Mind a mai napig éles viták zajlanak a francia forradalom értelmezése körül. Bár Magyarországon hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a franciák mindig büszkeséggel gondoltak rá, ez sokáig nem volt így. Már abban is nagy viták zajlottak, hogy az eseménysor egységet alkot-e, ahogy azt Georges Clemenceau mondta a nemzetgyűlésben tartott 1891-es beszédében, vagy szét kell tördelni alkotmányos monarchista, girondista és jakobinus szakaszokra.
Amit a forradalom külhoni rajongói – nálunk például Petőfi Sándor – a francia forradalom legszebb örökségének véltek, vagyis a respublika, a köztársaság intézménye a XIX. században egyáltalán nem volt népszerű az ország lakosságának legnagyobb részét kitevő parasztság körében. Mert bár igaz, hogy felszámolta a rendi jogokat (a nemesség és a papság maga mondott le a földesúri jogokról 1789. augusztus 4. nevezetes éjszakáján), a hagyományos közösségek normarendszerének és értékeinek lábbal tiprása a trónjáról letaszított Istent felváltó nemzet nevében kiélezte a szülőföldjéhez, szűkebb tartományához és régiójához, valamint katolikus vallásához hű parasztság és Párizs viszonyát. A tapintatlan hagyományellenesség, amely a forradalmat még viszonylag mérsékelt korszakában is jellemezte, Vendée, Bretagne, Anjou és sok más tartomány parasztsága körében négy-öt nemzedékre gyűlöltté tette azt – a köztársasággal egyetemben.
Nem kevésbé volt sikertelen a polgári köztársaság megalapozása a városi szegények körében, akik az ellenkező oldalról támadták a forradalmat, mondván, az csupán a polgárságot állította a nemesség helyére, és ezzel a lendülete ki is fulladt. Az 1791-es Le Chapelier-törvény megtiltotta a munkavállalók szervezkedését. A „negyedik rend” megjelent a közéleti porondon – egyelőre mint a polgárság segédcsapata az alkotmányosságért vívott küzdelemben –, ám nem kellett sok idő, és kiderült, hogy a munkásság életkörülményei ahelyett, hogy javultak volna, romlottak, ezért ez a társadalmi réteg külön jogokat követelt.
Az úgynevezett harmadik köztársaság, amely a második császárság romjain alakult meg, az 1870-es évektől kezdve lojalitáshiánnyal küszködött. A jobboldal Vendée fehér kokárdás, hosszú hajú, katolikus parasztjában, a baloldal a Bastille-ostromló kézművesben vagy a központi árszabályozást követelő, a párizsi községházát uraló sans-culotte-ban találta meg az eszméinek legmegfelelőbb figurát. A fehér és a vörös zászló kibékítése csak a második világháború után történt meg.
A történészek körében konszenzus van abban, hogy a forradalom a modern nacionalizmus születésének pillanata volt. Természetesen azelőtt is voltak rendi, vallási, felekezeti identitásokon túlnyúló közösségi érzések – mint a szülőföld és a nyelv közössége –, ám a francia forradalommal jött el az a pillanat, amikor az állampolgári jogokban és kötelességekben egyenlő nemzet megszületett. A nagy igyekezet azonban, hogy a nemzetet megerősítsék, és a nemzeti ideológiát megtisztítsák minden korlátozó, reakciós elemtől, szükségszerűen együtt járt a politikai erőszakkal. Hiszen a francia királyok évszázadok alatt apránként szedegették össze – öröklés, háború és házasság útján – a Francia Királyságot, a XVI. században centralizálták az országot, bevezették hivatalos nyelvként a franciát, ám nem gondoltak arra, hogy a közös állampolgári jogok láthatatlan kötelékével is egymáshoz fűzzék alattvalóikat. A forradalom tette meg az első lépést, és mint minden nemzetállam-alapítás, ez sem nélkülözhette az erőszakot.
