Egy következmények nélküli ország

Ami az utóbbi években kialakult rendszerszinten Magyarországon, azt neokádárizmusnak nevezném. Nem ezt akartuk, gondolom. De ez lett belőle. Kérdés persze, hogyan, miben nyilvánul ez meg. Kilényi Géza alkotmányjogász mondta még a kilencvenes évek elején arra a kérdésre, hogy vajon szerinte megvalósult-e a rendszerváltozás Magyarországon, a következőt: egy jogrendet fél év alatt teljesen át lehet alakítani, egy gazdasági rendszer felépítéséhez már hat évre van szükség, azonban a politikai kultúra, az emberek magatartásának megváltoztatásához bizony hat évtizedre is szükség lehet.
Kiábrándító, de józan szavak ezek, érdemes ebből kiindulnunk. Hiszen kétségtelen, hogy a rendszerváltó elit a parlamentáris demokrácia alkotmányos, jogi-intézményi kereteit 1989–1990-ben néhány hónap alatt létrehozta – más kérdés, hogy ezek az alkotmányos keretek tizenhat-tizenhét évvel a rendszerváltozás után immáron komoly és alapvető változtatásokra szorulnak. (2006 őszén ez feketén-fehéren kiderült.) Azt is el lehet mondani, hogy a szocialista tervgazdaság átalakítása piacgazdasággá 1988 és 1993–1994 között többé-kevésbé végbement – igaz, itt is bizonyos fenntartásokat szükséges megfogalmazni. Ami viszont igazán fontos, az az, hogy a politikai kultúrában, a mentalitásban, az emberek közötti valós viszonyokban messzemenőkig nem történt változás 1989–1990 óta. E két év nem jelentett cezúrát, nem hozott átfogó lelki megújulást egészen a mai napig, a magatartásokban és a viszonyokban nem jött létre új rendszer.
Ennélfogva pedig a kádárizmus nem tűnt el, csak megváltozott formában, új jogi és intézményes keretek között él tovább. Ezt nevezem én neokádárizmusnak. Ennek lényege, hogy amíg a jogi és intézményes formák gyökeresen átalakultak, addig ezek keretei között a régi struktúráknak megfelelő működési módok, emberi viszonylatok maradtak meg, másképpen demokratikus keretek között nem demokratikus, hanem kádárista gyakorlat valósul meg a mindennapokban.

