Az atlantizmus vége – kicsit másképpen

A kínai tőke és technológia lehet az a tényező, ami végül lebontja az orosz bürokráciát.

Idetartozik továbbá, hogy a jövőben Kína és Oroszország minden esetben összehangolja fellépéseit az ENSZ Biztonsági Tanácsában. A kapcsolatok új szintre emelését egy protokolláris gesztussal is jelezte Vlagyimir Putyin elnök, aki kínai tárgyalópartnerét olyan érdemrenddel tüntette ki, amelyet eleve rendkívül ritkán adományoznak, és a hírek szerint a kínai elnök az első külföldi államfő, aki megkapta.

Ha a felek együttműködéséből adódó elvárások teljesülnek, megvalósul Henry Kissinger rémálma: a szoros kínai–orosz együttműködés. Amelynek megakadályozásáért a volt külügyminiszter – még nemzetbiztonsági tanácsadói minőségében, a múlt század hetvenes éveiben – oly sokat tett.

Ezek után vessünk egy pillantást Európára. Itt új politikai elemként jelentkezik a német–amerikai, és ezáltal az EU és az Egyesült Államok közötti kapcsolatok újradefiniálása Angela Merkel által. Minapi, a sajtó által részletesen tárgyalt beszédében a német kancellár de facto megszüntette az Egyesült Államok „baráti” státusát. A jelző elhagyásának fő oka Donald Trump számtalan megjegyzése és Twitter-bejegyzése, amelyekben a NATO fenntartásának költségeit viselni nem hajlandó, ezáltal sok milliárd dolláros tartozást felhalmozó Németországot kárhoztatta, más renitens államokkal egyetemben. Rosszalló észrevételek sokaságát tette az amerikai elnök a német külkereskedelmi többlettel kapcsolatban is. A külső szemlélő számára az a következtetés is adódhat, hogy Merkel szakított az atlantista világnézettel, helyette az unió föderalizációját tekinti elsődlegesnek, Emmanuel Macron francia elnökkel egyetértésben. Ezt a gondolatmenetet támasztja alá az Egyesült Államok „három tenger” szövetségi koncepciójának feltűnése. Ennek sarokköve az a Lengyelország, amely történelmi okokból retteg a német–orosz szövetségtől vagy akár együttműködéstől.

Az itt említett szövetség tagjai a balti államok, Lengyelország, Románia és esetleg néhány balkáni ország (Horvátország, Montenegró) lennének. A közös pont az orosz agressziótól-befolyástól való rettegés, az amerikai fegyverek és az amerikai cseppfolyós földgáz (LNG) iránt tanúsított érdeklődés, továbbá az a kérés, hogy lehetőleg minél több amerikai katona rettentse el Oroszországot bűnös szándékaitól (balti államok, Románia, Lengyelország). Ami érdekes: a balti államok az eurózóna tagjai, Lengyelország viszont ódzkodik a közös pénztől és a föderalizációtól, elsősorban a német befolyás növekedésének elutasítása miatt. Az ellentét tehát kódolva van, hiszen a gazdasági és a politikai érdekek nem erősítik, hanem gyengítik egymást.

Összefoglalva tehát: Amerika célja a NATO egyfajta reformja (aki fizet, azt megvédjük), és egyúttal egy gazdasági befolyási övezet kiépítése. Mindez értelemszerűen szembemegy a Merkel–Macron-duó által szorgalmazott koncepcióval. Utóbbit azonban nem várt helyről üdvözölhetik.

