Álom a digitális skizofréniáról

Sosem lehet tudni, hol terem majd egy félnótás, aki megnyomja a nagy, piros gombot.

A közösségi oldalak privatizálták a hírszerzést. Nem Bond és Stierlitz szimatol többé, hanem mi magunk. És a jelentések írása is megszűnt az ügynökök privilégiuma lenni. Örök szerelmek, zavart eszmék és karriermérföldkövek íródnak idővonalakra, hogy aztán ahogy befellegzett nekik, elavultak vagy fontosságukat veszítették, el is tűnjenek onnan egyből. Épp, mint a húszas–harmincas évek manipulált fotómontázsain. Márpedig ha a múlt képlékeny, úgy a jelen is relatív, s bár a punk régen meghalt, ezért nincs, aki a világba ordítsa, de így nemigen van jövő sem.

Sétálni alig járunk már, helyette unalmunkban újabbnál újabb virtuális harctereket nyitunk. A Linkedinen profik és kimértek vagyunk, a Snapchaten titokzatosak. Az Instagramon szupertrendik, a Tinderen ellenállhatatlanok. Közben mi sem tudjuk már követni a magunkra szabadított digitális skizofréniát. Az online térben van állandóan közlendőnk, ezért ha a családunkkal vacsorázunk, vagy a barátainkkal sörözünk, égeti a zsebünket az okostelefon. Amit magunk elé tartunk amúgy koncerteken, műtermekben, esküvőkön, és – nos – a strandokon is. Mint valami szűrőt. Felhőben tartjuk az emlékeinket, de úgy teszünk, mintha mindig sütne ránk a nap. Ínycsiklandó ételeket fotózunk, közben túlteng bennünk a szeretetéhség.

A Youtube-zajban nem hallatszanak a kísérleti robbantások, és az űrbe induló turbinák kerozinfröccsét sem fújja felénk a szél. Pedig a japánok 2030-ra űrhajóst küldenének a Holdra (bár ezzel mintha megcsúsztak volna picit), egy kínai szonda pedig a tervek szerint már 2020-ban a Mars felszínén landol. Pár év múlva tűzijáték helyett az lesz az úri hóbort, hogy állatokat lövöldözünk az űrbe, hogy ugassák meg Lajkát. A Dr. Strangelove világa a kertek alatt van. A Kubrick-filmhez hasonlóan olyan időket élünk, hogy sosem lehet tudni, hol terem majd egy félnótás, aki megnyomja a nagy, piros gombot. És akkor nincs több poszt, sem széparc-filter.

Mire ezt végigmondom, a két sakkozó eloldalog a medencéből. Heves gesztusokkal telefonálnak és sörért állnak sorba. Indul a hullám, kiabálja az úszómester, és indulnék én is, de felébredek. Riadtan nyúlok a telefonért, és végiggörgetek pár ismert fotómegosztót. Koktélok, tánc, mosolyok mindenütt. Még sincs akkor a világnak vége. Rossz álom volt csak.