A tehetetlenség mocsara

Az, hogy kinél mitől telik be a pohár, sokkal összetettebb kérdés annál, mint hogy néhány száz kérdőívből ki lehessen olvasni.

Pedig nem nehéz beleképzelni magunkat a brit választópolgár helyébe, aki rosszallóan vette tudomásul, hogy városaik idegenekkel népesültek be. Neki ez fáj, mondjon bárki bármit. És amikor megtehette, szavazatával igyekezett változtatni a helyzeten. Nem a munkaerőpiaci statisztikákat, nem a külkereskedelmi mérleget, nem a GDP-adatokat böngészte, hanem arra voksolt, aki legalább elismerte a probléma létezését. Emiatt hiba lenne lehülyézni őt.

Az, hogy kinél mitől telik be a pohár, sokkal összetettebb kérdés annál, mint hogy néhány száz kérdőívből ki lehessen olvasni. Emlékeznek még az elmúlt évek legnagyobb magyar tömegtüntetésére? Nem az egészségügy tarthatatlan állapota, nem az oktatás romlása, nem az uniós pénzek felháborító elherdálása vitte ki a legtöbb embert – zömében tanult fiatalokat – az utcára, hanem az internet valószínűtlen mértékű megadóztatásának terve. Ezzel tényleg a szavazók tyúkszemére taposott a kormány. A miniszterelnök végül kitért a népharag elől, dobta az ötletet. Az oktatás, az egészségügy, a korrupció pedig maradt a régi.

Orbán Viktortól nem lehet elvitatni, hogy jobban érti az ország lakóit, mint az ellenzéke. Ezért nem fájt a feje a CEU elleni támadások belpolitikai következményei miatt, és ezért nem tartott a civilek vegzálását ellenző belvárosi megmozdulásoktól sem. Ilyen problémákkal a parlamenti küszöb közelébe se lehet kerülni. Kit érdekelnek ezek a kérdések egy szűk csoporton kívül? Még a hátrányos helyzetű kistérségekben élők nyomorúsága miatt sem özönlik el tízezrek Budapest utcáit.

A leszakadó régiókban élők zöme egészen más problémák miatt forgolódik éjszakánként. Ha utcára vonulnának, elsősorban nem a CEU bezárása ellen tüntetnének. Ők azt szeretnék, ha nem csak ezer kilométerre a családjuktól találnának tisztességes megélhetést adó munkát. Meg azt, hogy ne kelljen amiatt aggódniuk, felszedi-e valaki a kertből reggelre a termést. És azt is, hogy legalább közmunka legyen, ha már másmilyen nem lehet.

Ők sem álproblémákon rágódnak – bár a propaganda mindent megtesz azért, hogy elhomályosítsa a látásukat. Tudják, mi a baj ezzel az országgal, mégsem mennek tüntetni. Az elmúlt évtizedekben, évszázadokban ugyanis megtanulták, hogy a szavuk nem sokat ér. A kisembert úgyis becsapják és meglopják. Egyszer ezek, másszor azok. Túl kell élni valahogy. A kormánynak ezért nem áll érdekében, hogy a hitüket vesztett milliók kilábaljanak a tanult tehetetlenség mocsarából.