Klaus Johannis a Székelyföldön is elismételte a napokban, mennyire példás a román kisebbségpolitika. Ezzel azt üzente a magyaroknak, hogy a román politikum bebetonozta az álláspontját kisebbségi kérdésekben. Üzent a választóinak is: keményen kézben tartja a gyeplőt. A szász nem enged a székely követeléseknek.
Mindez borítékolható volt. Azaz cseppet sem okozott csalódást a román államfő székelyföldi látogatása, hiszen különösebb elvárások sem társulhattak hozzá. A Johannis megválasztása óta eltelt időszak ugyanis egyértelműsítette: a hideg és távolságtartó szász politikus csekély gesztusokat sem hajlandó tenni az erdélyi magyarság irányába kisebbségi kérdésekben. Traian Basescuval szemben – aki minden hájjal megkent Dambovita-parti politikusként kedveskedő érdeklődéssel, gyakori székelyföldi magánlátogatásokkal, az egyszerű ember nyelvét ismerő, a barátságot egy-egy kupica pálinkával szentesítő fellépéseivel is igyekezett megnyerni, nem csekély sikerrel, a székely szavazókat – Johannis nem erőlteti meg magát. Hideg, számító, racionális utat jár.
Úgyhogy jött, és egyértelművé tette: az egykori szebeni polgármester már bukaresti kottából olvas. Vendéglátói kisebbségi kérdésekre irányuló fölvetéseit udvariasan meghallgatta ugyan, ám a szokásos, untig ismert szólamokkal söpörte le. Hiányzott belőle hivatali elődjének empátiája, a székely embereket színlelve bár, de mégiscsak megnyerni akaró egyszerűsége, érdeklődése. De mégis azt mondhatjuk: jobb így. Hiszen Basescuról, ha hamarább nem is, a pár hónappal ezelőtti, a bukaresti kormányválságot kísérő magyarellenes hisztéria során kiderült, báránynak hazudta magát, ám amikor érdekei úgy diktálták, már agresszív magyarfaló farkasként igyekezett megszólítani a román választókat.
2014-ben a két székely megye lakói vérmes reményekkel szavaztak a szászra, a nem románra, akiről úgy tűnhetett: új színt, új értékeket, európai megközelítést hoz a permanens balkáni valóságban élő román politikába. Az azóta eltelt időszak nem csak az erdélyi magyarság számára hatott kijózanítóan: Johannis beleolvadt a tájba, a magyar kisebbségpolitika fölvetéseire ugyanazokat a szokásos válaszokat adja, mint bármelyik elődje a rendszerváltás óta, és a nacionalista szólamoktól sem retten vissza. A székely önkormányzati vezetők elmondták kéréseiket, hol sarkosan, hol diplomatikusan fogalmazva, Johannis kizárólag előre leírt frázisokat pufogtatott.
Sőt: burkoltan felrótta vendéglátóinak az etnikai elkülönülést, a magyar fiatalok gyenge románnyelv-tudását, a régió gazdasági lemaradásáért pedig az erdélyi magyarok politikusait, vagyis kimondva-kimondatlanul az RMDSZ-t hibáztatta. Egyvalamire volt jó az elnöki látogatás: a napnál is világosabbá tette: Klaus Johannist nem érdeklik a székelyek problémái. Meghallgatja őket, a székely himnuszt is megtiszteli felállva, még a székely zászlót is átveszi, de ez a legtöbb, amire kapható. Reakcióiban már – vérbeli román politikusként – a többség érzékenységével takarózik, és a kisebbséget nógatja kifejezettebb beilleszkedésre.
Nem véletlenül állítják elemzők: az elnöki látogatás cseppet sem a magyarok iránti érdeklődés jegyében zajlott. Megnyerni sem őket akarja. Hanem saját szavazótáborát biztosítja arról – akár már a választási előkészületek jegyében –, hogy a gyulafehérvári egyesülés centenáriumára készülő Romániában nem nyernek teret a kisebbségi követelések.
A szerző református lelkész, újságíró
