Egy következmények nélküli ország

Magyarországon egy második rendszerváltó folyamat elindítására van szükség, mert az első 17-18 év után kudarcot vallott. Kudarcot vallott, mert a létrehozott új intézmények csak külső elemeikben jelentenek újat; az intézmények belső működése, a működtető személyek közötti valós, belső viszonyok nem változtak meg a pártállami rendszerhez képest. Ennek egyik döntő oka az, hogy a pártállami rendszer elitje, sőt középmezőnye a mai napig a helyén maradt, s a dolog természeténél fogva az új intézményeket is ugyanúgy működteti, mint a korábbi rendszer intézményeit. Szembe kell néznünk vele, hogy a posztkommunista elit szinte változatlan helyén maradása egyedülálló egész Közép-Európában, az új demokráciákban. Ebből következik az a nem túlságosan szívderítő tény, hogy a régióban egyedül Magyarországon nem történt meg tartalmilag a rendszerváltás.
A Kádár-korszakban egy sajátos társadalmi szerződés jött létre a hatalom és az emberek között. Az ’56-os forradalom brutális leverése után kialakuló kölcsönös félelmet a kádári hatalom úgy próbálta feloldani, hogy a politikát – mármint nem diktatórikus értelmében – egyszerűen kivonta a forgalomból, karanténba helyezte. Azt igyekezett érzékeltetni az emberekkel, hogy a fennálló nemzetközi feltételek (Szovjetunió) közepette a politika nem lehet a lakosság számára adekvát terület, ebbe úgysem szólhatnak bele, tehát egyszer és mindenkorra felejtsék el a politikát mint állampolgári lét- és cselekvési formát. S hogy az emberek lelkifurdalása, rossz közérzete ne hatalmasodjon el, s ne érezzék a politika elvesztését megbocsáthatatlan bűnnek, cserébe felkínálták az állami gondoskodást, a paternalista, jótékonykodó államot, amely biztosítja az egyének igen korlátozott anyagi biztonságát, az emberek egzisztenciális helyzetének stabilitását. Valamit valamiért – lehetne talán így is fogalmazni, azaz az elvesztett politikai illúziókat kenyérrel, csirkecombbal és Trabanttal próbálta a hatalom kompenzálni. Ez volt a kádári gulyáskommunizmus, a legvidámabb barakk, amely kifejezést személy szerint végtelenül elszomorítónak s maróan cinikusnak tartom.

Kádár társadalmi szerződése

A kérdés igazából az: vajon ezt a felkínált kiutat vagy inkább kibúvót elfogadta-e a társadalom? Nos, akárhogyan is csűrjük-csavarjuk, a válasz csak egy lehet: igen, a kádári társadalmi szerződést elfogadta a társadalom. Fel kell tételeznünk és el kell fogadnunk, hogy egy levert forradalom és az itt – nem ideiglenesen – állomásozó szovjet csapatok árnyékában valójában nem is volt más választása. Az emberek pontosan tudták, hogy a politikáról mint autentikus létformáról bizonytalan ideig le kell mondaniuk, hogy állampolgárok (citoyenek) helyett magánpolgárokká, fogyasztópolgárokká válnak, viszont ezt valóban csak abban az esetben tudták megtenni, ha valamilyen engedményt is kapnak a hatalomtól. Ezt kínálta fel nekik a hatalom az állami gondoskodással, a megalapozatlan és így gazdaságilag irracionális teljes foglalkoztatással (mely az egyik oka volt a gazdaság csődbe jutásának), az infláció mesterséges visszaszorításával, a szociális juttatásokkal stb. Az emberek a viszonylagosan javuló életkörülményeket kapták a politikai szabadság elvesztéséért cserébe, s az emberek ezt az alkut kénytelen-kelletlen tudomásul vették.
A Kádár-rendszer lehet, hogy a legvidámabb barakk volt, de barakk volt, s egy olyan rossz társadalmi szerződést kényszerített rá az emberekre, amelynek a hatásai a rendszerváltás utáni demokráciára sokkal negatívabbak annál, mint azt egy széles körben elterjedt vélekedés hangoztatja. Sokan állítják ugyanis azt, hogy Magyarország ekkor a régió leginkább nyitott országa volt, hiszen a Kádár-korszakban csökkent – sőt megszűnt – az elnyomás; a gazdaságban liberalizálás zajlott le; az emberek szabadabban élhettek, mint máshol – és mindez remekül előkészítette a rendszerváltást, a demokratizációt és a piacgazdaságot. Úgy gondolom, hogy ezzel a Kádár-rendszert mint a demokráciát sikeresen előkészítő, nyitott rendszert bemutató felfogással alapjaiban szakítani kell.

