A német–francia Európa esélyei

Hiba lenne, ha egy belső körbe a mai Magyarország és Lengyelország is bekerülhetne.

Merkelnek a francia elnökválasztási kampány mutatta meg, hova vezethet a német makacsság. Franciaországban a nyíltan németellenes elnökjelöltek (Marine Le Pen és Jean-Luc Mélenchon) áprilisban a szavazatok több mint negyven százalékát szerezték meg. Guillaume Duval, a francia baloldali gazdasági folyóirat, az Alternatives Economiques főszerkesztője egyenesen azt írta: talán nem is ártott volna, ha Le Pen a második fordulóban is jól megszorongatja Emmanuel Macront. Duval természetesen nem Le Pennek drukkolt, de úgy látja: Berlinnek valódi politikai sokk kell, hogy belássa a Merkel–Schäuble-féle Európa-politika kudarcát, és változtasson.

Angela Merkel ma azzal a Párizzsal szövetkezve tudja csak egyben tartani az Európai Uniót, amely hagyományosan balra áll még a német szociáldemokratáktól. Emmanuel Macron kész a francia gazdaságban és a munkaerőpiacon neoliberális reformokat keresztülverni, de az Európai Unión belül nem az eddigi német megoldásokat támogatja. Míg Berlin szigorúan ragaszkodik ahhoz, hogy – mint a lisszaboni szerződés is előírja – a tagállamok nem vállalhatnak felelősséget egymás adósságaiért, és az Európai Unión belül nem jöhet létre közös szociális politika, Macron éppen hogy ezt akarja. Közös eurókötvényekkel tenné közösségivé az eurótagállamok adósságát, közös szociális politikával közelítené egymáshoz a tagállamokon belüli életszínvonalat. A balliberális Der Spiegel hetilap már a francia jelölt győzelme után azt írta a címlapjára, hogy „Macron megmentené Európát – a németek pénzével”. A helyzet persze nem ilyen egyszerű. Ugyanis Németország gazdasági erejét nagyban köszönheti az euróövezet szerkezeti problémáinak: az euró a német termékek exportját hihetetlenül olcsóvá teszi, a dél-európai exportot ellenben lényegében megölte. Wolfgang Schäublét ez egyelőre kevéssé zavarja, de Angela Merkel felismerte már ezen gazdaságpolitika lehetséges negatív következményeit.

Emmanuel Macron felettébb németbarát kormányt rakott össze, több minisztere is kiválóan beszél németül, de az Európai Unió jövőjét érintő kérdésekben nem a német utat akarja követni. Berlin eddig abban volt érdekelt, hogy az Európai Unió egységes egészként, de alapvetően gazdasági együttműködésként maradjon együtt. Ám az ezt támogató britek kilépnek, a szintén ilyen együttműködést szorgalmazó kelet-európaiak (különösen Budapest és Varsó) pedig belpolitikai lépéseikkel eljátszották annak lehetőségét, hogy valóban alakítói lehessenek az európai politikának a németek mellett. Berlinnek a kialakult helyzetben csak Párizs maradhat az igazi szövetségese. Párizs azonban politikaibb, mélyebb, szociálisabb európai integrációt akar – akár annak az árán is, hogy ebben nem mindenki venne részt. A francia politikai életet, különösen Valéry Giscard d’Estaing 2014-es „Európa-terve” és erről szóló könyve óta, áthatja az az érzés, hogy eleve túl hamar engedték be a friss kelet-európai demokráciákat.

Emmanuel Macron egyrészről bizonyosan az euróövezetből kiindulóan mélyítené az együttműködést – abban a kelet-európaiak közül a baltiak, a szlovákok és a szlovénok vannak benne –, másrészről az európai szolidaritást csak az európai értékközösségben is osztozni hajlandó államok számára biztosítaná. Ez azt jelentheti, hogy pár új tagállam kivételével a keletiek többsége hivatalosan is kisodródna a perifériára. Ez a visegrádi államok között is növelheti a feszültséget, mert Prága vagy Pozsony joggal érezheti úgy, hogy Varsó és Budapest miatt csökkennek bent maradási esélyei. Ezt a belső feszültséget Berlin ügyes külpolitikai gyakorlattal ki is használja – például amikor Merkel célzottan csak a cseh és a szlovák politikával tárgyal. A lengyeleknek és a magyaroknak is megvan természetesen a lehetőségük arra, hogy európai értékeket elfogadó kormányokat válasszanak a jelenlegiek helyett. De az mindenképp hiba lenne, ha egy esetleges belső körbe a jelenlegi Magyarország és Lengyelország bekerülhetne. Ezzel hiteltelenítené magát a „mag-Európa”, de nehéz helyzetbe kerülnének azok a lengyel és magyar ellenzéki erők is, amelyek autoriter kormányaikkal ma éppen „Európát” állítják szembe alternatívaként.

A körvonalazódó német–francia Európa – főleg Párizs nyomására – már nem lenne sem a német gazdasági, sem a kelet-európai különutakkal szemben olyan elnéző, mint az az EU, amelyben még London is egy gyenge, laza együttműködésben volt érdekelt. A britek kilépésével Berlin és Kelet-Európa elvesztette fontos szövetségesét. Ez összeurópai szempontból felettébb jó hír. Ezzel nyílik ugyanis lehetőség arra, hogy egy új Európai Unió esetleg kisebb, de mindenképp erősebb, szociálisabb, politikaibb integrációt teremtsen.