Mint a gyerek, akit kitettek a mezőre, hogy ott cseperedjen fel

Albánia csálé, lassú és titokzatos ország. De az igen igen, a nem pedig nem.

Albánia az utóbbi években rohamos fejlődésnek indult. Megjelent a tömegturizmus, köztereket újítanak fel, toronyházak épülnek. Azért fohászkodom: legyen annyi életösztön az ország lakóiban, hogy a nagy átalakulásban nem veszítik el lényegüket. Különben keserű kiábrándulás lesz a fejlődés vége, akkor is, ha gyönyörű térkővel rakják ki a főteret.

Megszerettem ezeket az embereket. Mindig őszintének látom őket. Akkor is, ha nem tetszik nekik valami, akkor is, ha kedvesek, segítőkészek. Mintha soha nem dolgozna bennük hátsó szándék, és sosem akarnák átverni a nyelvüket nem beszélőt. Mintha még szívből szeretnének adni, vendégül látni. Náluk talán még az is fontos, hogy az étel ízlett-e, és nem csupán az érte kapott pénz számít. A család szemlátomást szent, a gyermek kincs, és szabad nemet és igent mondani, döntésünket elfogadják. Nem erőszakoskodnak, és nem ebrudalnak ki sehonnan, ha csak leülnénk kicsit.

Sok évtizedes rossz tapasztalatom érti az albánok vágyait és reményeit, ugyanakkor tudom, amit ők még nem. Azt, hogy valójában ők sem akarnak olyan világban élni, ahol a törvények és a pénz kiismerhetőbb kereteket teremtenek, de az emberi viszonyokat helyrehozhatatlanul leépítik. Ahol a korrupciót nyílt közbeszerzésre és tenderre keresztelik át. Ahol a gyerekek eldönthetik, milyen neműek. Ahol az iskolákat és az egyetemeket tapasztalt tanárok, művelt dékánok helyett válságmenedzserek irányítják – akik előbb válságot kreálnak, majd menedzselnek. Ahol az életet mindenütt kamerák figyelik. Rendben van a park, de a fűre lépni tilos. Ahol mindennek megvan a helye, de ha nem oda teszed, megbüntetnek. Ahol a szülő feljelenti a tanárt, a munkahelyek alapelve pedig az, hogy mindenki pótolható, de lehetőleg közös megegyezéssel lépj le. Ahol a bizalmatlanság alap: aki beszélgetne egyet valakivel a vonaton, az biztosan akar valamit. Ahol dohányozni az emberi élet védelme érdekében mindenütt tilos, de gond nélkül fogyaszthatunk gyilkos energiaitalt, gumicukrot, vegyszerezett paradicsomot. Ahol az időseket otthonba dugják, a gyerekeket bébiszitterre bízzák – sok a dolog, nem lehet kiszállni a mókuskerékből. Ahol az adott szó nem érték, és a főnökkel folytatott írásos érintkezéshez sem árt a jogi diploma. Ahol a beszélgetést kommunikációnak hívják.

Ha ez a norma, akkor ezek szerint ez is normális.

Valahogy a lelkem mélyén mégis úgy érzem: a csálé, töredezett járdájú Albánia, ahol a gyerekek az utcán fociznak, a férfiak hangosan gesztikulálva beszélik át a világ dolgait, az autók valami íratlan rend szerint, dudálva szlalomoznak – nos, ez inkább normális. Mert az igen igent jelent, a nem pedig nemet. Nincs az a nyakatekert hókuszpókusz a szavakkal.

Ha a nagymamám élne, azt mondanám most neki: igen, ott mégiscsak élnek úriemberek.