Civil társadalomból magántársadalomba

De nézzük meg közelebbről, miben mutatkozik ez meg! Először is abban, hogy az országban a formális, intézményes, ha tetszik, előírt működésmódot felülírja az informális működésmód, szinte minden területen, úgy a politikai életben, a közigazgatásban, miként a gazdaságban, helyi társadalomban, kultúrában és így tovább. A nyilvánosság felé megmutatkozó formális intézményi rend szinte csak arra jó, hogy elfedje a háttérben húzódó kapcsolati viszonyokat, amelyekről viszont nagyon nehéz pontos leírást adni. Gondoljunk például a közbeszerzési eljárásokra: ezek kiírását kényszeredetten megteszik a minisztériumok és egyéb közigazgatási szervek, miközben ma már egy ország kórusban nevet e pályázatokon, hiszen mindenki tudja, hogy a későbbi „sikeres” pályázó ki lesz, de legalábbis hogy milyen körből kerül ki. Vagy gondoljunk a bármilyen munka, áru vagy szolgáltatás cseréjénél a számlaadási kötelezettségre: ez a formális követelmény napjainkra már teljesen szétporladt, s miközben a formális elvárás továbbra is fennáll, a mindennapokban a hivatalos számlaadás helyett szinte a természetes csere viszonyai alakultak ki Magyarországon. Ugyanez érvényes az adózás formális követelményére, a szerződéses kötelezettségek betartására, a foglalkoztatott munkaerő bevallására, és még bőven lehetne folytatni a sort.
De ha a politika területére tévedünk, itt is sorra találkozunk a formális, intézményi, jogi követelményekkel egyik oldalon, másik oldalon az informális működés ettől teljesen eltérő jelenségeivel. Jellegzetes tünet például az, ami napjainkban látott napvilágot: a parlamenti képviselők kifelé, formálisan eljátsszák azt, hogy lényegében igen szerény havi fizetésből kell megélniük, miközben a háttérben számlaadási kötelezettség nélkül igen nagy összegeket vesznek fel már évek óta költségtérítés címén. Legalább ilyen sajátos eltérés mutatkozik a pártfinanszírozásban: a hivatalos, több éve létező formális szabályok szerint a kampányban a képviselők maximum egymillió, a pártok maximum 386 millió forintot költhetnek kampánycélokra, a valóságos költségszintek viszont ehhez képes mindenki számára nyilvánvalóan ennek a többszörösét teszik ki, különösen a nagy pártoknál. Az Állami Számvevőszék feladata ezen kiadások vizsgálata – formálisan –, ám szankcionálási joggal nem rendelkezik, így lényegében tehetetlen a kialakult informális gyakorlattal szemben, amit nyugodtan nevezhetünk korrupciónak.
Nem folytatom a sort: kádári örökség az, hogy a formálisan létrehozott ügymenetek, eljárásmódok a gyakorlatban eltorzulnak, s a háttérben egészen más, informális viszonyok alakulnak ki. A Kádár-korszakban ez elsősorban az állami tulajdon működtetése során jelentkezett, amennyiben látszólag a közösségi érdekek játszották a vezető szerepet, ám a gyakorlatban a közösségi vagyonok elherdálása, „magánosítása” (azaz ellopása) és az egyéni érdekek brutális érvényesülése alakult ki. Másfelől pedig a politikai életben is a totális színjáték érvényesült: a formálisan hangoztatott szocialista értékek és szocialista internacionalizmus kiüresedett jelszavakká váltak, nem hitt bennük senki, s maga Kádár jelezte népének híres kacsintásaival, hogy nem kell túl komolyan venni ezeket a dolgokat. A háttérben, a mindennapokban a politikai intézmények pusztán a politikai karrierépítés, hatalomszerzés terepeivé váltak, ahonnan indulva a szükséges kapcsolati hálókat ki lehetett építeni.
A „rendszerváltozás” sajnos nem tudott változtatni ezen a paradigmán. A szocialista formális kereteket felváltották ugyan a demokrácia formális keretei, ám a valóság bugyrai továbbra is az informális viszonyokban rejlenek. Ennek alapvető okát abban látom, hogy a rendszerváltozás meghatározó éveiben nem sikerült felbomlasztani, szétszakítani az évtizedek alatt kialakult kapcsolati hálókat, a kádári hálózatok mint posztkommunista hálózatok fennmaradtak, s ezek az új, immáron demokratikus keretek között folytatják tevékenységüket a régi receptek szerint. A régi cégér helyére tehát új került, megváltozott talán az étterem külseje is, ám belül továbbra is krumplilevest készítenek.
Mindennek azért van nagy jelentősége, mert a modern demokráciákban a formális intézményeknek, eljárásoknak, jogi-törvényi követelményeknek döntő szerepük van a társadalmi viszonyok valóságos demokratizálásában. Ha ugyanis a formális intézményeknek jelentőségük van, s valós tartalmat hordoznak, akkor egyfelől kiszámíthatóvá és átláthatóvá válnak a viszonyok, az esélyek jobban kiegyenlítődnek, mindennek nyilvánossága is van, az események és a döntések ellenőrizhetők lesznek – s ez utóbbi a demokrácia egyik alapvető ismérve. Ha viszont lassacskán senki nem veszi komolyan a formális kereteket, s minden érdemi döntés az informális viszonyok között születik meg – akkor egyáltalán nem beszélhetünk demokráciáról. Többször jártam Németországban, s mindig azt tapasztaltam, hogy a szerződéseknek, ígéreteknek, megállapodásoknak jelentőségük van, építeni lehet rájuk. Nálunk pedig már szinte mindenki tapasztalhatja és tapasztalja is, hogy az ígéretek, megállapodások betartására szinte alig lehet számítani, s ezt már mindenki be is kalkulálja. Következmény: mindenki rosszul jár.
Az igazi probléma tehát az elvtársi kapcsolati hálók fennmaradása a politikában, a gazdaságban és minden szférában, amely a neokádárizmus egyik legfontosabb jele. Tény azonban az is, hogy az eltelt évtizedekben kialakult gyakorlatnak messzebbre visszanyúló történeti, kulturális, mentális gyökerei vannak, gondoljunk Móricz Zsigmond Rokonok-világára, ahol még nem elvtársi, hanem urambátyám típusú kapcsolati rendszert fedezhetünk fel. A gyökerek tehát messzire nyúlnak vissza, azonban az kétségtelen, hogy az urambátyám alapú politikai kultúra az elvtársi bratyizásban öltött testet az eltelt időszakban, s ez mentette át magát a demokrácia korszakára is. Aggasztó jelenség viszont az is – s ezt se hallgassuk el –, hogy az uralkodó informális viszonyok negatívan hatnak a lassan, nehezen formálódó, az elvtársitól elkülönülő polgári kapcsolati hálóra is; fájdalmasan kell tapasztalnunk, hogy e kapcsolati hálók is egyre inkább magukon viselik az informalitásba húzódás, az urambátyám viselkedésmód tüneteit, ahelyett, hogy élesen szembemennének az elvtársi, posztkommunista attitűddel, igyekeznének ezt éles fénybe állítani, leleplezni, kigúnyolni és lehetetleníteni. Sajnos mintha nem ez történne, hanem sokszor a polgári kapcsolati körök, mozgások is felmutatják a bratyizmus tüneteit, miáltal Magyarországon lassan minden érdemi döntés, kapcsolati háló, eljárás és működés átláthatatlanná és informálissá válik a nagyérdemű közönség, azaz az emberek előtt. És ez több mint nem jó. Ez egyenesen rossz, mert kiépül a korrupciók bonyolult rendszere, amely hosszú időre kibogozhatatlanná válik. Ezáltal tartósan haladunk Olaszország mintája felé, azzal a különbséggel, hogy nekünk nincs olyan erős gazdaságunk, amely kibírná a politikában és részben a gazdaságban is megjelenő korrupciót.
De térjünk át a másik nagy tünetre, amely a neokádárizmus kialakulását mutatja. Ez pedig nem más, mint az, hogy a rendszerváltozás képtelen volt a politikát a maga demokratikus rangjába visszaemelni. Holott a diktatúrákkal szemben a demokráciákban a politika, a mindennapi politizálás, a közéletben való részvétel alapvető, integráns magatartásforma, amely az állampolgárok jelentős részét át kell hogy hassa. A politika, a politikai részvétel felismerése nélkül nem lehet meghaladni a diktatúrában, konkrétan a Kádár-korszakban kialakult szemléleti, magatartási, lelki beállítottságot.
Mert mire is épült a kádárizmus? Egy furcsa, szerencsétlen társadalmi szerződésre, amely azon alapult, hogy a kádári hatalom 1956 után – teljesen tudatosan – kizárta az embereket a politizálás lehetőségéből, cserébe viszont felkínálta nekik, hogy a magánéletükben nem zaklatja őket, sőt megteremti számukra a szerény egzisztenciális boldogulás minimális feltételeit. A Kádár-rendszer depolitizálttá tette az embereket, elvette tőlük a politikai kérdésekbe való beleszólás, részvétel lehetőségét. Az emberek így állampolgárok helyett magánpolgárokká váltak, akik szigorúan a magánélet keretei között kereshetik a boldogságukat. S azáltal, hogy a hatvanas évek második felétől lassacskán fogyasztói javakhoz juthattak, megvolt minden vasárnap a rántott csirke az asztalon, Trabantot vehettek, nagy ritkán elutazhattak Bécsbe banánért – nos, ennek következtében már mint fogyasztópolgárok élhették életüket. Az embereket a Kádár-korszak három évtized alatt hozzászoktatta ahhoz, hogy a politika, a politizálás nem az ő dolguk, tőlük távoli és idegen valami, nem tudják formálni, befolyásolni, ezáltal jobb elzárkózni attól.
A kádárizmus tehát szakadást hozott létre politika, politikai elit és társadalom között, a társadalom nem civil társadalom, hanem magántársadalom lett, amely semmilyen befolyást nem tudott gyakorolni az államra, a nagypolitikára.

