Egy következmények nélküli ország

A magyar demokrácia alkotmányos válságának lényege abban érhető tetten, hogy az őszödi beszéd következtében kialakult belpolitikai válsághelyzet jelenlegi alkotmányunk keretei között lényegében kezelhetetlenné vált.
Az eltelt hónapok tapasztalatai fényében ugyanis megállapítható: a Balatonőszödön elhangzottak után az ország igen jelentős része nem fogadja el Gyurcsány Ferencet legitim miniszterelnöknek, s megújuló, nem szűnő demonstrációkon, tüntetéseken és más formákban követelik a kormányfő és kormánya távozását, valamint előre hozott választások megtartását. Ezen túlmenően a közvélemény-kutatások hónapok óta egyöntetűen azt mutatják, a miniszterelnök népszerűsége mélyponton van, miként a kormányé is, ami viszont arra utal, hogy nem pusztán az ország „jobboldali” fele fordult el Gyurcsány Ferenctől. További elem, hogy bár az ellenzéki párt, a Fidesz nem követel előre hozott választásokat, parlamenti munkájában bojkottálja a kormányfő személyét, nem hajlandó olyan tárgyaláson, egyeztetésen részt venni, ahol Gyurcsány is megjelenik.
Tegyük hozzá: a köztársasági elnök eddigi nyilatkozataiból is az szűrhető le, hogy Sólyom László erkölcsi alapon elítéli a miniszterelnököt, szavai azt sugallják, hogy távozását tartaná a legmegfelelőbb megoldásnak.
Végül arról se feledkezzünk el, hogy Gyurcsány őszödi beszédének nemzetközi visszhangja összességében rendkívül káros Magyarország általános megítélését illetően. A nemzetközi közvélemény jelentős része gúnyolódik a magyar miniszterelnökön, negatív példaként említik, s a demokráciánkról alkotott képet tovább rombolta az őszi – különösen az október 23-i – tüntetések brutális rendőri reakciója, illetve az előállított tüntetőkkel szembeni rendőri, ügyészi, bírói eljárásban mutatkozó ordító anomáliák, amelyek kapcsán erőteljesen felmerült az emberi jogok sorozatos megsértésének tényállása (minderre még visszatérünk). Magyarország a demokratikus közvélemény figyelmének középpontjába került, de nem pozitív értelemben. Nyilvánvalóan elemi érdekünk tehát, hogy a váratlanul jött negatív megítélésből minél előbb kiszabaduljunk, ám ez az alkotmányos és politikai korlátok miatt nem könnyű feladat.
Összességében az a helyzet, hogy a magyar társadalom jelentős része, az ellenzék, illetve a köztársasági elnök szerint Gyurcsány Ferenc olyan vétséget követett el a demokráciával szemben, amely után sem ő, sem kormánya nem maradhat hivatalában. Ezzel szemben áll a kormányzati politikai oldal, mely mindezen nyomásnak ellenszegülve, a legkeményebben kiáll a miniszterelnök és kormánya mögött. Október 6-án, a kormányfővel kapcsolatos bizalmi szavazáson ezt egyöntetű fellépéssel bizonyították. Adva van tehát egy totális patthelyzet: egyik oldalon a tüntetők, a társadalom jelentős része, a köztársasági elnök és az ellenzék, a másik oldalon pedig a kormánykoalíció és a parlamenti többség; az egyik oldal a belpolitikai válság egyetlen lehetséges megoldásának azt tartja, hogy Gyurcsány Ferenc és kormánya távozzon hivatalából, és tartsanak előre hozott választásokat, míg a másik oldal az őszödi beszéd után is fenntartás nélkül támogatja a kormányfőt, és semmibe veszi a felmerülő erkölcsi, politikai és normatív dilemmákat, figyelmen kívül hagyja a társadalom jelentős részének masszív ellenállását.
