Olyan volt a kampánya, mint egy csoportterápia, ami optimizmust próbál adagolni a franciákba – Michel Houellebecq francia szerzőnél talán senki sem írta jobban körül Emmanuel Macron elnök sikerének titkát. A világhírű írót sem hagyta tehát hidegen az az alig több mint egy év alatt lezajlott földindulás, ami a volt befektetési bankár feltűnésétől az ötödik köztársaság legfiatalabb elnökévé választásán át a biztos parlamenti többség megszerzéséig tartott.
Érdemes visszaemlékezni: tavaly nyáron, még Macron berobbanása előtt a francia társadalom hangulata a padlón volt, másfél év alatt három súlyos és több kisebb terrortámadást kellett átvészelnie. A közvélemény-kutatások szerint a franciáknak elegük volt a korrupcióból, a bevándorlás félrekezeléséből, a radikális muszlimokból és úgy egyáltalán a politikusokból. Franciákkal beszélgetve világossá vált, hogy az új elnök sikerének egyik titka az, hogy egy alapvetően padlón lévő, saját képességeit hosszú ideje alulmúló társadalommal tudta elhitetni, hogy Franciaország többre képes.
Pedig ha jól megnézzük, Macron semmi eget rengetőt nem csinált. Harsányan kiállt nézetei mellett – mint például a mind szorosabbra font európai integráció, valamint a liberális piacgazdaság –, tisztességgel felkészült az elnökjelöltek közötti televíziós vitára, és végül, de nem utolsósorban nem voltak korrupciós ügyei. Egy ideális világban ez utóbbi persze teljességgel természetesnek számítana, a 21. század Európájának korrupciós szintje viszont messze van az ideális világétól, ami hangsúlyozottan igaz arra a Franciaországra, ahol adócsalásért ítélik el az adócsalás elleni küzdelemmel megbízott minisztert.
Az új elnök ráadásul sikeresen tudta a választók szemében elhatárolni magát azoktól a leszerepelt politikusoktól, akiket aztán a szavazók a választásokon rendesen be is áraztak. Első helyen kell kiemelni a kormánypártként brutális vereséget szenvedő szocialistákat, a korrupciós ügyeikben elsüllyedő köztársaságiakat, de azt a Nemzeti Frontot is, amely Macron legfőbb ellenfele lett ugyan, ám úgy tűnik, sosem fog tudni átlépni saját árnyékán.
Szimbolikusnak tűnik, hogy Macron 39 évesen az újkori Franciaország legfiatalabb államfője lett. A tíz százalék körüli munkanélküliséggel küszködő országban rendkívül nehéz a fiatalok helyzete, közöttük az állástalanság egyes statisztikák szerint a huszonöt százalékot is elérheti. Rengetegen vállalnak munkát külföldön, immár nem-csak más nyugat-európai államokban, de például a Lengyelországban működő multiknál is. Nem nehéz kitalálni, hogy ezen fiatalok körében Macron aratott. Ez jelzésértékű: sokan vannak, akik nem szeretnének külföldre költözni, a centrista elnökkel pedig látnak némi esélyt arra, hogy a közeli jövőben odahaza is boldogulni tudjanak.
Túlzás lenne azonban azt állítani, hogy a teljes francia társadalom egy emberként sorakozott volna fel Macron mögé. Az apátiát jól jelzi a parlamenti választásokon mért rekordalacsony választói részvétel. Az első fordulóban a szavazásra jogosultak több mint fele maradt távol, a másodikban még kevesebben mentek el szavazni. Macron pártja, a Lendületben a Köztársaság, valamint szövetségese a választási rendszernek is köszönheti jókora nemzetgyűlési többségét.
Az új elnöknek és csapatának jókora választói elvárásokkal kell szembenéznie. A brexitszavazás és Donald Trump amerikai elnökké választása után az unió hitehagyottá vált, fősodorhoz tartozó politikusai ismét bízni kezdhetnek Európa jövőjében. A franciák pedig abban, hogy hazájuk visszatér arra a pályára, amit valamikor a gazdasági válság kirobbanása után elveszített, és Németország mellett ismét a kontinens vezetői lehetnek.
Az optimista hangulat azonban könnyen a visszájára fordulhat, ha Macronék nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Márpedig ez nem lesz könnyű. Odahaza a munkajogi liberalizáció miatt a szakszervezetekkel kerül szembe, európai szinten pedig a minden eddiginél szorosabb integráció tervének meghirdetésével a nemzetállamok keretei között gondolkodó jobboldaliakat haragíthatja magára. Ha azonban a nagyra törő tervek nem vagy csak részben sikerülnek, de Macronnak és kollégáinak sikerül elkerülniük a kínos ügyeket – senki nem alkalmazza például törvénytelenül minden második rokonát, vagy nem tesz el kenőpénzt, hogy a legalapvetőbb dolgokat említsük –, már sikerülhet egyet előrelépni.
A Európai Unió harmadik, a világ hatodik legnagyobb gazdaságában ugyanakkor több van, mint amit az utóbbi években mutatott magából. Ezt még a jövő Franciaországának muszlim igazgatás alá kerüléséről regényt író, reménytelenül pesszimista Houellebecq is így látja.
