A káoszon át az új rendig

Az egypólusú világ létjogosultsága kérdésessé vált, de még nincs másik pólus.

Kétszáz évvel ezelőtt az akkor a világ egyértelmű központjának számító Európa új történelmi korszakba lépett. Politikai, szociális és ideológiai jellegű viharok sora tépázta meg az öreg kontinenst, a XVIII. század utolsó évtizedeitől az összes jelentősebb nemzet háborúba sodródott. Ennek a bizonytalanságnak vetett véget 1815-ben a bécsi kongresszus, amely megalkotta a kontinens fejlődésének új szabályait. A konszenzusra és az erőegyensúlyra támaszkodó új berendezkedés a napóleoni háborúk után mintegy száz évre stabilizálta Európát, megalapozva egy látványos társadalmi, gazdasági és technológiai fejlődést. Ehhez a korszakhoz nyúl vissza híres regényével, a Háború és békével Lev Tolsztoj, megfogalmazva benne, hogy a történelem menete objektív és visszafordíthatatlan.

Más szavakkal ez azt jelenti, hogy nem állíthatjuk meg egy számunkra kedves pillanatban, azaz nem beszélhetünk a történelem végéről. Tolsztoj világhírű műve és a bécsi kongresszus vissza-visszatérő elem volt a Valdaj Klub a közelmúltban Szocsiban tartott éves találkozóján, az új, XXI. századi egyensúly megteremtésének lehetőségeit taglaló felszólalásokban. A világ ugyanis ismét átalakulóban van, s mint az ilyen korszakok általában, jelenünk is a bizonytalanság, a kockázatok és a lehetőségek elegyeként írható le.

Súlyos politikai, gazdasági és értékválságban van a glóbusz. A liberalizmustól az iszlamizmusig ideológiák sora hirdeti kizárólagosságát, s próbálja áttételesen vagy konkrétan terjeszteni a saját igazságát, illetve földbe döngölni, elpusztítani a másképpen gondolkodókat. Ehhez járul a lassan mindent átható információs háború, amely nemhogy nem segíti a tisztánlátást, de egyenesen ellehetetleníti azt, ezzel jelentősen megnehezítve egymás megértését. Eközben egyre durvábbak a kiéleződő konkurenciaharc eszközei, szaporodnak a globális kihívások, egymást érik a fegyveres konfliktusok, s a stabilitás fenntartása még az olyan hagyományosan nyugodt térségekben is egyre nehezebb, mint Európa vagy Észak-Amerika.

A játék egyre inkább szabályok nélkül zajlik, a kettős mérce általánossá vált. Mindezt a bizonytalanságot az erősödő geopolitikai szembenállás, a Nyugat viszonylagos gyengülése és ezzel párhuzamosan erősödő türelmetlensége mellett az is fokozza, hogy a leginkább nem Nyugatként leírható feltörekvők mind nagyobb beleszólást követelnek a globális ügyek rendezésébe. E két világ másképp értelmezi a stabilitást, a biztonságot, a haladást vagy magát a demokráciát; ütközésük terepe Ukrajna, Szíria, és emiatt növekszik a feszültség a Dél-kínai-tengeren is.

Egyre több szó esik nemcsak a hidegháború visszatéréséről, de egy újabb nagy háború kirobbanásának a lehetőségéről is. Közben a háború mind szélesebb értelmet nyer, s ennek már messze nem csupán egy terület elfoglalása lehet a célja. Egyre elterjedtebb a háború az emberi jogok nevében, s gyakoribb a humanitárius intervenció. A haditechnika terén lezajlott forradalmi változások miatt átalakul maguknak a háborúknak az arculata is. Gondoljunk csak az egyre nagyobb pontosságú és hatótávolságú fegyverekre, a pilóta nélküli repülőkre, de új jelenség az úgynevezett hibrid és a helyettesítő háborúk elterjedése is, mint ahogy a taktikai arzenálban egyre fontosabb az információs infrastruktúra elpusztítása, és sokak szerint már csak egy lépésre vagyunk az űrháborútól. S a konfliktusoknak immár nem csupán államok lehetnek a résztvevői, de egyre gyakrabban kell szembenézni az olyan, nem államok felől kiinduló kihívásokkal, mint a terrorista vagy felkelőhálózatok, s az egyedülálló fanatikusok. Emellett mind jobban terjed a nem katonai nyomásgyakorlás, így az ellenfél politikai, gazdasági, technológiai elszigetelése.

