Az egyik tizenkilenc…

Még az elmúlt évezredben, 1998-ban, amikor a Fidesz tízesztendős volt éppen, ezt írtam: „Néha azt álmodom, hogy győztünk, és odavannak mind a virsliujjak, a puha, nyirkos tenyerek, a Nagy Generáció nekilát összecsomagolni összes mítoszát, legendáját, és kiderül, hogy az egész elfér egy neszesszerben… Azt dúdolják, hogy »ha én zászló volnék…«, de már ők is unják, nagyon. Csak egy nagyon pici zászlójuk van, azt rázogatják, tétován, minden hit és meggyőződés nélkül, és szikár, vádló kérdőjellé kunkorodik azon a zászlón minden jelszó. (…)
Néha azt álmodom, hogy győztünk, és ők nem értik… Riadtan körbetelefonálják egymást, még éjszaka is, hogy akkor most mi lesz – az intellektuálisabbak elkezdik felvázolni a szélsőjobb vízióját, a racionálisabbja pedig csak azon zokog, hogy nem oszthatja szét az EU-pénzeket.
Néha azt álmodom, hogy győztünk, és megengedjük magunknak a nyugalom, a türelem, az okosság és az igazmondás luxusát. És kiderül végre, ki kicsoda…
És egy pillanatra, csak egyetlen pillanatra, helyükre kerülnek végre a dolgok; kihúzkodják a fiókjaikat, idegesen összepakolják az aktákat, leveszik az íróasztalról a családi fotókat, megisszák az utolsó kávét, elköszönnek a titkárnőktől, és elmennek végre a fenébe. És nagyon-nagyon jól fognak élni, de az minket már nem érdekel.
Egyszer úgyis lesz büntetés mindenért, akkor is, ha ne adj’ isten!, nincsen Isten…”
1998 volt tehát akkor, tavasz és választási kampány. Mikor ezt megírtam, ide, a Magyar Nemzetbe, mindazok, akik roppant tehetséges és szeretetre méltó fiatalembernek tartottak engem, egy csapásra rádöbbentek, hogy kígyót melengettek kebelükön, mert hát én egy roppant tehetségtelen és gyűlöletre méltó fiatalember vagyok. Emlékszem, akkor beszéltem utoljára Andrassew Ivánnal. A Budagyöngye bevásárlóközpontban találkoztunk. Én a zöldségesnél álltam a sort, jó krumpliért, és akkor hozzám lépett Iván, úgy éppen, mint valami Örkény-groteszkben, köszönt, kedvesen mosolygott, de azért volt ott a mögött a mosoly mögött valami hűvöskés huzat, és azt mondta nekem:
– A többiek azt üzenik, hogy most már elég lesz…
– Milyen többiek, Iván?
– Hát a többiek.
– Ja, a többiek…!
– Na szervusz.
– Szervusz.
És vettem krumplit. És eltelt majd egy évtized, és azóta is azt hazudom magamnak, hogy nem tudom, kik azok a „többiek”. Pedig tudom ám, csak nem mondhatom el senkinek. (Milyen jó lenne most hozzátenni: elmondom hát mindenkinek… De nem lehet hozzátenni sem.) És Iván elügetett a többiek felé, homlokán a kiválasztottság és nagyszerűség jelével, én meg állom a sort krumpliért. (Homlokomon a kiválasztottság és nagyszerűség jelével, persze…)
De mindez kicsit sem érdekes ma már. Ez ma már mindössze egy tárgyi alárendelő összetett mondat, ha jól sejtem még. Mit állítok? Hogy üzenik. Kik? A többiek. Mit üzennek? Most már elég lesz. Ezt üzenik. Ők. Nekem. Nekünk. A mifajtánk abban az egyetlenegyben lehet biztos, hogy ezt az üzenetet megkapja. Mindennap.
Egy ilyen üzenet pedig kiválóan alkalmas arra, hogy hősi pózokat generáljon az ember lelkében. Van ugyanis az ember lelkében egy közügyek számára fenntartott, kis szoba. S amikor megkapja az ember ezt az üzenetet, bemegy abba a kis szobába, és ott úgy néz bele a tükörbe, mint Rocky Balboa. Vagy ettől az üzenettől felszámolja az ember azt a közügyek számára fenntartott kis szobát, és babaszoba lesz abból is. Vagy műhely. Hobbisarok. Vagy csak egy koszos kis lyuk, ahol jól be lehet piálni. Hát így. Az ember lelke nem átépíthető. Műemlék. Csak átrendezni lehet. (Egészen könynyű összekeverni néha… Most országot építünk, vagy a lelkünket rendezzük éppen át?) De ez sem érdekes ám. Ma már.
Ma már az az érdekes, hogy miért ugyanolyan minden. Vegyék elő Cseh Tamás Műcsarnok című lemezét. (Hogy nincs meg? Akkor nincs miről beszéljünk…) Vegyék elő, és hallgassák végig. De ha lusták és buták, akkor elég lesz az első szám is. A Valóság nagybátyám…

