A politikai véleményformálók nagy része természetesnek tekinti, hogy mára a jobb- és baloldali megosztottság vált a társadalmat keresztülmetsző fő törésvonallá. Hogy ez a törésvonal mikor alakult ki, arra vonatkozóan eltérnek az álláspontok, ám többen legalább 1918–19-ig vezetik vissza a megosztottságot. Gyakran beszélnek és írnak a „két Magyarországról”, arra utalva, hogy nem egyszerűen politikai-eszmei ellentétről, hanem (szub)kulturális elkülönülésről van szó. Ez a fajta megosztottság nem ismeretlen az általunk sokszor oly idillinek gondolt Nyugaton sem. A történettudományban és a politikatudományban ismert a „két Franciaország” fogalma, amelynek eredetét egészen a forradalomig vezetik vissza, de a francia társadalom megosztottsága igazán a XIX. század végén mélyült el, az elzászi zsidó származású katonatiszt, Alfred Dreyfus elleni per kapcsán, amikor az ország a „dreyfusard” és az „anti-dreyfusard” csoportokra szakadt ketté.
A Dreyfus-per, vagy ahogy eufemisztikusan nevezték, az „Ügy” óriási hatást gyakorolt a francia bal- és jobboldalra: előbbiben megerősítette a köztársasági eszme iránti elkötelezettséget (noha nem minden baloldali volt köztársaságpárti, és nem minden köztársaságpárti volt dreyfusard), a jobboldalon viszont aktivizálódott a Charles Maurras vezette antiszemita, protestáns- és németellenes, új királypárti (neoroyalista) irányzat, amely a fasizmusba és Vichy szégyenébe torkollt. Ki tudná elszámlálni, mennyi tinta és vér folyt ebben az időben, mennyi toll- és kardcsatát vívtak Dreyfus ártatlansága körül (vagy ürügyén)! Harcoltak a bírósági teremben és a parlamenti ülésteremben, az egyetemeken és a középiskolákban, a szalonokban és a kávéházakban, az utcákon és a vívótermekben.
A köztársaságpártiak úgy érezték, hogy az ártatlanul megvádolt katonatiszt védelmével hitet tesznek 1789 eszméi mellett, és erkölcsileg megerősítik a sokfelől támadott köztársaságot. Az a fiatal királypárti értelmiségi nemzedék, amely Franciaország gyengeségéért a felvilágosodás és a forradalom aknamunkáját, valamint a „gyökértelen” köztársaságot tette felelőssé, szintén megerősödött meggyőződésében. Olyan fiatal értelmiségiek képviselték az új, a demokrácia eszméjével szakító neoroyalista irányzatot, mint Charles Maurras, Jacques Pierre Bainville, Léon Daudet, Georges Bernanos, akiknek a hatása hosszú távon befolyásolta a francia jobboldaliságot. Nemzedékek fordultak szembe egymással a felsőoktatásban, „fiatal” konzervatívok „idős” liberálisokkal, ahogy azt a történész Marc Bloch érzékletesen megírta. Bloch, aki ugyancsak zsidó volt, mint a megvádolt Dreyfus, plasztikusan ábrázolta a nemzedéki törést: „Hamar kiismertem magam a magasabb évfolyamokban, de sokkal kevésbé ismertem az utánam jövőket.”
Az egyesítés utáni Olaszországban, valamint az 1911-es forradalmat követően Portugáliában és az 1931 utáni Spanyolországban a katolikusok és az állam közötti törésvonal keresztülmetszette a társadalmat, és mindkét oldalon engesztelhetetlenséget szült. E törésvonal mellett Olaszországban egy regionális, illetve nyelvi-kulturális, Spanyolországban pedig nemzetiségi ellentét is húzódott, amely aláaknázta a nemzetállam-építő politikai és kulturális centrum iránti lojalitást a nemzetiségi periférián. E küzdelem során a nemzetiségi perifériák lakosai inkább láttak védelmezőt az egyházban, mint az idegennek és távolinak érzett hatalmi központ más nyelvű, és sokszor érzéketlen politikai elitjében.
A magyar politikai megosztottságot a fentiekkel összehasonlítva arra a különös megállapításra juthatunk, hogy Magyarországon látszólag két elit vívja a küzdelmét – miközben a magyar társadalom jó része nem tanúsít érdeklődést kettejük ideológiai lovagi tornája iránt. Ugyanakkor a magyar lakosság lesújtóan vélekedik a politikai elitről, sőt talán nem túlzás azt mondani, hogy sokak számára a „politika” és „elit” szavak kizárják egymást.