Az egyetlen kormányképes garnitúra mítosza

A rendszerváltozásnak ezen a paradigmán, mentalitáson kellett volna gyökeresen változtatnia, ám erre képtelen volt. Miért? Bizony éppen azért, mert szemben a hasonló sorsú környező országok, Kelet-Németország, Csehszlovákia, Lengyelország, a balti államok és részben a volt jugoszláv államok példáival, ahol a rendszerváltozás társadalmi aktivitás és részvétel, visszatérő tüntetések, demonstrációk, a hatalommal való összeütközések mentén alakult, Magyarországon maga a rendszerváltozás is egy háttérben zajló elitalku eredményeként jött létre. A rendszerváltozás nem egy látványos szakítás, cezúra, katartikus élmény volt a társadalom számára, amelynek során a depolitizált társadalom mintegy kilép saját árnyékából, s részvételével éppen a demokratikus politika rehabilitációját alapozza meg. Ellenkezőleg, illúziótlan, kevéssé látványos, inkább félelemmel teli folyamat volt, amely megőrizte a kádári korszak informális jellegét: a társadalom szokványos magánpolgári, távolságtartó szemlélődése közepette a pártállami és az ellenzéki elit kiegyezett egymással kölcsönös, nem mindig szerencsés kompromisszumok árán, nem nélkülözve időnként sajnos az urambátyámos alkukat sem. Ami tehát a döbbenetes, az az, hogy maga a rendszerváltozás is némileg a kádárizmus jegyében zajlott. Túl rövid ideig tartott, túl kevés felemelő élményt hozott magával, túl gyorsan lezárt nagyon fontos kérdéseket, és túl gyorsan esett vissza minden a szürke, magánpolgári mindennapokba.
Azóta eltelt tizenhat év, s azt láthatjuk, hogy sajátos helyzet alakult ki Magyarországon. Létezik egy, a parlamenti pártok által képviselt elitdemokrácia, s létezik ez alatt egy társadalom, amely továbbra is magántársadalom sok-sok magánpolgárral és fogyasztópolgárral, kevesebb állampolgárral. Az MSZP-s, posztkommunista politikai elit jól ismeri ezt az állapotot, jól kezeli évtizedek óta, az SZDSZ pedig intoleráns liberalizmusa révén eleve ódzkodik a tömegtől, populistának tartva azt. Az ellenzék legnagyobb pártja, a Fidesz pedig felismerve ezt a helyzetet, egyre inkább a társadalom, a megalázottak és megszomorítottak, a kiszolgáltatottak pártjának nevezi magát, vállalva annak képviseletét.

