A Gellért fürdőben jártam álmomban. A vietnami papucsok surrogásából meg a tejfölös lángos árából úgy saccolom, nagyjából a kilencvenes évek közepébe csöppenhettem. A hidegháború épp csak véget ért, az istenadta nép pedig mintha azóta a langyos vízben ázna. Igaz, van is rá oka. A rövid, ravasz huszadik század megpróbálta ugyanis az ízületeket és a vázrendszert. A napolajtól, fokhagymalétől és gőztől nehéz levegőben egy távol-keleti férfi kontúrja sejlik fel előttem, aki egy decens öregúrral sakkozik a medencében. Meg szoktam ezeket a derbiket lesni, úgyhogy a közelükbe óvakodom most is. Előbbi azt ecseteli épp a sötét bábukat vezető tanácstalan másiknak, hogy patthelyzet van a táblán és a karóráján is megállt az idő, ideje belátni végre: a történelem véget ért. Kezét nyújtja felém, Francis Fukuyamaként mutatkozik be, és azt állítja, politikatudós. – Szavát se higgye – így az ellenfele, akinek egy világidőt mutató Casio fénylik a csuklóján. – Az úr Samuel Huntington, a Harvard professzora – veszi vissza a szót Francis –, és szerinte vallások és kultúrák közötti összecsapásokra kell a jövőben számítanunk. Hát nem tündéri a fantáziája? Huntington felemeli közben a futóját, hogy kiüssön vele egy világos bástyát. „Forr a világ bús tengere, ó mádzsar!” – morogja maga elé, de közben mosolyog. Beindul a pezsgőfürdő.
Egy kibicnek semmi sem drága. Elárulom ezért nekik, hogy én voltaképpen álmodom őket és a jövőből jövök. Attól fogva nem érdekli őket a sakk. Arról kezdenek faggatni, mi lett a világgal, mi lett az elméletükkel. – Nos, a történelem nem ért véget – tárom szét a karjaim –, ha tudni akarják, mostanság kifejezetten nagy fordulatszámon pörög. Az úgynevezett demokráciák túlnyerték magukat, és töttyedni kezdtek jó dolgukban, mint most mi töttyedünk. Azt pedig észre sem vették a nyakig érő kontinentális termálfürdőben, hogy a hidegháborús neurózis beléjük és utódaikba ivódott. Addig-addig hallgatták, hogy nem elég a másikat megelőzni, le is kell győzni, meg is kell alázni, hogy amikor a harsány propaganda elhalkult, maguk kezdték nyomni a gázt. Feleslegesebbnél feleslegesebb extremitásokkal igyekeztek egymás elé kerülni. Az csak az első lépés volt, hogy a zöld konfekciózakóhoz nem húztak többé fehér zoknit és makkos cipőt a ballagásra meghívott nagybácsik. Attól a nyakkendőjük még pörköltszaftos lett. Az online térben viszont mindig derűs, fitt és tettre kész karakterek kezdtek épülni. Hamis képmások.
