Háromezer-kétszázöt plusz nyolcszáznegyven kilométer. És szinte végig autóval. Ezt teljesítettem Franciaországban. A terhek egyenlően oszlottak el, négynaponta mentem meccsre, sorrendben Bordeaux-ba, Marseille-be, Lyonba, végül Toulouse-ba. Amikor épp nem meccsen voltam, akkor a magyar válogatott sajtóközpontjában dolgoztam, ami szintén távolság, konkrétan harmincöt kilométer. Ha ezt felszorzom tizenkettővel, rögtön kijön nyolcszáznegyven. Ennyit gurultam a magyar válogatott miatt. Gondolom, kitalálják: megérte. Többször szidtam az UEFA-t, és még itthon is azon töröm a fejem, miért utaztatták be velem fél Franciaországot. Nizzában és Marseille-ben is lejátszhattuk volna a csoportmeccseket, csak kicsit nagyobb körültekintéssel kellett volna megszervezni az Eb-t.
De ha már így alakult, a nagy nemzetköziség jegyében találkoztam Cannes-ban északír és lengyel drukkerekkel. Hüledezve hallgatták a magyarázatot, mit keresek a Riviérán, amikor a csapatom Bordeaux-ban játszik. Cannes, a milliomosok paradicsoma be volt oltva Eb-hangulat ellen. Elfogadom, ha egy albán–svájci mérkőzés alatt nem rohangálnak futballőrültek, de hogy a nyitómeccs idején sem?! Aztán Lyonban kárpótolt az élet, amikor félholdas török lobogóval felszerelkezett drukkerek tartottak forgalomlassító demonstrációt éjjel fél tizenkettőkor. Pedig mindössze annyi történt, hogy Törökország 2-0-ra legyőzte Csehországot, azaz szépen búcsúzott az Eb-től. Igen, ezért jöttem! Az őrületet hiányoltam a cannes-iakból. Egy bátor vendéglátós egészen magas szinten űzte a kedveskedést: megtudtam, hogy minket, magyarokat potyautasnak tart, mert csak a szerencse és a létszámemelés miatt lehetünk résztvevői az Európa-bajnokságnak. Lejátsszuk a három csoportmeccset, aztán mehetünk is haza. Majdnem igaza lett, de négy lett belőle!
Azt akartam érezni a magyar meccsek előtt, alatt és után, azzal akartam kelni és feküdni az Európa-bajnokság ideje alatt, amit egykor a Liverpool menedzsere, Bill Shankly mondott: „A futball nem élet és halál kérdése, sokkal több annál.” Cannes-ban kevesebb volt. Bordeaux-ban, Marseille-ben, Lyonban és Toulouse-ban több, sokkal több. Amikor értetlen franciák kimerészkedtek az erkélyre, és onnan lesték a magyar szurkolói menetet, arra már azt lehetett mondani, hogy erről szól az Eb. Nehezen felejtem a lyoni jelenetet: francia családapa és felesége vizet töltöget a magyar drukkerek palackjába, a gyerekeket kilógatva az erkélyen: ők gyűjtötték be az üvegeket és adták vissza a megtöltött palackokat. Cannes-ban ilyet? Hagyjuk, de Cannes-ban nem is volt meccs.
Bordeaux-ban viszont volt, és olyan pökhendi drukkerekkel, mint ott az osztrákokkal, még nem találkoztam. Ezért éreztem elégtételt, amikor tizenötezred-magammal megkönnyeztük a magyar győzelmet. Marseille csoda volt, az újságírókkal háttérbeszélgető miniszterelnöktől az Izland elleni heroikus küzdelemig, az érzelmi sokkig és az egyenlítő öngólig. Lyonban elhittük, hogy van csapatunk. Itt láttam először ittas francia rendőrt, aki kölcsönadta a tányérsapkáját egy szintén ittas angolnak, aki pedig egy ugyancsak nem szomjas magyar drukkerrel énekelt a meccs előestéjén egy kocsma előtt. Lyon kitörölhetetlen nyomott hagyott minden magyarban, főképp Bese Barnabásban. Az MTK játékosa addig pár száz ember előtt játszott magyar bajnokit, most a kapitány jóvoltából beleszagolhatott az igazi labdarúgásba. Mikor, ha nem a portugálok ellen?
A kapitány, Bernd Storck. Lehetett őt utálni, amikor gondosan lehajtotta a sátor ponyváját, hogy ne lássuk a játékosokat szobabiciklizni, vagy amikor szólt a biztonságiaknak, hogy tereljék arrébb az edzésről a kíváncsiskodó drukkereket. Lehetett rajta mosolyogni, amikor az orra és a felső ajka között az izzadságcseppeket tüntette el a nyelvével. És lehetett benne reménykedni, amikor mindig derűs mosollyal üdvözölte a sajtó képviselőit.
A legnagyobb feltámadás Szalai Ádámé: gyorsan szögezzük le, ehhez is van köze a kapitánynak. A béklyóitól megszabadult csatár gólja katarzisközeli élmény volt. Amikor a fél ország kiátkozta a kezdőcsapatból, Storck akkor is bízott benne. Szalait jól ismerem, régóta tudom, hogy érzékeny figura, bármilyen jól palástolja ezt a flegmaságával. Leírhatatlan boldogságot láttam az arcán, amikor a csapatbusz felé baktatott az osztrákoknak lőtt gólja után. Egészen a Belgium elleni kiesésig kitartott a boldogsága. Milyen jólesett volna neki, ha hallja az indonéz, thaiföldi (!) vagy éppen a belga szakértők bókjait, akik mind azt tudakolták, hogy mitől ilyen jó a magyar válogatott.
Ha valaki azt mondja nekem június 9-én, az elutazásom napján, hogy több interjút is kér tőlem az ázsiai szaksajtó Franciaországban, bolondnak nézem az illetőt. Most egy dolgom maradt: hálát adni a sorsnak, hogy megélhettem az Európa-bajnokság nekünk, magyaroknak fantasztikus élményt nyújtó első félidejét. Ez a potyautas boldogsága.
