Paradox módon a két erő egyik első komoly összecsapása azon a fórumon zajlott, amelyet a nyitott globális gazdaság védelme, illetve a protekcionista hangulat, a gazdasági nacionalizmus visszaszorítása érdekében hoztak létre. A kereskedő elnök megjelenése Amerikában más szempontból is megkeverte a kártyákat. Trump nem csupán azt hirdeti, hogy Amerika érdekei az elsők, hanem azt is, hogy mindenki vásároljon amerikai árut. Ebben a kupecszellemben Európa vezető hatalma például már nem elsősorban stratégiai szövetségese, hanem piaci vetélytársa az Egyesült Államoknak. Oroszország stratégiai kiszorítása mellett ez a gondolkodás vezérli az új washingtoni adminisztrációt az Északi Áramlattal szembeni fellépésben is. A Fehér Ház ráadásul láthatóan azokat favorizálja – így Lengyelországot, Romániát vagy Szaúd-Arábiát –, akik amerikai fegyvert vesznek.
A G20-csúcs híven közvetítette a nemzetközi közhangulatot. Gondoljunk csak a Trump és Moszkva, Trump és Európa, Trump és Kína, az Európai Unió és Nagy-Britannia, Szaúd-Arábia, Törökország és a többi Közel-Keleten érintett hatalom, vagy akár a Kína, Korea és Japán között lévő feszültségekre. Ugyanakkor mint René Girard, a Le Figaro elemzője megállapítja, az is egyértelműbb lett, hogy immár nem a Nyugat határozza meg a világrend alakulásának tempóját és irányát. Még csak nem is ő az egyetlen civilizációs etalon. Hiszen Kína, Oroszország, Törökország vagy Indonézia egyre távolságtartóbban figyelik, miközben ebben az átalakuló világban egyre gyakrabban köttetnek – Bismarck szellemében mintegy – furcsa és szituatív szövetségek. Így Hamburgban informálisan a két legnagyobb exportőr, Németország és Kína vezette a protekcionizmus elleni hadjáratot, míg Szíria kérdésében Washington, Moszkva és Párizs értették meg egymást a leginkább.