Formális többpártrendszer, informális egyeduralom

Ebbe az általam neokádárizmusnak nevezett állapotba robbant be a 2006-os ősz, amikor is Gyurcsány Ferenc őszödi beszédének nyilvánosságra kerülése után az emberek egy jelentős része az utcára vonult, szembefordulva a hatalommal, gyökeres változásokat követelve. A társadalom egyik része, ha tetszik, a jobboldala fellázadt egy hatalom, egy kormányzat és egy kormányfő ellen, de ez egyben fellázadás a neokádárizmus paradigmája ellen is. Fellépés egy olyan politikai elittel szemben, amelyből ugyan a balliberális kormányfő és kormánykoalíció a legfőbb ellenfél, de amelyben az ő nézőpontjukból a parlamenti ellenzék sem tudta-tudja úgy képviselni a társadalmi mozgalom szempontjait, mint ahogyan annak tagjai elvárnák, követelnék – hiszen képtelen volt a velejéig lejáratódott kormányfő és annak kormánya ellen hatékonyan, erőteljesen és sikeresen fellépni.
Most, 2007 elején a következő helyzet állt elő. A kormánykoalíció és a kormányfő, túlélve az őszi kőkemény megpróbáltatásokat, ellentámadásba megy át, igyekszik a társadalom ellenálló részével szemben egyre kíméletlenebbül, adminisztratív, rendőri eszközökkel fellépni – megőrizve mintegy a neokádári paradigmát. Igyekszik kihasználni azt is, hogy a jobboldalon, a Fidesz háza táján elbizonytalanodás tapasztalható; ellenzéki tevékenysége halvány, gyenge és nem meggyőző, a szívósan kitartó tüntetői csoportokkal kapcsolatos viszonyulása ambivalens, nem egyértelmű – azaz sebezhetővé vált. Ez az MSZP-t, Gyurcsányt és társait is arra ösztönzi, hogy a végletekig fokozzák a neokádárizmust: egyetlen működő- és kormányzóképes politikai csoportként állítsák be magukat a közvéleményben, s ezzel nemcsak a kádári egypártrendszerhez kívánnak visszatérni, hanem egyben ahhoz a több száz éves, szerencsétlen politikatörténeti hagyományunkhoz is, hogy Magyarországon 1867 óta mindig csak egyetlen politikai garnitúra irányította az országot – még ha voltak is formálisan ellenzéki pártok. Formális többpártrendszer, informális egyeduralom – tehetetlen ellenzéki asszisztálás mellett. Hát igen: ez lenne az igazi neokádárizmus. Bár a tegnapi Kossuth téri kordonbontós Fidesz-akció reményt keltő a tekintetben, hogy a továbbiakban Orbán Viktorék áttérnek egy markáns, akár a kenyértörést is vállaló ellenzéki stratégiára.
A társadalom aktív része benyújtotta az igényét a neokádárizmus lebontására, s úgy látszik, hogy szívósak, kitartók, nem tágítanak attól a szándékuktól, hogy a társadalmat civil társadalommá szeretnék tenni, mintegy pótlólag végrehajtva a rendszerváltozást. Mindehhez most egy erős, hatékony, innovatív, korszerű politikai alternatívát felmutatni tudó ellenzék kell. Olyan, amelyik a jobboldalt újra ütőképessé és kormányzóképessé teszi. Ezzel haladható meg a neokádárizmus, és ezáltal teremthető meg a társadalom részvételére, ellenőrzésére épülő demokrácia. Ez tehát nem pusztán a jobboldal érdeke, hanem nemzeti érdek, hogy erős jobboldal legyen.

A szerző politológus