A Gellért fürdőben jártam álmomban. A vietnami papucsok surrogásából meg a tejfölös lángos árából úgy saccolom, nagyjából a kilencvenes évek közepébe csöppenhettem. A hidegháború épp csak véget ért, az istenadta nép pedig mintha azóta a langyos vízben ázna. Igaz, van is rá oka. A rövid, ravasz huszadik század megpróbálta ugyanis az ízületeket és a vázrendszert. A napolajtól, fokhagymalétől és gőztől nehéz levegőben egy távol-keleti férfi kontúrja sejlik fel előttem, aki egy decens öregúrral sakkozik a medencében. Meg szoktam ezeket a derbiket lesni, úgyhogy a közelükbe óvakodom most is. Előbbi azt ecseteli épp a sötét bábukat vezető tanácstalan másiknak, hogy patthelyzet van a táblán és a karóráján is megállt az idő, ideje belátni végre: a történelem véget ért. Kezét nyújtja felém, Francis Fukuyamaként mutatkozik be, és azt állítja, politikatudós. – Szavát se higgye – így az ellenfele, akinek egy világidőt mutató Casio fénylik a csuklóján. – Az úr Samuel Huntington, a Harvard professzora – veszi vissza a szót Francis –, és szerinte vallások és kultúrák közötti összecsapásokra kell a jövőben számítanunk. Hát nem tündéri a fantáziája? Huntington felemeli közben a futóját, hogy kiüssön vele egy világos bástyát. „Forr a világ bús tengere, ó mádzsar!” – morogja maga elé, de közben mosolyog. Beindul a pezsgőfürdő.
Egy kibicnek semmi sem drága. Elárulom ezért nekik, hogy én voltaképpen álmodom őket és a jövőből jövök. Attól fogva nem érdekli őket a sakk. Arról kezdenek faggatni, mi lett a világgal, mi lett az elméletükkel. – Nos, a történelem nem ért véget – tárom szét a karjaim –, ha tudni akarják, mostanság kifejezetten nagy fordulatszámon pörög. Az úgynevezett demokráciák túlnyerték magukat, és töttyedni kezdtek jó dolgukban, mint most mi töttyedünk. Azt pedig észre sem vették a nyakig érő kontinentális termálfürdőben, hogy a hidegháborús neurózis beléjük és utódaikba ivódott. Addig-addig hallgatták, hogy nem elég a másikat megelőzni, le is kell győzni, meg is kell alázni, hogy amikor a harsány propaganda elhalkult, maguk kezdték nyomni a gázt. Feleslegesebbnél feleslegesebb extremitásokkal igyekeztek egymás elé kerülni. Az csak az első lépés volt, hogy a zöld konfekciózakóhoz nem húztak többé fehér zoknit és makkos cipőt a ballagásra meghívott nagybácsik. Attól a nyakkendőjük még pörköltszaftos lett. Az online térben viszont mindig derűs, fitt és tettre kész karakterek kezdtek épülni. Hamis képmások.
A közösségi oldalak privatizálták a hírszerzést. Nem Bond és Stierlitz szimatol többé, hanem mi magunk. És a jelentések írása is megszűnt az ügynökök privilégiuma lenni. Örök szerelmek, zavart eszmék és karriermérföldkövek íródnak idővonalakra, hogy aztán ahogy befellegzett nekik, elavultak vagy fontosságukat veszítették, el is tűnjenek onnan egyből. Épp, mint a húszas–harmincas évek manipulált fotómontázsain. Márpedig ha a múlt képlékeny, úgy a jelen is relatív, s bár a punk régen meghalt, ezért nincs, aki a világba ordítsa, de így nemigen van jövő sem.
Sétálni alig járunk már, helyette unalmunkban újabbnál újabb virtuális harctereket nyitunk. A Linkedinen profik és kimértek vagyunk, a Snapchaten titokzatosak. Az Instagramon szupertrendik, a Tinderen ellenállhatatlanok. Közben mi sem tudjuk már követni a magunkra szabadított digitális skizofréniát. Az online térben van állandóan közlendőnk, ezért ha a családunkkal vacsorázunk, vagy a barátainkkal sörözünk, égeti a zsebünket az okostelefon. Amit magunk elé tartunk amúgy koncerteken, műtermekben, esküvőkön, és – nos – a strandokon is. Mint valami szűrőt. Felhőben tartjuk az emlékeinket, de úgy teszünk, mintha mindig sütne ránk a nap. Ínycsiklandó ételeket fotózunk, közben túlteng bennünk a szeretetéhség.
A Youtube-zajban nem hallatszanak a kísérleti robbantások, és az űrbe induló turbinák kerozinfröccsét sem fújja felénk a szél. Pedig a japánok 2030-ra űrhajóst küldenének a Holdra (bár ezzel mintha megcsúsztak volna picit), egy kínai szonda pedig a tervek szerint már 2020-ban a Mars felszínén landol. Pár év múlva tűzijáték helyett az lesz az úri hóbort, hogy állatokat lövöldözünk az űrbe, hogy ugassák meg Lajkát. A Dr. Strangelove világa a kertek alatt van. A Kubrick-filmhez hasonlóan olyan időket élünk, hogy sosem lehet tudni, hol terem majd egy félnótás, aki megnyomja a nagy, piros gombot. És akkor nincs több poszt, sem széparc-filter.
Mire ezt végigmondom, a két sakkozó eloldalog a medencéből. Heves gesztusokkal telefonálnak és sörért állnak sorba. Indul a hullám, kiabálja az úszómester, és indulnék én is, de felébredek. Riadtan nyúlok a telefonért, és végiggörgetek pár ismert fotómegosztót. Koktélok, tánc, mosolyok mindenütt. Még sincs akkor a világnak vége. Rossz álom volt csak.