„Elutazott tőlünk családunk egyik tagja, akit oly hőn szerettünk,
Egy Valóság nevű nagybátyánk.
Sajnos már nincsen velünk,
Levelet ír csak nekünk.

Ha levél jön tőle, csak úgy kapkodjuk ki egymás kezéből,
Sírva és nevetve olvassuk jellegzetes kezeírását.
Ezer csókkal is felér,
Egy-egy gyöngybetűs levél.

Habár távol élek, remélem, megvagytok,
S szorgalmasan ápolgatjátok még az emlékem,
És hosszú esték során,
Gondoltok néha reám.

S felhasználva az alkalmat, felhívom a család tagjainak
Becses figyelmét a szükséges óvatosságra!
Mert adódhatnak bajok,
Most, hogy én távol vagyok.

És ezzel zárom is soraim, ölelek, csókolok mindenkit,
S maradok tisztelettel: Valóság.
S családunk sír meg nevet,
Olvasván ezt a nevet.”
Ennyi csak az egész, és ebbe bele is fér az egész életünk. Azt nem tudom, kiben van még annyi bátorság, hogy alaposan elemezze ezt a szöveget – s leginkább azt nem tudom, mibennünk van-e még annyi bátorság. (Én már azt sem merem elemezni, amit 1998-ban leírtam. Sírnék tőle. Pedig még át sem rendeztem a közügyek számára fenntartott kis szobát. Csak telepakoltam kacatokkal…) De azt azért csak megkérdezzük még, még ma is, hogy hová lett a mi Valóság nevű nagybátyánk.
Mikor és miért hagytuk, hogy elmenjen? Mert mi, „kis generáció”, mi tudtuk, hogy Valóság nagybátyánk illegalitásba vonult. (Kis generáció, Istenem… Semmi „Ha én zászló volnék…”; semmi maoista kilengés, semmi Marx, semmi Lukács-iskola, semmi illúzió; csak hogy tudják, úgyis el akartam mesélni egyszer: tizennégy évesen ittam először alkoholt életemben. Merthogy akkor még sportoló voltam, nem ittam, nem bagóztam. Még jó… Szóval tizennégy évesen, elsős gimnazistaként. Fél deci rumot, a Hajógyári-szigeten, a Fekete bárányok-koncerten. Vagyis: P. Mobil, Hobo Blues Band, Beatrice. És mi tagadás, az a fél deci rum kis híján megölt. Utolsó emlékem, hogy fekszem a sárban, a ricsés kendőmben, a nagyon csöves gatyámban és a bőrdzsekimben, és magamhoz ölelem osztálytársamat s barátomat, aki éppen olyan állapotban van, mint én. Megegyezünk még, hogy kár ilyen fiatalon meghalni, aztán sötét… Amúgy ehhez a barátomhoz jártunk állandóan. Nagy, polgári lakásban éltek, volt külön szobája, Tesla lemezjátszója(!), és meg volt neki az összes Pink Floyd (Yugoton, pupákok!); nála voltak a legnagyobb bulik, mindig. Aztán harmadik után kimeszelte a szobáját, csak egy ágy maradt benne, egy íróasztal, az ágy felett egy feszület. Elég sokszor megkérdeztem már tőle, hogy mi történt azon a nyáron, azt feleli, hogy majd egyszer elmeséli, ha itt lesz az ideje. Ja! Hogy hogy is hívják a barátomat? Semjén Zsoltnak. Semmi maoizmus, semmi Lukács-iskola, semmi Marx, semmi baloldal, semmi balról támadjuk Kádárt, semmi Rajk-butik, semmi Beszélő, semmi eszdéesz; egyből egy feszület a kimeszelt falon, 