Mindez kritikus helyzetet idézett elő. Annál is inkább, mert a diktatúrákat a demokráciáktól az különbözteti meg, hogy míg a diktatúrákban a hatalmat gyakorlók nem számítanak a társadalom támogatására, addig a demokrácia a népszuverenitás elvén alapul, azaz a kormányzatok a társadalom, a választópolgárok beleegyezésével gyakorolhatják csak hatalmukat. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki rájuk szavaz a választásokon, hanem azt, hogy akik az adott kormányzat ellen voksoltak, azok is elfogadják a másik oldal kormányzását, mert legitimnek tartják azt. Ha azonban a társadalom igen jelentős része nem pusztán antipatikusnak tartja a fennálló kormányt, ám legitimnek, hanem kifejezetten elfogadhatatlannak és illegitimnek, akkor más a helyzet. Ilyenkor egy demokratikus gondolkodású kormányzat szembenéz a helyzettel, és megpróbál a válságra megoldást találni, mert beállítottsága alapján tudja, hogy egy miniszterelnök csak akkor képes kormányozni, ha személye, illetve kormánya körül a minimális demokratikus konszenzus, elfogadottság adva van. Ha ez felborul, ha a társadalom nem rá szavazó része folyamatosan és tartósan nem képes tudomásul venni, hogy ő a miniszterelnök, akkor a demokratikus társadalmi béke felbomlott. Magyarországon 2006 őszétől ez a helyzet alakult ki. Márpedig ha egy kormánytöbbség rá sem hederít a társadalmi béke felborulására, akkor nem marad más hátra számára, mint hogy egyre inkább a diktatúrákra jellemző represszió eszközeivel él. Magyarul, hatalmát erőszakos, rendőri eszközökkel, a szabadságjogok korlátozásával, a tüntetések egyre gyakoribb betiltásával, megfigyelésekkel, megfélemlítésekkel stb. igyekszik fenntartani.
Ezzel szemben demokráciákban más a helyzet: egy ilyen mértékű legitimációs bizalomvesztés esetén, amelyet Gyurcsány Ferenc és kormánya szenvedett el, demokratikus normákat betartó kormányok lehetőséget adnak a társadalomnak arra, hogy a megváltozott helyzetben eldönthessék: kinek adnak újra bizalmat a kormányzáshoz. Azaz, európai demokratikus normák szerint ilyenkor előre hozott választásokat tartanak. Lásd Gerhard Schröder német kancellárt 2005-ből, Felipe Gonzalez szocialista miniszterelnököt 1996-ból, de említhetném Martin kanadai kormányfőt is, aki 2005-ben a súlyosbodó korrupciós vádak hatására kormányával együtt lemondott.
Ám van egy másik körülmény is: ha a fennálló kormányzat ilyen típusú legitimációvesztés és válsághelyzet esetén sem kíván lemondani, akkor az európai alkotmányok szinte minden országban lehetőséget adnak arra, hogy valamilyen módon a szemben álló felek kikényszerítsék az előre hozott választások megtartását. Általában a köztársasági elnököket illeti meg az a jog, hogy súlyos válsághelyzetekben feloszlassák a parlamentet és új választásokat írjanak ki. Ilyen jog illeti meg többek között a portugál, a görög, a francia, a finn, a lengyel és még számos más európai ország köztársasági elnökét. Legutóbb a portugál köztársasági elnök élt ebbéli jogával, amikor a szocialista kormányzat egyre válságosabb helyzetbe sodorta az országot; elnöki jogával élve 2005-ben feloszlatta a parlamentet és előre hozott választásokat tartottak, melyet a szociáldemokraták nyertek meg. Tehát az európai demokráciák döntő többsége rendelkezik alkotmányos eszközökkel azon válságok kezelésére, amikor egy kormány és kormányfő tekintélye erodálódik, folyamatos a társadalmi békétlenség, ám a demokratikus normákat megtagadva a kormányzó erők mégsem kívánnak önszántukból lemondani. Magyarországon azonban ez nincs így. A 2004-es Medgyessy-lemondás után ez a második válsághelyzet, amely egyértelművé teszi: a jelenlegi, toldozott-foldozott alkotmányunk nem alkalmas arra, hogy rugalmas és jó megoldásokat érvényesítsen egy erkölcsileg és sok más szempontból ellehetetlenült kormányzat megbuktatására és új választások kiírására. A jelenlegi görcsös feszültség, a megoldások lázas keresése éppen ezért az előre hozott választások követelményén túl egyértelműen egy új alkotmány megalkotásának igényét is felveti.
