A Nyugat rémálma

Szép csendben ment el a világ amellett, hogy nyolctagúvá bővült a Sanghaji Együttműködési Szervezet.

Szép csendben ment el a világ amellett, hogy a napokban nyolctagúvá bővült a Sanghaji Együttműködési Szervezet. A még 1996-ban összeállt „sanghaji ötökhöz”, azaz Kínához, Kazahsztánhoz, Kirgizisztánhoz, Oroszországhoz és Tádzsikisztánhoz 2001-ben csatlakozott Üzbegisztán, ekkor alakult meg a máig működő kormányközi szervezet, amely most Indiával és Pakisztánnal kiegészülve szintet lépett.

Ahogy az asztanai csúcs házigazdája, Nurszultan Nazarbajev kazah elnök rámutatott, a szervezet egyesíti a Föld lakosságának majdnem a felét, és nemzeti össztermékének mintegy harmadát. Emellett a nyolc országnak akkora atompotenciálja van, amely meghaladja a Nyugat nukleáris erejét. S bár a nyolcak vezetői erről nem beszélnek, ez a struktúra képes a NATO ellenpólusává fejlődni, mint ahogy a gazdasági együttműködés elmélyítése felé tett lépéseket látva az sem véletlen, hogy a Szovjetunió felbomlása után a közép-ázsiai biztonsági kérdésekről folyó párbeszédből kinőtt szervezettel kapcsolatban egyes kommentátorok már alternatív G8-ról beszélnek. Már csak azért is, mert ha figyelembe vesszük, hogy a „sanghajiak” közös fejlesztési bankot is felállítottak, ajtajukon egyre erőteljesebben kopogtat Irán, megfigyelőként kötődik hozzájuk Mongólia, Belarusz és Afganisztán, partnerként pedig Örményország, Azerbajdzsán és Srí Lanka, akkor egyértelmű, hogy az eurázsiai térségben milyen komoly a szervezet befolyása. Rajta kívül az Európai Unió, a Perzsa-öböl monarchiái, valamint Korea és Japán sorolhatók a meghatározó tényezők közé ebben a geopolitikai térben.

Vitathatatlan, hogy a Sanghaji Együttműködési Szervezet olyan geopolitikai projekt, amely már most több egy egyszerű szervezetnél. Még akkor is, ha meglehetősen bonyolult belső viszonyokkal bíró együttműködésről van szó. Elég csak a két új tag, India és Pakisztán közötti határvitákra gondolni, de ugyancsak feszült a helyzet a Kína–India–Pakisztán háromszögön belül is. Folytathatnánk is a sort a szervezet gazdasági lokomotívjaként a kezdetektől a szabadkereskedelmet erőltető Kína túlsúlyával, amelyeknek nyomasztó volta ugyancsak zavarja a kicsiket, sőt sok esetben még Oroszországot is. India és Pakisztán társulása az együttműködés globális súlyának megnövekedése mellett épp Peking ellensúlyozását szolgálhatja.

Számos tekintetben széttartók a régión belüli integrációs projektek érdekei is. Bár Moszkva tapintatosan nem beszél róla, az Eurázsiai Gazdasági Unió és az új Selyemút koncepciója bizony sok tekintetben versenyez egymással. A kereskedelmi és infrastrukturális köntösbe öltöztetett kínai geopolitikai térnyerést rosszallva szemléli India is, amely szuverenitásának veszélyeztetését látja benne. De a biztonsági kérdéseket is inkább a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének (ODKB) keretében intézik a térség országai. S akkor még nem beszéltünk a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségéről (ASEAN), amelynek szintén tagjai a „sanghajiak”. Nem véletlen, hogy Asztanában Vlagyimir Putyin is e különböző integrációs keretek érdekeinek az összesimításáról és a bennük rejlő közös potenciál kihasználásáról beszélt.

Az érdekek egyeztetése minden komoly geopolitikai elképzelés kulcseleme, s ez jelen esetben sem tűnik egyszerűnek. A Sanghaji Együttműködési Szervezet ugyanis hűen leképezi e széles értelemben vett térség összetettségét. Indiát például Pakisztán ellenőrzés alatt tartása és a látványosan növekvő kínai befolyás ellensúlyozása mellett mindenekelőtt a közép-ázsiai országokban és Oroszországban rejlő kereskedelmi lehetőségek hajthatták a szervezetbe. Kína Amerika trójai falovaként tekint Újdelhire, hiszen Oroszországgal egyetemben a Nyugattal szembeni pólus kereteként értelmezi a szervezetet. Ebbe a képbe beleillenek a nyugati elszigetelődésből kitörni szándékozó Irán törekvései. Eközben az is egyértelmű, hogy gazdasági, katonapolitikai és demográfiai értelemben az úgynevezett primakovi háromszög országai, Oroszország, Kína és India dominálják a nagyrégiót, így ezt az együttműködést is, amelyben a kicsik saját szuverenitásukat féltik.

Mindezekből is látszik, hogy a sokszínűséget egyesítő közös eszme hiánya és az általános félelem a nemzetek felett álló szervezetektől középtávon semmiképpen nem teszi a Sanghaji Együttműködési Szervezetet egyfajta eurázsiai EU-vá vagy NATO-vá, ám ennek ellenére beteljesülhet a Nyugat rémálma. Egy skót professzor, bizonyos Halford John Mackinder ugyanis már a múlt század elején felhívta a figyelmet arra, hogy a földrajz a történelem kulcsa, legendás elméletében pedig kifejtette, hogy aki uralja a Heartlandet, az parancsol a Világszigeteknek, aki pedig parancsol a Világszigeteknek, az uralja a világot. S a történelem kulcsövezete Mackinder szerint az az eurázsiai térség, ahol most a Nyugat egyre inkább vesztésre áll.