A francia forradalom és a nemzetalapítás

Az a meggyőződés is a történtek terméke, hogy az egész világot boldoggá kell tenni.

A történészek körében konszenzus van abban, hogy a forradalom a modern nacionalizmus születésének pillanata volt. Természetesen azelőtt is voltak rendi, vallási, felekezeti identitásokon túlnyúló közösségi érzések – mint a szülőföld és a nyelv közössége –, ám a francia forradalommal jött el az a pillanat, amikor az állampolgári jogokban és kötelességekben egyenlő nemzet megszületett. A nagy igyekezet azonban, hogy a nemzetet megerősítsék, és a nemzeti ideológiát megtisztítsák minden korlátozó, reakciós elemtől, szükségszerűen együtt járt a politikai erőszakkal. Hiszen a francia királyok évszázadok alatt apránként szedegették össze – öröklés, háború és házasság útján – a Francia Királyságot, a XVI. században centralizálták az országot, bevezették hivatalos nyelvként a franciát, ám nem gondoltak arra, hogy a közös állampolgári jogok láthatatlan kötelékével is egymáshoz fűzzék alattvalóikat. A forradalom tette meg az első lépést, és mint minden nemzetállam-alapítás, ez sem nélkülözhette az erőszakot.

Bertrand Barère francia girondista, majd jakobinus politikus 1793. január 27-én kijelentette: „A babona breton nyelven beszél, az emigráció és a köztársaság-ellenesség németül, az ellenforradalom olaszul, a fanatizmus baszkul.” Ezzel elintézte az akkor huszonötmillió lakosú Franciaország négymillió lakosát, akik nem beszéltek az állam nyelvén, és így gyanússá váltak az egységes, oszthatatlan nemzet ideájának önjelölt közvádlói szemében.

A forradalmárok szoros egységet feltételeztek a politikai attitűdök és a nemzetiségi nyelvhasználat között. Tragikus módon az a doktriner gondolat, hogy a nemzetállamban mindenkinek egy nyelven kell beszélnie és együtt is kell éreznie, nem maradt meg a francia állam határain belül, hanem olyan térségekbe is eljutott, ahol – mint Közép- és Kelet-Európában – a nyelvi közösségek határai nem estek egybe az államhatárokkal. Sokakhoz hasonlóan Kossuth Lajos is sajátos vakságban szenvedett, mert nem figyelt fel a térség jellegzetességeire, vagyis arra a tényre, hogy a nyelvi-kulturális és a közigazgatási határok nem esnek egybe, és mindenáron a francia típusú, jakobinus nemzetfelfogást erőltette (miként azóta is azok a román politikusok, akik az erdélyi-partiumi, illetve a moldvai csángó magyarokkal szemben teszik ezt).

A francia „alapító atyákhoz” hasonlóan Kossuth is elegendőnek vélte az államalkotó népesség nyelvének államnyelvi rangra emelését, valamint a következetes liberális, jogkiterjesztő politika alkotmányos úton való keresztülvitelét, szembeállítva a konzervatív, Bécshez lojális politika látszólagos sikertelenségével (valójában közömbösségével) a nemzetiségi kérdésben. Mint kifejtette: „szeretném látni azt a magyar földesurat, ki e konzervatív politikával tót, német vagy oláh jobbágyait ötven év alatt oly magyarokká bírná tenni, minő franciákká tette a francia alkotmány egy perc alatt Lotharingia, Elzász és Bretagne lakosait.” A tanulópénzt Kossuth az erdélyi és délvidéki polgárháborúval fizette meg.

A nacionalizmus adott helyzettel, térrel és történelmi idővel nem számoló irányzata mellett a másik oldalról az osztályszempontú és a hangzatosan (bár nem mindig őszintén) internacionalista politizálás is a forradalom örökségének tekinthető. Marat kiadta a demagóg jelszót: „A szegénynek nincs hazája!” Abban a korban, amikor királyok indítottak háborúkat havas mezőkért, feláldozva tízezreket, ez kellően hangzatos és lázító jelszó volt. Később éppen Marat lesz az, aki leghangosabban követeli a föderalizmus kiirtását, minden tartományi külön érdeket képviselő politikus megbüntetését az egységes, oszthatatlan nemzet nevében.

Brissot, a girondisták vezéralakja a népek testvériségének ideáját átfordítja a forradalmi „keresztes hadjárat” meghirdetésébe, és a franciák szuronyát ígéri Európa rabságban sínylődő népeinek. A forradalmi háború aztán visszatér militarista szocialisták programjában. Wilhelm Weitling német szocialista politikus például forradalmi háborút hirdetett az elnyomók ellen, és persze „ideiglenes” diktatúrát az átmenet idejére (ebből lett a francia Blanqui szava járásában proletárdiktatúra, amelyet Marx átvesz). Az a kvázi vallásos meggyőződés is a forradalom terméke, hogy az egész világot boldoggá kell tenni: az elnyomás megszüntetésével a Föld minden sarkában. A népboldogító politikusok nem törődtek azzal (ma sem teszik), hogy a népek kívánják-e az ideológiák és értékek fegyveres exportját – legyen bár ez az ideológia és értékrend nyugatos demokrácia, osztály nélküli társadalom vagy éppen szélsőséges dzsihadizmus.

A szerző történész, politológus