Az illiberálisok paradicsoma

Miért éppen most következett be Magyarországon az autoriter politikai fordulat?

Figyelemre méltó elemzést tett közzé a múlt héten a Freedom House. A nemzetközi nonprofit szervezet a modern autoriter rezsimek működését vizsgálta; az Arch Puddington által jegyzett tanulmány kiindulópontja a következő: napjainkra bizonyos autoriter irányítású politikai rendszerekben még keményebb lett a diktatúra, míg másutt a demokratikus intézményeket kezdték elsorvasztani. Ez utóbbi országokban is rendszeresen tartanak választásokat, ám az állam – többnyire egy erős párt vagy vezető irányítása alatt – rendszerszinten gyengíti a politikai pluralizmust, amivel aszimmetrikus választási helyzetet hoz létre. Az ellenzéki pártok itt gyengék, a sajtószabadságot folyamatosan nyirbálják, az igazságszolgáltatás pedig az irányító párt befolyása alá kerül – ilyen hely lett Magyarország is, amelyről külön fejezet szól az elemzésben. Puddington magyarázatot is próbál adni arra, miért következett be ezekben az országokban illiberális fordulat. Az elemző szerint egyrészt az volt az ok, hogy a mainstream pártok leszerepeltek a választásokon – ilyesmi történt nálunk 2010-ben –, másrészt a gyenge demokratikus intézmények is táptalajt adtak a fordulathoz.

Puddington azonban kihagyott az elemzéséből egy rendkívül fontos momentumot. Ez nem más, mint hogy bár a mainstream pártok leszereplésének több ízben tanúi lehettünk Magyarországon – elég csak az MDF körüli koalíció 1994-es, illetve az MSZP–SZDSZ-koalíció 1998-as bukására gondolnunk –, korábban egyetlen esetben sem következett be illiberális fordulat. Az is tény, hogy Magyarországon sosem voltak erősek a demokratikus intézmények, az erős, független média és civil társadalom mindig is hiánycikknek számított az Elbától keletre. Az illiberális állam kialakulásának okai tehát valami másban keresendők. Így másként kell feltennünk a kérdést: miért éppen most következett be ezekben az országokban a fordulat?

Az illiberalizmus társadalompszichológiai gyökerei a 2008-ban kezdődő gazdasági világválságig nyúlnak vissza. Térségünk országai ezt a krízist nem V vagy W, hanem L alakú válságként érzékelték, ahol a zuhanás után nem volt semmiféle emelkedés az egyes ember életében. Ellenben egyre többen váltak kiszolgáltatottá az államnak: elég csak a duzzadó nyugdíjas-társadalomra vagy a közmunkások és a sógor-koma csinovnyikok hadára gondolnunk, akik feje fölött Damoklesz kardjaként lebeg az utcára kerülés réme. Ezért a magyar társadalom igen nagy része kiskorúsította magát, és önként megkötötte a kádári alkut: ha gondoskodnak róluk, nem kérnek a szabadságból.

A másik kulcsfontosságú tényező a félelem. A Közel-Kelet destabilizálódásával Európa is megszűnt a béke szigete lenni – elég csak a terrortámadásokra vagy a migrációs válságra gondolnunk –, amit politikai elitünk bizony ki is használt. Most már egykor komolynak látszó politikusok és a mondandójukat szajkózó „szakértők” magyarázzák el az embereknek, hogy veszélyben vannak, akárcsak a segélyük és a fizetésük, amit bármikor elvehetnek tőlük – hacsak nem védi meg őket valaki.

Végül, ha az elmúlt tíz év legfontosabb társadalompszichológiai fejleményeit keressük, nem feledkezhetünk meg a Facebook-társadalom kialakulásáról sem. A kamuhíroldalak, az egyre inkább szenzációhajhász, félrevezető tartalmak, a napról napra bárgyúbb mémek odáig vezettek, hogy a magyar társadalom jelentős hányadát már nem érdekli a valóság. Világukban bármi megtörténhet, ahogy bárminek az ellenkezője is. Az így idomított társadalom otthonosan érzi magát a számára kreált világban, és eszében sincs kimozdulni a komfortzónájából, vagyis szembesülni a valósággal.

A három tényező együttesen járult hozzá ahhoz, hogy napjainkra kialakult minden idők talán legprimitívebb közéleti kultúrája, ahol a politika döntően a tömegember mesterségesen fenntartott kiszolgáltatottságérzésére és tudatlanságból fakadó félelmeire épít. Jól jelzik ezt az internetes kommentfalak, amelyeken annyira eluralkodott a verbális agresszió, hogy az konkrétan sokkoló azok számára, akik még emlékeznek rá: tíz-tizenöt éve tanulni is lehetett a fórumokon kibontakozó párbeszédekből. Nem kétséges, hogy ebben az új magyar társadalomban az értelmiség csak vesztes lehet, hiszen önmagáért felelős, gondolkodni képes, öntudatos polgárra már nincs szüksége a politikának. Ők csak koloncot jelentenek a rendszer nyakán. Ellenben a manipulált tömegember számára az illiberális világ maga a mennyország: itt tényleg nem kell gondolkodni, elég, ha mindenki a biológiai ösztöneire hallgat, és négyévente behúzza az ikszet az igényeinek megfelelő ellátásért cserébe.

Ha mások nem, legalább ők elégedettek lehetnek azzal, hogy a polgári Magyarország eszméje már a múlté.