Minden embernek jellegzetes, csak rá jellemző kézírása van. Erre épül az íráselemzés, a grafológia tudománya. A mai számítógépes korban azonban egyre ritkábban írunk kézzel. Az írógépek korszaka után jött a klaviatúráké. Mivel csak kevesen tudunk szabályosan, tíz ujjal gépelni, maradt a pötyögtetés. Újabb változást hoztak a mobil-, majd az okostelefonok. Ma az üzenetek megfogalmazása-elküldése gyakran egy-két ujj használatával történik – miközben már a hivatalos iratokat is alá tudjuk írni elektronikus úton.
Vannak, akik azt hirdetik, fölösleges a kézírást – elsősorban a folyóírást – megtanítani, elég, ha a gyerek a nyomtatott betűket ismeri. A legtöbb ember kézírása úgyis csúnya, olvashatatlan macskakaparás, inkább tanuljanak gépírást a diákok. Az Egyesült Államokban sok helyen nem is tanítanak már folyóírást. Mások ellenben a kézírás fontosságát hangsúlyozzák. Hámori József neurobiológus, akadémikus a kézírás személyiségfejlesztő hatására hívja fel a figyelmet. A kézírás összefügg a beszédképzéssel, az olvasással, a finommotoros mozgásokkal, a térérzékeléssel, a rajzkészséggel. Amit kézzel írunk, az jobban rögzül az agyban. Arra is van bizonyíték, hogy a kézzel írók kreatívabbak, jobb a kommunikációs készségük, a memóriájuk.
Nemrégiben egy iparos azzal az ötlettel állt elő, hogy gimnáziumokat kellene bezárni. Nem lenne jó, ha egy másik okostojás azt hirdetné, nincs szükség a kézírásra. Aki nem tanul meg rendesen írni és olvasni, hiába ismeri a betűket, funkcionális analfabéta lesz. Az életben is kevésbé fog boldogulni. A kézírás elvesztése kultúránk egy részének elvesztését is jelenti. Arról nem beszélve, hogy búcsút mondhatnánk elődeink írásos hagyatékának: a kamaszkori szerelmes leveleknek és unokáink kedves firkáinak. Kár lenne értük.
