Paul McCartney 75. születésnapja kissé háttérbe szorított egy másik jeles eseményt: Brian Wilson 75. születésnapját. Wilson nevének hallatán Magyarországon többnyire élénk fejvakarás kezdődik. Amerikában nem. Ez nem azt jelenti, hogy munkássága és hatása kizárólag az Államokon belül számottevő, csupán azt, hogy nálunk a Beach Boys együttes valahogy mindig kimaradt a szórásból. Popnak nem volt elég pop, menőnek nem volt elég menő. Megmaradt valami napfényes zenének, szörfdeszkákkal és minősíthetetlen rövidnadrágokkal súlyosbítva. Magam is így voltam vele, mígnem egyszer a kezembe akadt a Pet Sounds című 1966-os lemez, ami nélkül nehezen értelmezhető a hatvanas évek és benne Amerika. De a rockzene története is másként alakult volna.
Hunter S. Thompson, a gonzó újságírás atyja a következőket nyilatkozta 1996-ban a korról a Rolling Stone magazinnak: „A hatvanas évek a szólásszabadság-mozgalomról (Free Speech Movement) szóltak, jóval megelőzve a virággyerekeket. Sokkal inkább a mozgalom tagja voltam, mint a savklubé (Acid Club). De azt mindenki tudta, hogy történik valami. Ne feledjük, hogy az lsd legális volt. Ken Kesey pedig a pszichedelikus mozgalom feje. A zene egy másik ügy. Tényleg a hatalom illúziójával éltünk, a felelősség illúziójával. Ami igen felszabadító érzés volt. És kétségtelenül kiűztünk egy elnököt a Fehér Házból.”
A Rolling Stone megmondóemberei minden idők ötszáz legjobb albuma közt a második helyre tették a Pet Soundot. Az első a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band a Beatlestől. Lenne itt két párhuzam. A „Bors őrmesteren” hallható kutyaugatás utalás arra, hogy a Beatles remekművét a Pet Sounds ihlette és inspirálta. A gesztussal bezárult egy kör: Wilson ugyanis, aki lényegében egyedül készítette el a Beach Boys alapvetését, azért látott hozzá, hogy felülmúlja a Beatles Rubber Soulját. Sikerült.
Bár nehezen indult. Mike Love, az együttes énekese a következő kérdést tette fel, amikor Wilson először lejátszotta neki a dalokat: „Ki fogja hallgatni ezt a szart? A kutya füle?” Mivel ebben az életben semmi sem véletlen, a megjegyzésből jött az album címe és az ugatás. Wilson Banán nevű kutyájáé. Így jutottunk el a Beatlesig, és láthatjuk, hogy Banán nagyobb hatással volt az emberiség történetére, mint Lajka, Rin-Tin-Tin és Rex felügyelő együttvéve.
A Capitol kiadó vezetősége sem lelkesedett a dologért eleinte. Forgalomba sem akarták hozni az albumot. Wilson is kezdte unni a banánt, Wouldn’t It Be Nice? című önéletrajzában így emlékezik a Capitol-agytröszttel ez ügyben folytatott utolsó beszélgetésére: „Egy szalagos magnóval jelentem meg, rajta nyolc előre rögzített válasszal. Ilyenekkel: nincs semmi hozzáfűznivalóm. Megismételné? Nem. Igen. Egy szót sem szóltam, csak lejátszottam nekik a megfelelő felvételeket.” Nem könnyű a kiadókkal. Az egyik a Beatlest is kirúgta, amikor az az első lemezével házalt.
Az 1942. június 20-án született Brian Douglas Wilson a huszadik századi popzene egyik legjelentősebb alakja. 1988-ban iktatták be a Rock and Roll Hall of Fame-be, amelynek honlapján ezt írják róla: „Egyike a kevés vitathatatlan zseninek a könnyűzenében.” Ebben is lehet valami, bár önmeghatározása szerint ő csak egy keményen dolgozó fickó. 1961 szilveszterén volt a Beach Boys első nyilvános fellépése. Három nappal előtte kapott az apjától egy basszusgitárt és egy erősítőt. Azon játszott. Volt még pánikroham, drog, visszavonulás, újrakezdés, szólókarrier. Huszonhárom, amikor megjelenik a Pet Sounds: az ártatlanság elvesztéséről, a gyerekkorról, az elidegenedésről.
Soha életében nem szörfözött. Van hat gyereke, közülük négyet adoptált. Jelenleg is aktív. A napokban Dánia és Hollandia koncerttermeiben kószál. Hogy a turné hírére lázba jönne a világsajtó, vagy a zenére fogékony fiatalság, azt kétlem. De nem is érdekes. A Pet Soundsé a világ legboldogabb lemezborítója. A zenekar tagjai kecskéket etetnek.
