Kinyitottam a szekrényt. Kidőltek belőle a régen viselt vagy soha nem kedvelt ruhaneműk. A könyvespolcra már egy brosúra sem fér fel. Ömlenek az íróasztal fiókjaiból a régi számlák, levelek, irományok. Nincs mit tenni, selejtezni kell. A még jó állapotú ruhák-cipők a vöröskereszt gyűjtőládáiba kerülnek. A diákkoromból megmaradt, elavult tankönyvek mennek a szelektív papírgyűjtő kukákba. A régi számlákkal, a papírfecnikre körmölt feljegyzésekkel együtt. De mi legyen a levelekkel? A régi leveleket, képeslapokat pusztán érzelmi okokból őrzi meg az ember. A csak hallomásból ismert rokonok írásai nem sokat mondanak nekünk, de mindig akad egy doboz, ahol elférnek. Ugyanott szorítunk helyet az évtizedek előtti szerelmes leveleknek, a gyerekek-unokák girbegurba betűkkel írt születésnapi köszöntőinek, a nyaralások alatt írt rövid beszámolóknak. A levélírás és -olvasás fontos része volt életünknek. Kamaszkorunkban nyaranta minden este hétkor kint álltunk a vasútállomáson, vártuk a postavonatot.
Kezemben egy kupac a múlt század első feléből. Az egyik levél címzettje tekintetes L. L. erdőmérnök úr, Liptóújvár. Fekete tintát használt a levélíró, jobbra dőlő, szépen formált betűket rajzolt folyóírással a papírra. Az L. L.-né úrnő őnagyságának küldött képeslapon is műgonddal kalligrafált betűk, egyenletes, gyöngybetűs írás. Nagy gondot fordítottak a szépírás tanítására a világháború előtt.
Bár még mi is sokat leveleztünk, kamaszkori írásaink külalakja korántsem egységes. A kézírások karaktere eltér, nem a szépírásra, hanem a számunkra fontos tartalomra, a gyorsaságra figyeltünk, függetlenül attól, hogy gimnáziumi osztálytárs vagy első udvarló volt a címzett. Egy újabb kupac a gyerekek és unokák irkafirkáit, görcsös betűkkel írt üdvözlőlapjait tartalmazza. A kisiskolások írása bizonytalan, sokszor csúnya, sorokat nem tartó betűkkel. Csak idővel láthatunk egyformának tűnően gyöngybetűs házi feladatokat. A középiskolások betűvetése már egyéni jellegzetességeket mutat. Aztán vannak írógéppel készült szövegek is. De a mai elektronikus levelekből semmit nem őrzünk meg.
Minden embernek jellegzetes, csak rá jellemző kézírása van. Erre épül az íráselemzés, a grafológia tudománya. A mai számítógépes korban azonban egyre ritkábban írunk kézzel. Az írógépek korszaka után jött a klaviatúráké. Mivel csak kevesen tudunk szabályosan, tíz ujjal gépelni, maradt a pötyögtetés. Újabb változást hoztak a mobil-, majd az okostelefonok. Ma az üzenetek megfogalmazása-elküldése gyakran egy-két ujj használatával történik – miközben már a hivatalos iratokat is alá tudjuk írni elektronikus úton.
Vannak, akik azt hirdetik, fölösleges a kézírást – elsősorban a folyóírást – megtanítani, elég, ha a gyerek a nyomtatott betűket ismeri. A legtöbb ember kézírása úgyis csúnya, olvashatatlan macskakaparás, inkább tanuljanak gépírást a diákok. Az Egyesült Államokban sok helyen nem is tanítanak már folyóírást. Mások ellenben a kézírás fontosságát hangsúlyozzák. Hámori József neurobiológus, akadémikus a kézírás személyiségfejlesztő hatására hívja fel a figyelmet. A kézírás összefügg a beszédképzéssel, az olvasással, a finommotoros mozgásokkal, a térérzékeléssel, a rajzkészséggel. Amit kézzel írunk, az jobban rögzül az agyban. Arra is van bizonyíték, hogy a kézzel írók kreatívabbak, jobb a kommunikációs készségük, a memóriájuk.
Nemrégiben egy iparos azzal az ötlettel állt elő, hogy gimnáziumokat kellene bezárni. Nem lenne jó, ha egy másik okostojás azt hirdetné, nincs szükség a kézírásra. Aki nem tanul meg rendesen írni és olvasni, hiába ismeri a betűket, funkcionális analfabéta lesz. Az életben is kevésbé fog boldogulni. A kézírás elvesztése kultúránk egy részének elvesztését is jelenti. Arról nem beszélve, hogy búcsút mondhatnánk elődeink írásos hagyatékának: a kamaszkori szerelmes leveleknek és unokáink kedves firkáinak. Kár lenne értük.