Az eddigihez képest milyen tartalmi változások kellene, hogy jellemezzék az új alkotmányt?
Először is tény, hogy az 1989-es alkotmánymódosítás európai mércével mérve igen erőteljesen bebetonozza az adott ciklusra megválasztott kormányzatot, hiszen a parlament feloszlatása hihetetlenül nehéz, a konstruktív bizalmatlansági indítvány pedig csak nagyon kivételes esetekben hozhatja el a kormány leváltását. E bebetonozásnak 1989-ben még lehetett értelme, hiszen akkor attól félhettek Tölgyessy Péterék és a többiek, hogy ha az első szabad választásokon meg is szerzik az ellenzékiek a kormányzati hatalmat, azt könnyen el is veszíthetik, ha restauráció történik, avagy az elkerülhetetlen gazdasági válság következtében az új kormány nehéz helyzetbe kerül.
Ám a régi politikai félelmek ma már nem léteznek, viszont minden európai demokráciában normaként jelentkező követelmény, hogy egy ciklus közben lejáratódott, inkompetens, erkölcstelen vagy velejéig korrupt kormány ne maradhasson hivatalában négy éven keresztül, hiszen minden egyes újabb hónapjával egyre több kárt okoz az adott országnak. A választási ciklusok rigid betartása, a négyévenkénti választás ugyanis nem kőbe vésett szabály. Európában a legtöbb országban egy adott kormány világos alkotmányos keretek között elmozdítható, s a parlament feloszlatása ezzel összefüggésben rugalmasabban megvalósítható.
A két ciklus közötti politikai válságok megoldására több országban is a köztársasági elnök hivatott (lásd Franciaországot, Portugáliát, Görögországot, Lengyelországot, Finnországot stb.), vannak azonban olyan országok is, ahol a kormánynak, illetve a kormányfőnek vannak erős parlamentfeloszlatási jogai. Magyarország számára megítélésem szerint az államfő jogainak erősítése felelne meg a legjobban, hiszen rendkívül megosztott, erős törésvonalakkal rendelkező ország vagyunk, élesek az ellentétek kormányzat és ellenzék között, aminek okán egy markánsabb jogokkal rendelkező köztársasági elnök lenne a szerencsés, aki válsághelyzetekben tekintélyével, súlyával, de leginkább jogosítványaival – hangsúlyosan a parlament feloszlatásának jogával – kivezető utakat találhatna. Itt jegyzem meg, az is valószínű, hogy szerencsésebb lenne a köztársasági elnököt nem a parlament által, hanem közvetlenül választani, ugyanis ezzel egyfelől erősödne a legitimitása, másfelől innentől kezdve egyik oldal sem hozhatná fel kritikaként, hogy az elnök a mindenkori parlamenti többség „embere”.
Tehát úgy vélem, hogy egy új alkotmányban a köztársasági elnökünk szerepe erősebb, alakítóbb lehetne, a középgyengéből középerőssé változhatna, ami a kormányoldal és az ellenzék féken tartásában, indulataik korlátozásában játszhatna igen nagy szerepet.
Mindez azért fontos, mert 2006 őszén láthattuk: Sólyom László köztársasági elnök még súlyos, feloldhatatlannak látszó válsághelyzetekben is pusztán szóbeli javaslatokat, igényeket és felszólításokat fogalmazhat meg, más, erősebb alkotmányos eszköz azonban nem áll rendelkezésére.
