Helmut Kohl történelmi nagyságáról

Ha nem ő a kancellár 1989-ben, másképp alakul Európa és a németek sorsa.

Nem Helmut Kohl idézte elő a berlini fal leomlását, a kommunizmus kelet-európai bukását, de igenis arra a Helmut Kohlra volt szükség, aki ki tudta és ki merte ebben a helyzetben mondani: „Egységes Németországot egy egységes Európában.” 1990 elején Kohl egyértelművé tette, hogy a kommunizmus és a fal vége nemcsak az európai, hanem a belnémet megosztottságot is értelmetlenné és fenntarthatatlanná tette.

Kohl azonban nem holmi német nacionalistaként cselekedett, és ebben áll valódi államférfiúi és történelmi nagysága. A kancellár őszintén és keményen elkötelezett volt az európai egység mellett. Számára egy percig sem volt kérdéses, hogy az egységes Németország helye pontosan ott van, ahová egykoron Konrad Adenauer kereszténydemokrata kancellár kijelölte. A nyugati, európai, transzatlanti érték- és érdekközösségben. Adenauer a német egységről is kész volt lemondani, mert Sztálin ahhoz csak abban az esetben járult volna hozzá, ha Németország semleges marad. A rajnai katolikus Adenauer számára a nyugatnémetség nyugati elköteleződése, a franciákkal, amerikaiakkal, britekkel való kibékülése mindennél fontosabb volt.

Helmut Kohl viszont 1990-ben fölismerte, hogy a nyugatnémet demokrácia van annyira stabil és elfogadott, hogy az újraegyesülés a német politikát nem fogja ismét különutakra vinni. Ehhez a szintén rajnai és szintén katolikus Kohlra volt szükség. Nem biztos, hogy ha ekkor szociáldemokrata kancellárja van Németországnak, ő is ugyanilyen erővel és határozottsággal képviselte volna az újraegyesítés gondolatát. Ha föl is vetette volna, nem tudott volna olyan hitelességet, nyugati elkötelezettséget felmutatni és bizonyítani, mint Helmut Kohl. A szociáldemokraták mindig kétkedve néztek az angolszász világra, erősen szimpatizáltak az oroszokkal és a német különutas külpolitikával, amire amúgy később, Gerhard Schröder kancellársága idején, az iraki háborúval kapcsolatban lehetőségük is nyílt.

Wolfgang Schäuble pénzügyminiszter, Kohl régi harcostársa személyes nekrológjában leír egy anekdotát. Amikor George Busht a sajtófőnöke 1989 telén arról kérdezte, hogyan kell reagálni egy esetleges német újraegyesülési tervre, az amerikai elnök mindössze annyit mondott: „Megbízunk a német szövetségi kancellárban.” Helmut Kohl a washingtoni bizalmat többek között azzal érdemelte ki, hogy kancellárként akkor sem lazította a szövetséget a NATO-val, amikor 1983-ban félmillió német tüntetett Bonnban a katonai együttműködés ellen. Jól tette. A NATO ereje kellett ahhoz, hogy a nyugati szabad világ térdre tudja kényszeríteni a keleti kommunista világot, és Kohl világos elköteleződése kellett ahhoz, hogy nyugati szövetségesei elhiggyék neki 1990-ben: az újraegyesült Németország nem veszélyt jelent, hanem új lendületet ad az európai integrációnak.

Kohl ugyanis nem csupán „a német egység kancellárja”. Amikor a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung a címlapon hatalmas betűkkel „Pater Patriae”-nek, azaz „A Haza Atyjának” nevezi az elhunyt politikust, nemcsak Németországra, hanem európai közös hazánkra is gondol. Megint a rankei mércét alkalmazva: ha nincs Helmut Kohl, az európai történelem a továbbiakban is másképp alakul. Nélküle ma nincs Európai Unió, nincs euró, talán keleti bővítés sincs.

Amikor a jelenlegi magyar kormányfő képmutató módon próbál előtérbe tolakodni – az egykori kancellár második feleségének egyoldalú politikai szimpátiáját is kihasználva –, nem árt leszögezni: Helmut Kohl nem megállítani, hanem még gyorsabb fokozatra kapcsolni akarta „Brüsszelt” és az európai egységesülés ügyét. Számára az európai egység nem szuverén nemzetállamok laza, pragmatikus, gazdasági alapokon álló együttműködése volt – hanem egy elkötelezetten katolikus politikus történelmi célja, politikai küldetése és legfontosabb álma. Az euró bevezetését sem puszta gazdasági érvek miatt szorgalmazta – sőt: a gazdasági ellenérveket keményen le is söpörte az asztalról –, hanem politikai okokból. Kohl azt remélte, az egységes fizetőeszköz szimbolikus értelemben is közelebb hozza egymáshoz Európa népeit.

Ma persze az euró belső viták forrása, illetve az egyoldalú német gazdasági szárnyalás egyik előmozdítója. Tévedett volna tehát Helmut Kohl? Egyáltalán nem. Egyrészt nem ő, hanem az őt követő kancellárok a mai bizonytalanságok okai. Ugyanis nem voltak már annyira elkötelezettek az európai egység iránt, és nem mozdították elő a Kohl által elképzelt politikai uniót mint a valutaunió szükséges feltételét. Másrészt a mai Európa semmivel sem volna egységesebb és békésebb, ha egykor nem vezetik be az eurót. Nem a kohli gondolattal van gond – vagyis azzal, hogy az egységesülést a valutánál kell kezdeni –, hanem azzal, hogy utána nem akadt sem a németeknél, sem a franciáknál olyan politikus, aki hozzá mérhető történelmi nagysággal merte volna megtenni a további lépéseket is.

Le lehet kicsinyelni Helmut Kohl szerepét, mondván, csak az a történelmi szerencse tette történelmi nagysággá, hogy 1989/1990-ben épp ő volt a kancellár. Azaz „jókor volt jó helyen”. Azonban mindezt föl kellett ismernie. Helmut Kohl képes volt megpillantani, fölismerni az időt és a helyet a cselekvésre, a döntésre. Márpedig a politikai tehetség éppen ebben nyilvánul meg. Az, hogy Helmut Kohl után az európai integráció sok tekintetben lelassult – különösen az elmúlt öt-tíz évben –, nem azért van, mert nem voltak megint „idők” és „helyzetek”. Voltak. Csak a politikusok hiányoztak hozzá. Emmanuel Macron személyében most Franciaországban olyan elnök lépett a színpadra, akiben talán megvan a kohli bátorság és helyzetfelismerési tehetség. Neki esetleg sikerülhet magával ragadnia Berlint is. Kohl ugyanis a német egységet nem azért akarta, hogy Európát németté, a németeket export-világhatalommá tegye. Az volt a célja, hogy Németország visszafordíthatatlanul európai legyen, és ezáltal az európai egység motorjaként működjék. Kohlnál ez nem érdekek – hanem értékek kérdése volt.

A szerző jogász, újságíró