A második Orbán-kormány hatalomra lépése óta a szakképzés jelenti a magyar oktatási rendszer megújításának alapját. Legalábbis a kabinet szerint. Amikor a gimnáziumok helyett a szakmát adó középiskolákat hoznák helyzetbe, arra hivatkoznak: ha azt akarjuk, hogy a magyar mikro-, kis- és közepes vállalkozások igazán versenyképesek legyenek, akkor kellő számú fiatal szakembert kell képezni középfokon. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, Parragh László kijelentette: ha nem ez történne, akkor az ország az árral szemben úszna. Azt sem tartotta magában, hogy „néhány” polgármester igazán lehetne bátor annyira, hogy bezárat gimnáziumokat. Probléma ugyanis, hogy utóbbi képzési forma a kormányzati elképzelések ellenére is sokkal népszerűbb, mint a szakképzés, sőt egyre többen csak a gimnázium által látják biztosítottnak jövőjüket.
Két minapi kormányzati jelentés is arról árulkodik, hogy az erőteljes intézkedések ellenére mind rosszabb eredményeket produkál a középfokú képzés. Nézzük a számokat, amelyek tényleg nem adnak okot túl sok örömre. A szakiskolába jelentkezők száma a gyerekszám általános csökkenéséhez képest is jelentősen visszaesett. Az elmúlt öt évben százezer gyerek hullott ki a középfokú képzésből, ebből 84 ezer a szakképzésből. A 2011–2012-es tanévben a nappali rendszerű képzésben 567 451 tanuló vett részt, a 2016–2017-esben pedig már csak 434 707. Öt év elteltével 132 744 tanulóval kevesebben ültek iskolapadban.
A felmérés azt is kimondja: a teljes 15 éves korosztály mintegy negyede alapvető számolási és szövegértési problémákkal küszködik, gyakorlatilag funkcionális analfabétának tekinthető, így szakmai készségeinek fejlesztése sem lehetséges a megfelelő mértékben.
A szakgimnáziumokban és a szakiskolákban az oktatói gárda is rohamosan öregszik: az elmúlt öt évben a 60–64 éves pedagógusok száma több mint a duplájára nőtt. Ugyanakkor vészesen fogy a negyvenévesnél fiatalabb pedagógusi kar, egyre kevesebben maradnak a pályán. Ez a tendencia szintén alapjaiban veszélyezteti ezt a képzési formát.
A helyzet tehát siralmas. Erre mit tesz a kormány? Ahelyett, hogy felismerné, ez az erőltetett oktatási forma a bukás felé sodródik, a hibákat úgy akarja orvosolni, hogy gimnáziumellenes irányt véve az általa kívánatosnak tartott középfokú képzési formákba terelné a fiatalokat. Olyan stratégia jöhet, amely az intézménytípusokba felvehető gyerekek számát központilag határozza meg, és keretek közé szorítja a beiskolázás lehetőségeit. Felvetődött például, hogy felülvizsgálva az eddigi gyakorlatot, a magán- és alapítványi fenntartók számára is helyet adnának a szakképzésben. A fentiek egyértelműen arra utalnak, hogy a kormány a jogi háttér megváltoztatásával változtatna a képzési arányokon.
Kétségtelen tény, hogy lépni kell, mégpedig minél hamarabb. Viszont az újabb központi beavatkozás helyett el kellene engedni a kezét az eddig favorizált rossz, bukásra álló középszintű képzésnek. Félő ugyanis, hogy nem tudjuk teljesíteni az Európa 2020 stratégiában megfogalmazott célt, miszerint az oktatást középfokú végzettség, illetve szakképesítés nélkül elhagyó 18–24 évesek arányát az adott korosztály tíz százaléka alá kell csökkenteni. Eközben nem árt arra is figyelni, hogy ha a pedagógus-életpálya nem csábítja vissza a szakképzetteket az iskolákba, már középtávon súlyos foglalkoztatási gondok jelentkezhetnek az oktatásban.
Persze egyáltalán nem kizárt, hogy a kormány a potenciálisan népszerűtlen döntésekkel megvárja a 2018-as választást. Akár árral szemben is.
