagasan vezet a pártok népszerűségi versenyében, ami korántsem jelenti azt, hogy változatlan politikával garantált a majdani választási diadal. De ez az előny nevetségessé teszi a jobboldal soha nem látott válságáról értekező elemzőket. Meglehet, ők is csak azért teszik ezt, hogy eltereljék a figyelmet arról, ami nyilvánvaló: Gyurcsány Ferenc elmúlt másfél évtizedes történetének legmélyebb válságába taszította az MSZP-t, amit nem csupán a felmérések jeleznek, hanem a baloldal identitásának egyre nehezebben leplezhető megroppanása is. Mindez óriási esélyt kínál a Fidesznek; a következő hónapok egyik nagy kérdése, hogy ezzel képes lesz-e élni is. Egy biztos: ha valaki pártszervezésre tette félre felesleges milliárdjait, annak manapság aligha a szilárdan Orbán Viktor mögött álló Fidesz-bázis megbontása a leggyorsabban megtérülő befektetés.
Ha a baloldal identitásválságát vizsgáljuk, a botrányos Che Guevara-fesztivált csak mint felszíni jelenséget érdemes említenünk. Nem kell mély történelmi és ideológiai ismeretekkel rendelkezni annak belátásához, hogy a kapitalista rezsimek elleni, országhatárokat nem ismerő, eszközökben nem válogató harc emblematikus figurájának, a kommunista kubai diktátor, Castro harcostársának kultusza nem fér össze a Szembenézés-dolgozat globális kapitalizmus elfogadására buzdító tézisével. Vagy-vagy. (Az már csak hab a tortán, hogy a véreskezű forradalmár emlékének szentelt rendezvényen a ribilliót elutasító, „rendpárti” Gyurcsány Ferenc a nyugodt, mértéktartó politika dicséretét zengte.)
Az identitásválság mélyebb bugyrai tárulnak fel, ha egyes baloldali politikusok, társadalomtudósok gondolatait összevetjük a magát baloldalinak maszkírozó Gyurcsány–Bajnai–Kóka-kormány tetteivel. Magyarország tévútra jutott – ezt a gyurcsányi következtetést vonta le az MSZP társadalompolitikai tagozata, csakhogy a szerveződés szerint a kormányfő és gazdasági minisztere által is képviselt neoliberális politika miatt. Gazsó Ferenc, a tagozat tiszteletbeli elnöke elutasítja az oktatás és az egészségügy kabinet erőltette piacosítását, a neves szociológus új alkut sürget a közteherviselés alól magát kivonó multinacionális tőkével. Ugyanezen tagozat szociális robbanástól fél, ha folytatódnak a „reformok”. Szili Katalin házelnök – aki továbbra sem vállal vezető tisztséget az MSZP-ben – egyre többször bírálja a neoliberális politikát, szorgalmaz baloldali fordulatot és a rendszerváltás kiigazítását. Szerinte nem működhet minden kizárólag a tőke logikája alapján. Világosan látszik tehát, hogy mind határozottabban megfogalmazódik egy, a miniszterelnök által képviselttel feleselő baloldali alternatíva képviseletének igénye. (Ezt a kormányfő legutóbbi, a pártelnökké koronázását bizalmi szavazássá változtató trükkje sem lesz képes elrejteni.)
Ennél is érdekesebb, hogy az idézett vélemények – melyeket kiegészíthetünk például Szalai Erzsébet vagy időnként Tamás Gáspár Miklós írásaival – számos ponton rímelnek a jobboldalról hallatszó kormánykritikára, illetve a rendszerváltás alkotmányos rendjének felülvizsgálatát felvető gondolatokra (Fricz Tamás). Az Antall- és az Orbán-kormány államtitkára, Bogár László vagy éppen a Fidesz elnöke szintén sokszor beszélnek a piaci fundamentalizmus, az ész nélküli államtalanítás kártékony hatásairól, az adósságcsapda következményeiről és az elviselhetetlen társadalmi esélyegyenlőtlenségekről. Jobb- és baloldalon egymástól függetlenül egyre többen kezdik felismerni: a kormányzati „reformpolitika” a jelenlegi formájában nemcsak alkalmatlan évtizedes problémáink megoldására, de egyenesen a szakadék felé löki az országot. A múltból örökölt kölcsönös előítéletek, a görcsös ideológiai szembenállás, a személyes ellenszenvek megmagyarázhatják a közös ellenféllel szembeni egységes fellépés elmaradását, ám az utókor aligha lesz elnéző, ha a kicsinyes ellentétek zátonyán megfeneklik a társadalom további kifosztását megakadályozó cselekvés.