Mákonyos „mintha-rendszer”

Miért? Azért, mert a kádári világ egy olyan, köztes jellegű „mintha-társadalom” volt, amelynek fennmaradt hagyományai, magatartásformái, beidegződései, lelki alkata és lelki diszharmóniái összességében igen kedvezőtlenül hatnak az új magyar demokráciára. A kádári társadalom „egy kicsit” demokrácia volt, de valójában egyáltalán nem volt az; a kádári társadalom „egy kicsit” szabad volt, de valójában csak a gazdaság és a kultúra világában bukkantak fel látszólagos szabadságelemek, ott is világos korlátokkal és gyakori visszarendeződésekkel; a kádári társadalom „egy kicsit” jóléti volt, de valójában ez csak minimális biztonságot és némi fogyasztói ellátottságot jelentett, s ráadásul az sem épült másra, csak a külföldi hitelekre, s ebből a szempontból nézve ez is hazugság, szemfényvesztés volt. Az viszont igaz, hogy a kádári társadalom csak egy kicsit volt erkölcsös, tisztességes, hiszen az állami tulajdon lopása és a korrupció a társadalom minden szintjén megjelent, és lassacskán elfogadottá vált.
Az a furcsa a dologban, hogy sokszor egy totális, elnyomó diktatúrától gyorsabban és látványosabban lehet megszabadulni, mint egy mákonyos, igazi arculatát rejtegető „mintha-rendszertől” – erre jó példa a magyar ’56-os forradalom. Az olyan totalitárius diktatúra, mint amilyen a Rákosi-rendszer volt, az embereket abszolút kiszolgáltatottá és megalázottá teszi, s ezektől a rendszerektől szinte csak rajtaütésszerűen, erőszakkal lehet megszabadulni, ám a dolog természeténél fogva ez a megszabadulás első körben átfogó és mindenre kiterjedő lesz. Persze az is nyilvánvaló, hogy a forradalmak sem oldhatnak meg mindent egyszerre – lásd erre az 1989-es romániai forradalmat és az utána következő eseményeket –, az azonban tény, hogy maga a forradalmi jellegű esemény a társadalom számára közös politikai élményt ad, amelynek a további lépéseknél is van jelentősége.
A Kádár-korszak tehát – összegezve – kifejezetten káros, rossz, nehezen meghaladható örökséget hagyott az új magyar demokráciára. Látszólag több nyitottságot hordozott önmagában, mint mondjuk a csehszlovák vagy a keletnémet rendszer, amiben persze meghatározott nézőpontból van igazság, ám valójában sokkal nehezebb kihívás elé állítja a magyar közéletet és társadalmat, mint az kívülről, például egy külföldi megfigyelő számára megérthető lenne. Úgy fogalmaznék: a Kádár-korszak valóban a legvidámabb barakk volt, s barakk mivoltában talán a leginkább élhető is. Vagyis: ha a szocialista tábor soha nem bomlik fel, marad ez a realitás beláthatatlan ideig ebben a régióban, akkor a Kádár-rezsim valóban a leginkább elviselhető diktatúrának számított. Csakhogy mi történik, ha nincs ez így, ha a régió mégis megszabadul a diktatúráktól, mint ahogyan 1989–1990-ben ez megtörtént? Ebben az esetben azzal kell szembenéznünk, hogy évtizedek alatt kialakult, rögzült a Kádár-korszak egyfajta szeretete, s ezzel az érzéssel a legnehezebb megbirkózni az új rendszerben. A csehek nagyon nem szerették a Husák-rendszert, a lengyelek a Jaruzelski-puccsot, a keletnémetek Erich Honecker kemény diktatúráját, a balti államok a Szovjetunió elnyomását, hogy Románia Ceausescu-rémuralmáról már ne is beszéljünk. A magyar emberek viszont kifejezetten „jóban voltak” a rendszerrel, sokáig szinte aranyba foglalták az atyáskodás és gondoskodás megtestesítőjének, Kádár Jánosnak a nevét – sőt ma is aranyba foglalják azt.

