A másik kulcsfontosságú tényező a félelem. A Közel-Kelet destabilizálódásával Európa is megszűnt a béke szigete lenni – elég csak a terrortámadásokra vagy a migrációs válságra gondolnunk –, amit politikai elitünk bizony ki is használt. Most már egykor komolynak látszó politikusok és a mondandójukat szajkózó „szakértők” magyarázzák el az embereknek, hogy veszélyben vannak, akárcsak a segélyük és a fizetésük, amit bármikor elvehetnek tőlük – hacsak nem védi meg őket valaki.
Végül, ha az elmúlt tíz év legfontosabb társadalompszichológiai fejleményeit keressük, nem feledkezhetünk meg a Facebook-társadalom kialakulásáról sem. A kamuhíroldalak, az egyre inkább szenzációhajhász, félrevezető tartalmak, a napról napra bárgyúbb mémek odáig vezettek, hogy a magyar társadalom jelentős hányadát már nem érdekli a valóság. Világukban bármi megtörténhet, ahogy bárminek az ellenkezője is. Az így idomított társadalom otthonosan érzi magát a számára kreált világban, és eszében sincs kimozdulni a komfortzónájából, vagyis szembesülni a valósággal.
A három tényező együttesen járult hozzá ahhoz, hogy napjainkra kialakult minden idők talán legprimitívebb közéleti kultúrája, ahol a politika döntően a tömegember mesterségesen fenntartott kiszolgáltatottságérzésére és tudatlanságból fakadó félelmeire épít. Jól jelzik ezt az internetes kommentfalak, amelyeken annyira eluralkodott a verbális agresszió, hogy az konkrétan sokkoló azok számára, akik még emlékeznek rá: tíz-tizenöt éve tanulni is lehetett a fórumokon kibontakozó párbeszédekből. Nem kétséges, hogy ebben az új magyar társadalomban az értelmiség csak vesztes lehet, hiszen önmagáért felelős, gondolkodni képes, öntudatos polgárra már nincs szüksége a politikának. Ők csak koloncot jelentenek a rendszer nyakán. Ellenben a manipulált tömegember számára az illiberális világ maga a mennyország: itt tényleg nem kell gondolkodni, elég, ha mindenki a biológiai ösztöneire hallgat, és négyévente behúzza az ikszet az igényeinek megfelelő ellátásért cserébe.