Bertrand Barère francia girondista, majd jakobinus politikus 1793. január 27-én kijelentette: „A babona breton nyelven beszél, az emigráció és a köztársaság-ellenesség németül, az ellenforradalom olaszul, a fanatizmus baszkul.” Ezzel elintézte az akkor huszonötmillió lakosú Franciaország négymillió lakosát, akik nem beszéltek az állam nyelvén, és így gyanússá váltak az egységes, oszthatatlan nemzet ideájának önjelölt közvádlói szemében.
A forradalmárok szoros egységet feltételeztek a politikai attitűdök és a nemzetiségi nyelvhasználat között. Tragikus módon az a doktriner gondolat, hogy a nemzetállamban mindenkinek egy nyelven kell beszélnie és együtt is kell éreznie, nem maradt meg a francia állam határain belül, hanem olyan térségekbe is eljutott, ahol – mint Közép- és Kelet-Európában – a nyelvi közösségek határai nem estek egybe az államhatárokkal. Sokakhoz hasonlóan Kossuth Lajos is sajátos vakságban szenvedett, mert nem figyelt fel a térség jellegzetességeire, vagyis arra a tényre, hogy a nyelvi-kulturális és a közigazgatási határok nem esnek egybe, és mindenáron a francia típusú, jakobinus nemzetfelfogást erőltette (miként azóta is azok a román politikusok, akik az erdélyi-partiumi, illetve a moldvai csángó magyarokkal szemben teszik ezt).
A francia „alapító atyákhoz” hasonlóan Kossuth is elegendőnek vélte az államalkotó népesség nyelvének államnyelvi rangra emelését, valamint a következetes liberális, jogkiterjesztő politika alkotmányos úton való keresztülvitelét, szembeállítva a konzervatív, Bécshez lojális politika látszólagos sikertelenségével (valójában közömbösségével) a nemzetiségi kérdésben. Mint kifejtette: „szeretném látni azt a magyar földesurat, ki e konzervatív politikával tót, német vagy oláh jobbágyait ötven év alatt oly magyarokká bírná tenni, minő franciákká tette a francia alkotmány egy perc alatt Lotharingia, Elzász és Bretagne lakosait.” A tanulópénzt Kossuth az erdélyi és délvidéki polgárháborúval fizette meg.
A nacionalizmus adott helyzettel, térrel és történelmi idővel nem számoló irányzata mellett a másik oldalról az osztályszempontú és a hangzatosan (bár nem mindig őszintén) internacionalista politizálás is a forradalom örökségének tekinthető. Marat kiadta a demagóg jelszót: „A szegénynek nincs hazája!” Abban a korban, amikor királyok indítottak háborúkat havas mezőkért, feláldozva tízezreket, ez kellően hangzatos és lázító jelszó volt. Később éppen Marat lesz az, aki leghangosabban követeli a föderalizmus kiirtását, minden tartományi külön érdeket képviselő politikus megbüntetését az egységes, oszthatatlan nemzet nevében.
Brissot, a girondisták vezéralakja a népek testvériségének ideáját átfordítja a forradalmi „keresztes hadjárat” meghirdetésébe, és a franciák szuronyát ígéri Európa rabságban sínylődő népeinek. A forradalmi háború aztán visszatér militarista szocialisták programjában. Wilhelm Weitling német szocialista politikus például forradalmi háborút hirdetett az elnyomók ellen, és persze „ideiglenes” diktatúrát az átmenet idejére (ebből lett a francia Blanqui szava járásában proletárdiktatúra, amelyet Marx átvesz). Az a kvázi vallásos meggyőződés is a forradalom terméke, hogy az egész világot boldoggá kell tenni: az elnyomás megszüntetésével a Föld minden sarkában. A népboldogító politikusok nem törődtek azzal (ma sem teszik), hogy a népek kívánják-e az ideológiák és értékek fegyveres exportját – legyen bár ez az ideológia és értékrend nyugatos demokrácia, osztály nélküli társadalom vagy éppen szélsőséges dzsihadizmus.
A szerző történész, politológus
