A tehetetlenség mocsara

Az, hogy kinél mitől telik be a pohár, sokkal összetettebb kérdés annál, mint hogy néhány száz kérdőívből ki lehessen olvasni.

A múlt század húszas éveinek közepén Móra Ferenc beállított az egyik nagy könyvkiadóhoz az Ének a búzamezőkről kéziratával. Amikor a kiadó vezetője meglátta a papírhalmot, megrökönyödött. – Kétkötetes regény a magyar parasztról? – kérdezte. – Reymonté kétakkora – próbált érvelni Móra a Nobel-díjas lengyel író Parasztokjára utalva. – Igen, a lengyel parasztról – vágott vissza a kiadó. – Az más, kérem. A norvég paraszt, az orosz paraszt, a spanyol paraszt: az igen, az kell a magyar közönségnek. De kit érdekel Magyarországon a magyar paraszt?

Az idő azonban Móra Ferencet igazolta. Kiderült, hogy mégis elfér néhány magyar parasztról szóló könyv is a polcokon. Az Ének a búzamezőkről megjelenése óta számos szociográfia, film és szépirodalmi mű témájául szolgált a vidéki Magyarország. Bár azon, hogy ezek közelebb hozták-e a nagyvárosi véleményformáló értelmiséget a kisvárosok, falvak népéhez, lehetne vitatkozni. Ha közelebb is valamivel, annyival nem, hogy a szellemi elitet visszatartsa milliók lehülyézésétől egy-egy nem tetsző választási eredmény után. Így lett a nagyvárosi kispolgárságból a politikai közbeszédben panelproli, a kisvárosokban és falvakban élőkből meg rossz értelemben vett vidéki szavazó. Az alsó középosztály megbélyegzése persze nem hungarikum. Az elmúlt években sokat lehetett hallani az amerikai középnyugat redneckjeiről, akik Donald Trumpot ültették az elnöki székbe, és a brexitért is jórészt a szűk látókörűnek, idegengyűlölőnek beállított vidéki briteket tették felelőssé az elemzések. Ezek olyan korlátoltak, azt sem tudják, mi a jó nekik, háborogtak a kikapcsolt mikrofonok mögött azok, akik az elmúlt évtizedekben már bebizonyították: halvány fogalmuk sincs róla, mire lenne szükségük a választóiknak. Mintha elfelejtették volna, hogy demokráciában élünk, ahol a többség szava dönt. Még akkor is, ha ez sok lelkes demokratának nem tetszik.

Megy a népbutítás, ezerrel, az igaz. De nem csupán a populisták okoznak károkat, akik a leegyszerűsített kérdésekre adott primitív válaszokkal szédítik a közvéleményt. Azok a politikusok sem jobbak, akik félnek a kényes problémák megbolygatásától, ezért azt próbálják elhitetni az emberekkel, hogy az őket foglalkoztató kérdések nem relevánsak. Vagy egyenesen ízléstelenek. Az is lehet, hogy nem elég menők.

Pedig nem nehéz beleképzelni magunkat a brit választópolgár helyébe, aki rosszallóan vette tudomásul, hogy városaik idegenekkel népesültek be. Neki ez fáj, mondjon bárki bármit. És amikor megtehette, szavazatával igyekezett változtatni a helyzeten. Nem a munkaerőpiaci statisztikákat, nem a külkereskedelmi mérleget, nem a GDP-adatokat böngészte, hanem arra voksolt, aki legalább elismerte a probléma létezését. Emiatt hiba lenne lehülyézni őt.

Az, hogy kinél mitől telik be a pohár, sokkal összetettebb kérdés annál, mint hogy néhány száz kérdőívből ki lehessen olvasni. Emlékeznek még az elmúlt évek legnagyobb magyar tömegtüntetésére? Nem az egészségügy tarthatatlan állapota, nem az oktatás romlása, nem az uniós pénzek felháborító elherdálása vitte ki a legtöbb embert – zömében tanult fiatalokat – az utcára, hanem az internet valószínűtlen mértékű megadóztatásának terve. Ezzel tényleg a szavazók tyúkszemére taposott a kormány. A miniszterelnök végül kitért a népharag elől, dobta az ötletet. Az oktatás, az egészségügy, a korrupció pedig maradt a régi.

Orbán Viktortól nem lehet elvitatni, hogy jobban érti az ország lakóit, mint az ellenzéke. Ezért nem fájt a feje a CEU elleni támadások belpolitikai következményei miatt, és ezért nem tartott a civilek vegzálását ellenző belvárosi megmozdulásoktól sem. Ilyen problémákkal a parlamenti küszöb közelébe se lehet kerülni. Kit érdekelnek ezek a kérdések egy szűk csoporton kívül? Még a hátrányos helyzetű kistérségekben élők nyomorúsága miatt sem özönlik el tízezrek Budapest utcáit.

A leszakadó régiókban élők zöme egészen más problémák miatt forgolódik éjszakánként. Ha utcára vonulnának, elsősorban nem a CEU bezárása ellen tüntetnének. Ők azt szeretnék, ha nem csak ezer kilométerre a családjuktól találnának tisztességes megélhetést adó munkát. Meg azt, hogy ne kelljen amiatt aggódniuk, felszedi-e valaki a kertből reggelre a termést. És azt is, hogy legalább közmunka legyen, ha már másmilyen nem lehet.

Ők sem álproblémákon rágódnak – bár a propaganda mindent megtesz azért, hogy elhomályosítsa a látásukat. Tudják, mi a baj ezzel az országgal, mégsem mennek tüntetni. Az elmúlt évtizedekben, évszázadokban ugyanis megtanulták, hogy a szavuk nem sokat ér. A kisembert úgyis becsapják és meglopják. Egyszer ezek, másszor azok. Túl kell élni valahogy. A kormánynak ezért nem áll érdekében, hogy a hitüket vesztett milliók kilábaljanak a tanult tehetetlenség mocsarából.