A kormány sorra újítja fel a száz-kétszáz éves fővárosi attrakciókat. Ezzel önmagában nincs baj: az évtizedekig autóparkolóként funkcionáló Kossuth tér méltó átalakítása, vagy a kis híján a szemünk előtt szétrohadó Várbazár megmentése vitathatatlan eredmény. (Amelyet azért építészeti, urbanisztikai téren bőven tudnak és igyekeznek ellensúlyozni a műemlékvédelem módszeres szétverésével vagy éppen a budai Várban mostanában bemutatott ámokfutással.) Ám ott még messze nem tartunk, hogy a félmúlt építészeti vagy dizájnteljesítményeit értékelni tudnánk.
Ez korántsem csak a kormányzatra vagy Budapest vezetésére jellemző: a magyar polgárok maguk is leragadtak valahol a múlt század első harmadánál. Városi sétákat szervező ismerősöm meséli: a korszakokat tekintve a szecesszió az utolsó használható hívószó, csodás modernista örökségünk ugyanúgy nem hoz lázba senkit, mint az 1950-es évek izgalmassá idősödött alkotásai (lásd például a remek Lottó-házakat). Az amúgy sok szempontból tényleg kibírhatatlan hetvenes-nyolcvanas évek sem.
Úgyhogy nézem autentikus életterében a székén ejtőző szakit, amíg lehet. A kettes metró piros-fehér, végtelenül jellegtelen díszletei között korántsem mutatna ilyen jól.