Az elit és a társadalom nagyobb része, a „tömeg” folyamatosan elbeszél egymás mellett. A politikai vezetők és az értelmiségiek a saját értékrendjüknek, világnézetüknek megfelelően kívánják nevelni a társadalmat. Az egyre jobban elszegényedő, egyre kiábrándultabb, főleg falun élő magyarság a rendszerváltás óta várja szociális igényei kielégítését. Ehelyett megkapja nála „okosabb” emberektől, hogy élhetetlen, a tudása elavult, a normái avíttak. Az elit tagjai állandóan a magyar állampolgárok orra alá dörgölik, hogy a társadalom többsége vesztesként élte meg a piacgazdaság kialakulását, de ezt anélkül teszik, hogy valamilyen vigaszt, reményt nyújtanának számukra. Amíg a magukat nyugatosnak tartó elitcsoportok ilyen leplezetlen megvetéssel viszonyulnak az átlagember vágyaihoz, törekvéseihez, addig nem is lehet várni, hogy a demokratikus intézményrendszer iránti lojalitás megszilárduljon.
A hatalom és a többség egymás melletti elbeszélése nem újdonság a magyar történelemben. Ezt legjobban egy történelmi példával tudjuk megvilágítani. 1514-ben egy végvári vitéz, bizonyos Székely Dózsa György a királyi udvarba ment, hogy sikeres párviadaláért lovagi címet és pénzbeli jutalmat kérjen a királytól. II. Ulászló király az újsütetű lovagot Csáky Miklós püspökhöz küldte azzal, hogy a püspök fizessen ki számára kétszáz márka aranyat. A humanista műveltségű püspök, aki a kor nyugati reneszánsz főpapjait majmolta, nem értette a kérést. Őt zavarta a székely vitéz jelenléte, és a jutalom kifizetése helyett – legalábbis a krónikás Szerémi György így tudja – kioktatta az önérzetes, ingerültségre hajlamos katonát. Könnyen elképzelhető, hogy az itáliai műveltségű főpap rabnak érezte magát a vidéki Magyarországon, akárcsak valaha Janus Pannonius a pécsi püspöki székben, és lenézte a nálánál műveletlenebb és szegényebb vitézt. Ebből sértődés lett, és a sérelem később még súlyosabb bajokat idézett elő. Holott nem egymásnak voltak ellenségei: Csákynak nem Dózsa volt az ellensége, Dózsának sem Csáky, hanem mindkettejüknek a török. Mégsem tudott a művelt, nyugatos beállítottságú elit tagja és a katonanépesség felfelé törekvő képviselője szót érteni egymással.
1514 óta sem sikerült az elit és a tömegek konfliktusát elsimítani. Enélkül viszont nem lehetséges annak a modern, nyugatos Magyarországnak a megteremtése, amelyről közhelyszerűen beszélnek a politikusaink. Nem az elitek közötti, illetve az értelmiséget keresztülmetsző (szub)kulturális ellentét jelent igazi veszélyt az ország stabilitására és a társadalmi kohézióra, hiszen ilyen megosztottságokkal együtt tud élni egy ország, ahogyan ma Hollandia, Belgium és Észak-Írország példája mutatja. A nagyobb veszély abban áll, hogy végleg kettészakad az ország gazdasági, műveltségi és egészségügyi szempontból egy kisszámú elitre és egy válságövezetekbe, aprófalvas térségekbe, lakótelepekre szorult „Hunniára”.
Üdvös lenne tehát, ha a bal- és jobboldal megkötné a treuga Deit (Isten békéje), akárcsak a középkori uralkodók és főurak, és a harcok szünetében közös stratégiák kidolgozására törekedne legalább öt-hat olyan égető szakpolitikai kérdésben, mint például a népességfogyás megfékezése, az egészségügy talpra állítása vagy éppen a romapolitika. Olyan stratégiai döntések és koncepciók kellenek, amelyeket bármilyen színezetű párt elfogad, és senki nem gáncsol el kormányon. Ha nem is jóléti, de legalább egy kicsit „jólétibb” államra van szükség. Ennek előfeltétele pedig a kiegyezés és az együttes gondolkodás.
A szerző történész, politológus
