A politikai véleményformálók nagy része természetesnek tekinti, hogy mára a jobb- és baloldali megosztottság vált a társadalmat keresztülmetsző fő törésvonallá. Hogy ez a törésvonal mikor alakult ki, arra vonatkozóan eltérnek az álláspontok, ám többen legalább 1918–19-ig vezetik vissza a megosztottságot. Gyakran beszélnek és írnak a „két Magyarországról”, arra utalva, hogy nem egyszerűen politikai-eszmei ellentétről, hanem (szub)kulturális elkülönülésről van szó. Ez a fajta megosztottság nem ismeretlen az általunk sokszor oly idillinek gondolt Nyugaton sem. A történettudományban és a politikatudományban ismert a „két Franciaország” fogalma, amelynek eredetét egészen a forradalomig vezetik vissza, de a francia társadalom megosztottsága igazán a XIX. század végén mélyült el, az elzászi zsidó származású katonatiszt, Alfred Dreyfus elleni per kapcsán, amikor az ország a „dreyfusard” és az „anti-dreyfusard” csoportokra szakadt ketté.
A Dreyfus-per, vagy ahogy eufemisztikusan nevezték, az „Ügy” óriási hatást gyakorolt a francia bal- és jobboldalra: előbbiben megerősítette a köztársasági eszme iránti elkötelezettséget (noha nem minden baloldali volt köztársaságpárti, és nem minden köztársaságpárti volt dreyfusard), a jobboldalon viszont aktivizálódott a Charles Maurras vezette antiszemita, protestáns- és németellenes, új királypárti (neoroyalista) irányzat, amely a fasizmusba és Vichy szégyenébe torkollt. Ki tudná elszámlálni, mennyi tinta és vér folyt ebben az időben, mennyi toll- és kardcsatát vívtak Dreyfus ártatlansága körül (vagy ürügyén)! Harcoltak a bírósági teremben és a parlamenti ülésteremben, az egyetemeken és a középiskolákban, a szalonokban és a kávéházakban, az utcákon és a vívótermekben.
A köztársaságpártiak úgy érezték, hogy az ártatlanul megvádolt katonatiszt védelmével hitet tesznek 1789 eszméi mellett, és erkölcsileg megerősítik a sokfelől támadott köztársaságot. Az a fiatal királypárti értelmiségi nemzedék, amely Franciaország gyengeségéért a felvilágosodás és a forradalom aknamunkáját, valamint a „gyökértelen” köztársaságot tette felelőssé, szintén megerősödött meggyőződésében. Olyan fiatal értelmiségiek képviselték az új, a demokrácia eszméjével szakító neoroyalista irányzatot, mint Charles Maurras, Jacques Pierre Bainville, Léon Daudet, Georges Bernanos, akiknek a hatása hosszú távon befolyásolta a francia jobboldaliságot. Nemzedékek fordultak szembe egymással a felsőoktatásban, „fiatal” konzervatívok „idős” liberálisokkal, ahogy azt a történész Marc Bloch érzékletesen megírta. Bloch, aki ugyancsak zsidó volt, mint a megvádolt Dreyfus, plasztikusan ábrázolta a nemzedéki törést: „Hamar kiismertem magam a magasabb évfolyamokban, de sokkal kevésbé ismertem az utánam jövőket.”