Nekem és a bátyámnak van egy évről évre visszatérő közös mozdulatunk: együtt tartjuk az égő gyufát és együtt gyújtjuk be a gondosan előkészített farakást a család kedvenc bajai bográcsa alatt, szülővárosunk főterén. Minden év július második szombatján teszünk így. Egyikünk sem tudja már, pontosan hány éve főzünk a Szentháromság tér közepén lévő asztalunknál, úgy tippeljük, hogy ez lesz a tizenötödik alkalom. Szüleim kezdték a hagyományt, az 1996-ban indult fesztivál második évében csatlakoztak az akkor háromszáz bográcsozóhoz. Aztán fokozatosan adták át nekünk a kóstolókanalat, hogy végül mi vendégeljük meg őket a dupla asztalunknál.
Azaz nem csak őket, hiszen hatalmas baráti társaság csatlakozik hozzánk ilyenkor az ország minden tájáról. Pálinkázik a szabolcsi a Békés megyeivel, fröccsözik a hajósi a balatonival. Egymás mellett szálkáz a szegedi és a bajai, mosolyogva húzza egymást, hogy kell-e tészta, mire jó az alaplé, teszünk-e fokhagymát az igaziba.
Előfordult, hogy derék szegedieket láttunk vendégül a szomszéd asztaltól, mert szegényeknek a sok fröccs miatt nehezen ment a passzírozás, és még este tízkor is egy hatalmas tésztaszűrőn próbálták átpréselni az apróhalat. Kaptak finom levet, tésztát, pontyderekat. Persze rozét is.
Pedig nem így indultunk: amikor a bátyámmal a bajai családi házból Szegedre kerültünk egyetemre, fogadkoztunk, hogy minden Tisza-parti halászcsárdába berontunk, és gyufatésztát dobálunk a vendégek tányérjába. Aztán megkóstoltuk a szegedit, rájöttünk, hogy finom, és az egész bajai–szegedi háborúnak annyi értelme van, mint egy mesterségesen gerjesztett sörvitának. Azóta többször főztem szegedit, sőt egy kínai szakácstól megtanultam egy ázsiai–magyar fúziós receptet is. Az alaplébe tengeri hal kerül mindenféle finom fűszerekkel.
Bizony, ilyen színes tud lenni az országunk, hiába mondanak nekünk mást föntről. Jól jellemzi a mai közállapotot, hogy még a hőn szeretett tűzpiros levünkbe is megpróbált keserű paprikát szórni a politika. Igen, ebbe is bele tudtak szólni: egy rutinos államtitkár, egykori bajai polgármester elérte, hogy a tésztás halászlé előbb legyen hungarikum, mint a szegedi.
Nemrég a tiszai elnevezésű főzet is bekerült a körbe, de a szegedit továbbra sem volt képes annak nevezni az ezzel foglalkozó bizottság. Jó ideje az egész rendszer elvesztette komolyságát, nyilvánvaló lobbiérdekek és kegyek mentén lesz valamiből hungarikum. Hagyni kellett volna az egészet főni a saját levében, vagy egyszerűen csak úgy beírni a nagykönyvbe: halászlé.
Persze érthető, hogy mindenki a saját receptjéhez ragaszkodik. A legtöbb hagyománytisztelő ember legendákat tud mesélni arról, hogy a bajai vagy a Szeged környéki halászok főzték az első levet. Ezzel sincs baj, az a gond, ha valaki ebből is politikát csinál. Noha van élet a politikán túl is. Képzeljük el, hogy a fideszes polgár azon filozofál a szocialistával, hogy a paradicsom valóban egyben tartja-e halászlevet, ha belefőzzük. Milyen jó lenne, ha a jobbikos azzal húzná a LMP-st, hogy az ikráját már a forrásban lévő vízbe dobta, pedig szerinte elég akkor, amikor levesszük a bográcsot a tűzről. Milyen jó lenne, ha aztán leülnének, és együtt kanalaznának a forró léből, sőt esetleg a cseresznyepaprikájukat is megfeleznék. A legnagyobb gondjuk közben az lenne, hogy a halhúst egyszerre egyék a lével, vagy külön, miután végeztek a mélytányérral.
Akármilyen hihetetlen, július második szombatján a bajai főtéren ez a valóság. Ez az a nap, amikor minden vitát elfelejtünk, kicsit szebb és békésebb helynek gondoljuk az országot. Hungarikum ide, Soros oda, akár az is előfordulhat, hogy a szegediek gyufatésztát kérnek a szomszédból. A passzírozott halászlevükbe.