Igen: az oroszokról és a kínaiakról van szó. Mindkét ország számára elemi gazdasági érdek a növekvő jelenlét az egységes európai piacon. Oroszország érdekelt a szankciók mielőbbi feloldásában, amiket az Egyesült Államok szorgalmaz, Németország viszont korántsem ilyen vehemens a kérdésben. Az orosz energiahordozók és nyersanyagok számára az egységes európai piac jó, az amerikai LNG megjelenése piacvesztés. A kínai magatartást már ismerjük – minél nagyobb a piac és a partner, Kína számára annál vonzóbb az üzlet. A kínaiak által finanszírozott optimális üzemméretű projekt minimum országokon átívelő, regionális méretű, de a legjobb az uniós méret. E két ország gazdaságilag és politikailag is az egységes, ámde kontinentális, és nem atlantista alapon nyugvó Európai Unióban érdekelt. Ezért nonszensz, amikor Putyint az EU általános gyengítésével, bomlasztásával vádolják. Putyin nem atlantista, ami érthető. Viszont (most már) úgy tűnik, Merkel sem az. Pedig ott nem is avatkoztak be az oroszok a választásokba. Lehet, hogy ősszel majd megteszik. Merkel mellett.

E helyütt értelemszerűen vetődik fel a kérdés: mi a helyzet Ukrajnával? Álláspontom szerint az ukrán válságot nem diplomáciai eszközökkel fogják megoldani. Olyan gazdaságpolitikai intézkedések következhetnek, amelyek nyomán a konfliktus elhal. Ukrajna immár előjogokat élvez az unióban. A munkaerőhiánnyal küzdő uniós országok szívesen fogadják a szakképzett ukrán munkaerőt. Hivatalos adatok szerint 2016 végéig csak Lengyelországban több mint 300 ezer, illetve más számok alapján a családtagokkal együtt több mint félmillió ukrán telepedett le. A folyamat gyorsulni fog, és más országokra is kiterjed (Ukrajna népessége egyébként évtizedek óta csökken). A szakadárok által elfoglalt területekről szintén milliós nagyságrendben távozik a lakosság – Oroszországba.

A képzett és mobil munkaerő jó része tehát elvándorol, hazautalásaik viszont – lásd a magyar, korábban pedig a jugoszláv példát – javítják az ország devizamérlegét. Az ukrán kormány, hitelezői tanácsát megfogadva, minden mozdítható állami vagyonelemet privatizál, elsősorban a mezőgazdaság területén. Utóbbi intézkedés eredményeképpen az ukrán mezőgazdaság gyors ütemben fejlődik, és elsősorban a gabona és olajos magvak, liszt és növényolaj tekintetében világszinten meghatározó tényezővé válik. Ukrajnában olcsó a kitűnő minőségű termőföld, vásárlási limit nincs. Olcsó az energia, a munkaerő. Ki versenyezhet velük tízéves távlatban? Pontosabban azokkal a multinacionális vállalatokkal, amelyek tőkét fektetnek be, első körben a növénytermesztésbe (Cargill, Glencore, Monsanto, ADM, Bunge – ismerős nevek?), majd az állattenyésztésbe.

Holland, dán, francia befektetők hozhatnak létre hatalmas csirke- és tojásgyárakat, sertés- és szarvasmarhatelepeket, exportálva, ezáltal otthon megoldva egy környezetvédelmi problémát. Ukrajna tehát modern gyarmattá válhat, ahol a kormány a bevételeiből megkísérelheti javítani a lakosság életszínvonalát, helyreállítva az igencsak lepusztult infrastruktúrát. Ahelyett hogy egy olyan háborúba fektetne be, amelyet megnyernie lehetetlen. A vad nacionalistákat pedig vagy megvásárolják, vagy elüldözik, vagy eltüntetik. Az orosz embargót az unió szép csendben, fokozatosan feloldja, ha Oroszország lemond Ukrajnával kapcsolatos gazdasági és politikai ambícióiról – a Krím kivételével –, és a szakadár területek az orosz kisebbség jogait garantáló autonómiát kapnak.

Azt látjuk tehát, hogy mindennek az eredményeképpen létrejön egy amerikai befolyási övezet az unión belül, és egy magunió föderatív alapon, német–francia vezetéssel, orosz–kínai együttműködéssel. Mindez természetesen új erőközpontok megjelenését, régi-új konfliktusok feléledését is eredményezi. De ez természetes.

Végezetül felvetődik a kérdés: hol lesz Magyarország helye ebben az új rendben?

A szerző közgazdász