Egyébként Gyurcsányék politikája csak a retorika szintjén szakít az elmúlt 16, 20 vagy akár 35 év fősodrával. Az valójában a régóta zajló folyamatok beteljesítését célozza. Az ország kádári eladósításának, a spontán, majd a nagyon is tudatosan a nemzeti érdek mellőzésével végigvitt privatizációnak, a magyar ipar és mezőgazdaság szétverésének, az átgondolatlan liberalizációnak, a társadalmat jövedelemelvonással büntető bokrosi politikának vagy az elhibázott Medgyes-sy-féle nyugdíjreformnak. A Dimitrov téri fiúk kurzusa a csőd politikája. Számomra erről is szólt az őszödi beszéd, míg a Kóka-féle vadliberális irány nemzetközi bukásáról már a Népszabadság figyelmes olvasói is értesülhettek (interjú Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdásszal, február 17.). Az egyetlen rövid, felemás, gyakran következetlen korrekciós kísérlet az Orbán-kormány négy éve volt, amikor a hatalom egyszerre próbálta az aktív középosztályt erősíteni (adócsökkentés, családpolitika, Széchenyi-terv, életpályaprogramok), az alul lévők felemelkedési esélyét megnyitni (tandíj helyett diákhitel, felzárkóztatási programok) és az egyenlőtlenségeket mérsékelni (radikális minimálbér- és differenciált nyugdíjemelés).
A baloldal bizalmatlanul tekint a polgári táborra. Sokan a marxi osztályharcelmélet rabjaként nem bánják, ha a kormány halálos csapást mér a „keresztény-úri-magyar” középosztályra, ahogy arról megkapó bájjal értekezett Vásárhelyi Mária (168 Óra, 2007/5.), pedig ettől nem jut több az elesetteknek, ellenben lassul a gazdaság, és hosszú távon csökkennek az állam bevételei is. Megbénítja őket a megélhetési antifasiszták terrorja, holott azt is jól tudják, hogy a gyurcsányi politika a radikalizmus melegágya. De a mértékadó jobboldali értelmiség egy része is irtózik mondjuk az érdekvédelmi harc támogatásától, s gyanakodva hallgatja, a kádári populizmus reinkarnációjának tartja a plebejus beszédet.
Az új többség bizalmát megnyerni igyekvő politikai erőnek azonban nem azt kell keresnie, ami szétválaszt, hanem azt, ami öszszeköt. Ez pedig mások mellett a patriotizmus, az igazságos közteherviselés, az aktív és empatikus szegénypolitika, a magyar vállalkozások támogatása. Szilárd elvi alapokon, de a tankönyvízű doktrinerség elvetésével szabad csak politizálni. A manapság oly sokat emlegetett reformkor legragyogóbb gondolata, az érdekegyesítés ma is vezéreszme lehetne. Az új kiegyezés felé a Fidesznek sok lépést kell még megtennie, s ahhoz programot is illik adnia. A hiteles baloldalnak, ha van ilyen, ma más lehetőségei vannak. Az MSZP mostani kongresszusa azt tanúsítja, a következmények nélküli odamondogatáson túl egyelőre kerüli a nyílt összecsapást a gyurcsányi hatalommal. De kármentésre talán futja az erejéből. Megakadályozhatja például a több-biztosítós egészségügyi rendszer bevezetését. Eszköze van hozzá.
Ha megteszi, belenézhet a tükörbe, a többség örül, az ország jól jár, az úgynevezett SZDSZ őrjöng, a koalíció marad, tehát a jobboldal emiatt most nem tér vissza. Se Orbánnal, se nélküle.