1980. Kis Generáció. Nekünk már nem kellett félni a Kádár-rendszertől; a mi Kádár-rendszerünk már csak undorító volt, nem félelmetes. A mi Kádár-rendszerünk: Fejti György, Nagy Imre, Kiss Péter, Gyurcsány Ferenc. Csupa enyhe hányinger. Meg azok a figurák, akik miután leszereltünk és elmentünk az egyetemre, főiskolára, egyszer csak megjelentek, és közölték, hogy ők a csoporttársaink. Nem láttuk őket sem a felvételin, sem a seregben. Ők voltak a szochazások kölkei. Minden szochazást száműzni kellett volna aztán. A szochazások kölkei: a taknyosok. A legtöbb egyben hangulatjelentést is vállalt. Na, hát ők a mi Kádár-rendszerünk.
Ebben a Kádár-rendszerben vonult illegalitásba a Valóság. Csupa olyan helyen bujkált, ahol nem volt Kádár-rendszer. A hálószobáinkban. A nagyon hamar elvesztett szüzességeinkben. A balatoni mólókon, ahonnét aztán bekísért hajnalban a rendőr. Az üres délelőtti templomok csöndjében. A budai Várban, ahová iskola helyett jártunk Utas és holdvilágot játszani. A „jugóban” eltöltött nyári kéthetekben. Az endékás lányok ölében, akik egy görögdinnyéért odaadták magukat a földvári Club diszkóban. A krakkói vonaton. A nagy éjszakai álmodozásokban, amikor megbeszéltük, hogy ki hová fog disszidálni. (Én az NSZK-ba készültem, családi okokból kifolyólag. Hű, de jó, hogy nem mentem mégsem! Szerencsétlen németek lelkét még a miénknél is jobban tönkretették…) Mindegy ez is.
Bujkáltunk, együtt Valóság nevű nagybátyánkkal. Készítettük a saját legendáinkat, mítoszainkat. De a fene egye meg, a mi legnagyobb legendánk és mítoszunk mégiscsak az az éjszaka, 1988. március 30-án!
Azon az éjszakán döntöttünk úgy, hogy nem bujkálunk tovább.
Hogy nem hallgatunk tovább.
Hogy soha többé nem teszünk úgy, mintha…
Hogy megmondjuk.
Hogy bejelentjük igényünket a saját életünkre.
Hogy felmondjuk azt az elviselhetetlen, undorító, nyálas, nyúlós, ragadós konszenzust.
Azon az éjszakán döntöttük el végérvényesen és visszavonhatatlanul, hogy mégsem disszidálunk.
Hogy itt maradunk.
Hogy lesz hazánk.
Hogy kimondjuk, közöljük, bejelentjük: elég volt.
Hogy megmondjuk nekik, mit s gondolunk róluk valójában.
Hogy mostantól úgy teszünk, mintha egy normális világban élnénk.
Azon az éjszakán döntöttük el, hogy visszacsábítjuk Valóság nevű nagybátyánkat.
De hol van most? Mikor távozott tőlünk, és miért? És vajon mennyire vagyunk bűnösök emiatt? Hogyan létezik, hogy hátradőlünk sötét szobánkban, hallgatjuk Cseh Tamást, és minden ugyanolyan… Igen, ezerszer elmondjuk, hogy megint Kádár-rendszerben élünk. S ez persze a „személyi állományt tekintve” igaz. A legocsmányabb, a döglődő Kádár-kor különböző mutációi vannak most hatalmon. A hullarablók. De ez nem magyarázat. Ez csak arra magyarázat, hogy akkor, a kezdetek kezdetén hibáztunk nagyot. Mert ezeknek mostanában kellene szabadulniuk a börtönből (s persze nem is mindnek, van, amelyiknek soha). De amikor Cseh Tamást hallgatjuk, és ugyanazt érezzük, akkor csak arra gondolhatok, hogy átrendezték a lelkünket. Visszarendezték. És ez bizonyos szempontból rosszabb, mintha agyonvertek volna.
