A valóság látszata

A migránsok közt mozgó európaiak mögött ott vannak haldokló közösségeik árnyai.

Mindig ez tolult fel bennem, amikor a médiahíradásokat néztem és olvastam az elmúlt hónapokban a népvándorlás áradatáról. Mint az Európa végnapjai – a demográfiai összeroppanás következményei című könyv szerzője, én e képekből a látott valóságot mindenkor spontán módon kiegészítettem a migránsok közt magabiztosan mozgó európai emberek mögött a haldokló közösségeik árnyaival, a belőlük szinte már teljesen hiányzó közösségi azonosulás halálos következményeivel. Ha meg tudnám jeleníteni a fizikai érzékelés számára a kívülről irigyelhető jólétben mozgó európai migránssegítők valóságát, akkor a közösségeiket jelentő, halálhoz közelítő árnyakat vonultatnám fel mögöttük valamilyen képi megoldással, hogy a nézők a teljes európai valóságot észlelni tudják, és ne csak a valóság látszatát. És fordítva: hasonlóképpen meg lehetne jeleníteni a külső fizikai létükben most nyomorultan festő népvándorlók máskülönben irigylésre méltó közösségi erejét.

Vagyis a valóság épp fordított, mint amit a mostani migráció médiahíradásai és az azt kísérő kommentárok megjelenítenek. Élettől duzzadó közösségek jönnek tömegesen a demográfiailag összeroppanó és az individualizmus túlhajtásai miatt a közösségiséget magából kipusztító európai társadalmakba. A valóságban a haldokló európai közösségek saját állapotukat nem is észlelő tagjai fogadják az élettel teli iszlám közösségek tagjait, akik tömegesen özönlenek be, míg a látszat azt mutatja, hogy nyomorúságos körülmények között érkező emberek tömegeit az öntudatos európaiak magukhoz „felemelni” igyekeznek.

Sajnálatos módon az európai társadalmaknak ezt a szomorú állapotát elfedi az a technikai sikeresség, amelyet épp a felvilágosodás nyomán felgyorsult individualizáció is létrehozott Európában és az innen kiáramló nyugati civilizáció más országaiban, így különösen Amerikában. Miközben ugyanez másik dimenzióban lassan eltemeti a civilizációnkat. Az individualizáció a valamikori közösségiséget és identitást biztosító közmorált és ennek normáit fokozatosan elporlasztotta az elmúlt két évszázadban, és ehelyett a manipulált és politikai célzatossággal elterjesztett „kritikai” morált sulykolják a globális médiák. A közvélemény előtt sok európai országban a „hazafi” ma már nacionalistát jelent, és ez mint szitokszó eltanácsol annak vállalásától. A németeknél például, mivel a „nacionalista” nyelvileg is a „náci” teljesebb alakja – és így ez már fél évszázada kimondhatatlan –, ezért ehelyett az „alkotmánypatriotizmussal” kísérleteznek az értelmiségi nyelvőrök, hogy valahogy mégis nevet adjanak a nemzeti identitásnak. A közösségiség formáit azonban nem olyan könnyű mesterségesen cserélni, úgyhogy az identitások tartós elfojtása és kemény szankciókkal büntetése a németeknél a legelőrehaladottabbá tette a teljes eltűnésük fejleményeit. A most milliószámra a németek felé meginduló iszlám tömegek közösségi életereje és a haldokló árnyakat jelentő helybeli közösségek ütköztetése így még inkább példázni tudja a valóság látszatát, amit a cikkemben jelezni akartam.

A szerző alkotmányjogász