Ne tudd meg, hányszor kellett prostituáltat keresnem házas férfiaknak, majd a közelben még útlezárást is találnom, hogy legyen mire fogniuk – borzongott többször is tudakozós tapasztalatain egy kedves barátom. Érzékeny lányról van szó, természetes, hogy megviselte életének az az időszaka, amikor nem épp csúcsfizetésért kellett napról napra ismeretlenek gondját-baját hallgatnia telefonon, legjobb tudása szerint igyekezve megfelelni a szokatlan kéréseknek, kérdéseknek.
Bár azt a nyomást is nehéz elképzelni, amivel az ő munkája járt, akadnak, akiknek nála is stresszesebb helyzetekkel kell szembesülniük. A segélyhívók munkatársainak már nem egyszerűen problémás embereken kell segíteniük: életek múlhatnak azon, milyen hatékonysággal, lelkierővel tudnak kezelni egy-egy hívást. Eközben viszont, mint az az utóbbi hetek híradásaiból is kiderült, hasonló munkakörülmények jutnak nekik, mint mondjuk a tudakozós kollégáknak.
Nem igazán kavarta fel az állóvizet a Nyugat.hu portál május végi beszámolója, pedig valójában túlmutat önmagán, s az ország egészének állapotára világít rá. Munka közben kísérelt meg öngyilkosságot a szombathelyi 112-es segélyhívó központ operátora, s csak a kollégái lélekjelenlétén múlott, hogy sikerült megmenteni – így az alaphír, hogy aztán egy sor súlyos rendszerhibára derüljön fény, amelyek idáig vezettek. A munkához elvileg alkalmassági vizsgán kell átmenni, de a gyakorlatban már egy érettségi is elegendő. A teljes országból Szombathelyre és Miskolcra érkeznek be a segélyhívások, miközben az előbbi helyen műszakonként csak néhány tucatnyian tudják fogadni őket. Mindezt havi bruttó 146 ezerért, míg az idegen nyelvű hívásfogadást plusz havi bruttó 5800 forinttal honorálják. A Nyugat.hu szerint a dolgozók korábban pszichológus segítségét is igénybe vehették munkahelyükön, de az decemberben szülési szabadságra ment, és a hírek szerint azóta nem töltötték be pozícióját.
Ezek után történt, hogy egy néhány hónapja a segélyhívónál dolgozó lány annyira kikészült, hogy majdnem kiugrott a harmadik emeletről munka közben. A súlyos eset mellett megdöbbentő az empátiahiány is, amit a névtelen megszólalók részéről tapasztalhatunk a cikkben. „Úgymond egy kis szürke egérke volt, nem igazán típusa egy hívásfogadónak” – jellemzően ebben a stílusban történik a brutális munka súlya alatt megroppant kolléganő bemutatása. A „tudni kellett volna, hogy ő problémás” és a „lassan dolgozott” kitételek szintén jelzésértékűek. Úgy tűnik, mintha a fő probléma mindössze annyi lenne, hogy hagyták őt dolgozni, és nem hajtották el már az elején jó messzire. E hozzáállás egy segélyhívó dolgozóitól merőben szokatlannak mondható.
Persze hiba lenne a többi kiszolgáltatott kollégára ráhúzni a vizes lepedőt. Semmi rendkívüli nincs abban, hogy a lehetetlen körülmények között dolgozó munkavállalók legalább két hívás fogadása közt nyugodtabb légkörre vágynak. Mégis felvetődik a kérdés: milyen segítségre számíthat például az érintett kolléganő, aki minimális megélhetésért küzdve próbál másokon segíteni, hogy végül a helyzet őt temesse maga alá? És milyenre a többiek, akiknek szintén pszichológus támogatása nélkül, havi nettó 120 ezer forintért kell életeket menteniük? A többi „szürke egérkéről” nem is beszélve, akik talán épp azért nem hívják a segélyvonalat, mert nem akarnak másoknak problémát okozni. Attól tartanak ugyanis, méghozzá joggal: valós segítségnyújtás helyett rezignáltan csak annyit javasolnak majd, ezt és ezt keressék meg a problémáikkal. Hiszen senki nem oldhatja meg negyedóra alatt a másik életét.
Az újságírók ilyenkor szokták önnyugtatásképp a cikk végére beszúrni: ha gond adódik, tárcsázza az ingyen hívható segélyszámot. A javaslat ott van a Nyugat.hu cikkének a végén is.