Én nem akarom újra érteni. „Érteni.”
Nem akarok újra összekacsintani.
Nem akarok megint a valóságon kívül élni.
Nem akarok kivonulni. Újra.
Nem akarok úgy tenni, mintha…
Nem akarok saját, kicsike életstratégiákat, hogy átvészelhessem ezeket. Azt mondtuk egyszer, hogy a mi polcunkon békében megfér egymás mellett Tina Turner és Csoóri Sándor. Hát persze. És talán akkor veszítettük el az első komoly csatát, amikor erről beszéltünk, mert azt hittük, hogy erről beszélnünk kell. Nem, mi nem vagyunk elvált szülők gyermekei, úgyis mint a népiek és urbánusok elfelejtett, utcára tett lelencei.
Nem akarok lelenc lenni.
Népiek? Urbánusok? Ugyan már! Nincsen itt mirajtunk kívül semmi, csak neoliberalizmus meg neokonzervativizmus. Neolósz…r. (Imádom, hogy mindig ugyanazt gondolom a világról, amit Tamás Gáspár Miklós. Csak ő azt a végkövetkeztetést vonja le a borzalomból, hogy éljen Marx, én pedig azt, hogy elhibáztuk az egészet, amikor elhittük a békés rendszerváltás nagyszerűségét. Mindenesetre imádtam, amikor nagyjából egy esztendeje leültünk, TGM meg én, a Centrál kávézóban, hogy beszélgessünk kicsit. Nagyszerű volt látni a többiek elborzadt tekintetét – ezek együtt, Atyaúristen!)
Nem akarok részt venni ebben az össznépi társasjátékban, ami a szemünk előtt zajlik, ebben a nyugati civilizációban.
Semmi „neo”.
Ez a civilizáció jelen állapotában halálra van ítélve. És jelen állapotában nem is kár érte.
Nekünk ez a dolgunk.
Megint vissza kell hívnunk Valóság nevű nagybátyánkat. A mutációk csak addig uralkodhatnak, ameddig ő távol van. De egy biztos: akkor, 1988. március 30-án én nem ezért csináltam. És ha tudtam volna, hogy ez lesz tizenkilenc év múlva, lehet, hogy mégis inkább disszidálok. De nem tudtam. Így viszont már nem sopánkodhatok. És nem sopánkodhatnak önök sem. Ha mi feladjuk, akkor tényleg vége van. Örökre. Utálom ezt a felelősséget a vállamon. De ha nem akarunk felköpni a levegőbe, és nem akarunk aztán aláállni, akkor mi nem adhatjuk fel.
Még egy utolsó este, egy másik Cseh Tamás-lemez. Tegyük fel a Fehér babák takarodóját… Koncentráljunk erre a sorra:

„Csak tíz év múlva, ne ez a dal legyen…”

Na? Ki dúdolja ezt rajtunk kívül? Senki. Akkor pedig: csülökre! Semmi összekacsintás – inkább röhögjünk össze. És röhögjünk bele az elviselhetetlen, undorító pofájukba. Mert mi tudjuk, kicsodák ezek. És azt is tudjuk, kik vagyunk mi. És Valóság nevű nagybátyánk csak nekünk ír levelet.
Gyerünk!
Az egyik tizenkilenc – és soha ne higgyék el, hogy a másik egy híján húsz…