A magánemberi lét szempontjai

A Kádár-rendszer azért volt talán a legalattomosabb diktatúra, mert észrevétlenül hitette el az emberekkel, hogy nincs szükségük demokratikus politikára, egyáltalán, bármilyen politikára, hogy nincs szükségük közéleti cselekvésre, állampolgári, citoyenöntudatra. A Kádár-rendszer volt talán az egyetlen a kommunista blokkban, amely el tudta érni, hogy az emberek ténylegesen ne foglalkozzanak politikai rendszerkérdésekkel, hogy elhiggyék, a demokrácia semmi, s azt, ami körülöttünk és velünk megtörténik, kizárólag a mindennapi, a magánemberi lét szempontjai alapján ítéljük meg, és ne máshogy.
S hogy a fent vázolt következményeknek – politikátlanodás, magánpolgári lét, korrupcióval kapcsolatos előítélet – milyen konkrét hatása volt és van ma is az új magyar demokrácia megítélésére és az ahhoz való viszonyra, nézzük meg röviden az alábbiakban.
Először is, az embereknek a demokráciával kapcsolatos elvárásai nem politikai jellegűek, hanem kifejezetten magánemberiek, a jóléttel kapcsolatosak; Bruszt László és Simon János több felmérésükben is bizonyították ezt. Ebből viszont teljesen logikusan csak a kiábrándulás következhetett, hiszen a rendszerváltáskor az új rendszer egy eladósodott államot (22 milliárd dollár államadósság) és egy tönkrement, rossz szerkezetű államszocialista gazdaságot örökölt a Kádár-rendszertől. Rövid távon és józanul nem lehetett másra számítani, csak jelentős gazdasági visszaesésre, a munkanélküliség masszív megjelenésére, inflációra és életszínvonal-zuhanásra. Márpedig abban az esetben, ha a demokráciával kapcsolatban semmilyen más szempont – például politikai – nem merül fel mérceként az emberekben, akkor nincs semmi, ami a csalódást enyhíthetné. Bruszt és Simon azt is kimutatták, hogy amíg a régió többi országában – például Romániában is – a demokráciával kapcsolatos demokratikus és szabadságértékek komoly szerepet játszanak a megítélésben, addig Magyarországon a véleményalkotásokban ezen értékeknek alig van jelentőségük.
Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy az új rendszerről alkotott negatív vélemények sem alakítanak ki az emberekben igényt a politikai, közéleti cselekvésre, arra, hogy ha ilyen rosszak a viszonyok, akkor ezeken változtatni kellene. Ez sem véletlen azonban, hiszen következik a Kádár-korszak depolitizációjából: az emberek nem pusztán kritikusan szemlélik a politikát és a politikusokat, de a politikai cselekvést sem tartják semmire, indifferensnek, inadekvátnak tartják, amelynek nincs semmi értelme. Ebből pedig egyenesen következik egy erősen kritikus, ám egyben erősen passzív, apatikus beállítottság, lelkiállapot. Körösényi András jegyzi meg valahol, hogy az 1990-es években a rendszer stabilitása az állampolgárok passzivitásán nyugodott, a „stabilizáló apátiának” meghatározó ereje volt.

Kedvezőtlen mentális adottságok

Mondanom sem kell talán, hogy ezek a mentális adottságok a legkevésbé szerencsések a demokrácia számára, hiszen akár a passzív, de a demokráciát elfogadó vagy a kritikus, de cselekvésre, részvételre kész típus jobb, mint a kritikus és egyben cselekedni sem kívánó típus. A fenti felmérések és adatok jól bizonyítják, hogy a magyar demokrácia első éveiben nem jelentett az itt élő emberek számára semmilyen megváltást, ellenkezőleg, kifejezetten negatív véleményeket formáltak az emberek az új rendszerről, és ezzel párhuzamosan felmagasztosították a régit. Ez nyilván nem túlságosan szívderítő, s azt mutatja, hogy a demokrácia társadalmi, lelki stabilizálódása kevéssé valósult meg. Mind emögött az a Kádár-rendszer áll, amely igen nehezen kezelhető, a demokrácia elsajátítása, befogadása ellen ható tényezők, lelki beállítottságok sokaságát termelte ki az emberekben. A régióban talán éppen a Kádár-rendszer hozta létre a legroszszabb feltételeket és adottságokat egy sikeres rendszerváltás szempontjából.
Itt tartunk ma. De 2006. szeptember 17-én este egy folyamat indult el Magyarországon, amely valóban reményekre jogosít alapvető változások elindítása-elindulása tekintetében. Időközben Orbán Viktor felismerte az előre hozott választások követelésének szükségességét, ezt jómagam mondtam ki először szeptember 17-én, s utána többször is. Ugyanezt mondtam 2004-ben, Medgyessy Péter lemondásakor is. És ezt az elvárást később az akkori köztársasági elnök, Mádl Ferenc szakértői egy e lap hasábjain megjelent írásukban visszaigazoltak.
Harcolunk valami ellen, s közben mi is megváltozunk: ez a legfontosabb fordulat.

A szerző politológus