A káosz, a nemzetközi kapcsolatokat jellemző irányítatlanság azonban nem tarthat örökké. Egyre inkább kirajzolódnak egy új világrend körvonalai. Két kulturálisan és az értékek tekintetében is különböző nagy erőközpont mutatkozik meg, a már említett Nyugat, és nem igazán vele szemben, inkább vele párhuzamosan az úgynevezett nem Nyugat. Az első tömb alatt földrajzi értelemben az Egyesült Államokat és az Európai Unió országait kell érteni, míg a másodikba Oroszország, Kína és India tartozik, valamint a hozzájuk közeledő olyan regionális hatalmak, mint Brazília, Dél-Afrika, Egyiptom vagy Irán. Míg az első csoporton belül már kialakult struktúrákról beszélhetünk, addig a keleti, eurázsiai együttműködés keretei az Eurázsiai Gazdasági Uniótól a sanghaji hatokon át a BRICS-ig igazán még csak most formálódnak.

Általános vélekedés, hogy rossz irányba mennek a dolgok, mind nagyobb a bizalmatlanság, kiveszni látszik a nemzetközi kapcsolatokból a tárgyalópartner, a másik tisztelete. Így aztán nem csak az új erőegyensúly megteremtése a feladat, hiszen azt el is kell majd ismertetni. Ráadásul kétszáz évvel ezelőtt Európa bizonyos értelemben könnyebb helyzetben volt, mint ma a világ. Akkor ugyanis a háború a nemzetközi hierarchia egyértelmű és általánosan elfogadott mércéjéül szolgált, s a diplomácia csak érvényesítette az általa kialakult erőviszonyokat. A bécsihez hasonló kongresszusoknak ugyanis csak akkor van értelmük, amikor világos, hogy kik a győztesek és kik a vesztesek. Így volt ez nemcsak 1815-ben, de 1919-ben és 1991-ben is.

Most azonban nem egy nagy háború romjain épül az új rend, hanem a káoszból alakul ki. A magát a hidegháború győztesének nyilvánító Nyugat nem hajlandó morális, ideológiai és politikai értelemben egyenrangú partnerként elismerni a világ többi részét, s mindent megtesz azért, hogy megakadályozza egy új berendezkedés intézményesülését. Csakhogy a II. világháború után kialakult nemzetközi rendszer egyre kevésbé felel meg az új erőviszonyoknak. Az új helyzetre nem érvényesek a kiszámíthatósága miatt sokak által nosztalgiával emlegetett hidegháború szabályai sem: a nukleáris elrettentés ugyan továbbra is megakadályozza, hogy a konfliktusok kiterjedt katonai összecsapásba menjenek át, de alacsonyabb szinten különösebb szabályok nélkül folyik az információs tértől a gazdaságon keresztül a technológiai szféráig minden globális területet átfogó pozícióharc.

Jelenleg ott tartunk, hogy hiába kérdőjeleződött meg az elmúlt negyedszázadban úgy-ahogy működő egypólusú világrend létjogosultsága, egyelőre nincs elég erő annak megváltoztatására. A legerősebb játékos továbbra is az Egyesült Államok, amely érthető módon nem adja fel önként a pozícióit. Egyre jobban frusztrálja ugyanakkor viszonylagos gyengülése, a sűrűsödő bírálatok és a feltörekvők erősödése. Amerika már nem érzi igazán komfortosan magát az átalakulás közepette, így aztán mind többet hibázik, elbizonytalanodását pedig sokszor agresszivitással kompenzálja. Emellett mindent megtesz azért, hogy legalább lassítsa a többi pólus erősödését. Lényegében erről szól az eurázsiai geopolitikai térség folyamatos megosztása, a dollár mindenhatóságának fenntartása, valamint az a törekvés, hogy belső gondjait továbbra is a világ többi részének a kárára oldja meg.

A többpólusú berendezkedés előfeltételei tehát alakulnak, de Európa kiszolgáltatott, Kína még nem elég ambiciózus és tart a nyílt összeütközéstől, míg Oroszország ugyan erőn felül teljesítve bele-beleharap Amerikába – lásd Szíria –, ám utóbbit ezzel még nem lehet letaszítani a trónról. Legfeljebb lépéseket lehet tenni a pólus nélküli világ felé, amely az egyenrangú tárgyalások, a konszenzus kikényszerítésével már az új erőegyensúly kialakításának az előszobája.