Másodszor, megítélésem szerint, szükség lenne egy második kamarára Magyarországon. Ennek oka hasonló, mint amiről a fentiekben beszéltem: hazánkban a rendkívül erőteljes politikai és értékbeli törésvonalak miatt az adott – szigorúan négyéves – ciklusok kormányai lényegében autoriter módon, a mindenkori ellenzéket a döntésekből kizárva irányítanak, vezetnek be például reformokat, megszorításokat, adóemeléseket stb. Ezáltal az adott kormányok az eddigi tapasztalatok alapján szinte mindent megszüntetnek az előző ciklus intézkedéseiből és szinte mindent teljesen újrakezdenek, újra és újra viszszavetve az ország felzárkózását. A második kamara a maga területi és érdek-képviseleti, vallási és nemzetiségi stb. delegáltjaival a kormányzati többség törvényjavaslatainál tárgyalási, egyetértési és vétójogot is kaphatna, ami a mindenkori kormányzatot egyeztetésre, toleranciára, s egyfajta önmérsékletre ösztökélné. Mindez a szükséges egyeztetési kényszert vinné bele a rendszerbe, s ennek alapján meg lehetne fontolni a kétharmados törvények egy részének eltörlését, hiszen a kormányzat önkénye ellen a második kamara védene, viszont a kormány és ellenzék között a kétharmados törvényekben való megegyezésekre a tapasztalatok szerint gyakorlatilag alig van esély. Ennél szerencsésebb a két kamara egyeztetési kényszere.
Harmadszor az új magyar alkotmánynak markánsabbá kellene tenni a parlament jogait a kormány elszámoltatására. Egyfelől lehet, hogy meg kellene fontolni a konstruktív bizalmatlansági indítvány megszüntetését és áttérni a sima bizalmatlansági indítványra, ahol nem kell az új miniszterelnök személyében megegyezni. Másfelől talán az is szerencsés lenne, hogy ne csak a miniszterelnökkel (avagy kormánnyal), hanem az egyes miniszterekkel szemben is lehessen bizalmatlansági indítványt benyújtani. Magyarországon ugyanis a kormányfőt a koalíciós partnerek tűzzel-vassal megvédik – lásd az október 6-i bizalmi szavazást –, viszont talán egyes, kifejezetten gyenge teljesítményt nyújtó minisztereket könnyebben elengednének a kormányzati partnerek, ami újabb rugalmasságot vinne a rendszerbe.
Összességében tehát olyan alkotmány kellene, amely széles alkotmányos jogokat és mozgásteret ad az államfőnek, könnyebbé teszi a parlament idő előtti feloszlatását, elszámoltathatóvá teszi a kormányzatokat és a minisztereket. Az sem mellékes, sőt alapvető, hogy egy új alkotmány új erkölcsi erőt, önbizalmat, tartást adhatna az országnak, túljutva az elmúlt több mint tizenhat év során bekövetkezett erkölcsi és lelki hanyatláson. Ne féljünk kimondani: egy új alkotmány alkalmat adhatna egy új köztársaság kikiáltására is.
2006-ban alkotmányos patthelyzet alakult ki az országban, amit tömören úgy fejezhetünk ki, hogy a politikai élet egyik oldala a kormányfőt és a kormányt illegitimnek tartja, nem fogadja el az ország irányító hatalmaként, előre hozott választásokat, új legitimitást követel, míg a másik oldal rezzenéstelenül abból indul ki, hogy az őszödi beszéd semmilyen legitimitást sem kérdőjelez meg, a kormány és feje joggal és indokoltan folytathatja tevékenységét. A tartós krízishelyzet feloldására pedig alkotmányosan nincs lehetősége sem a köztársasági elnöknek, sem a kormányzati, sem az ellenzéki oldalnak. A társadalom, illetve annak egy része a demonstrációkon keresztül ugyan kísérletet tett a válság alkotmányos eszközökön kívüli megoldására, ám ezt a hatalom október 23-án és más alkalmakkor rendőri eszközökkel megakadályozta.
A megoldás egyelőre nem mutatkozik, s nem vitás, mindez a magyar demokrácia erkölcsi és alkotmányos erodálódásához vezethet.

A szerző politológus