Több mint egy hónapja, hogy június 18-án megejtették a francia parlamenti választások második fordulóját. Bár a szavazók az első forduló után a vártnál szűkebbre szabták az elnöki köpenyeget, így is méretes maradt. A korábban jövendölt 440 képviselői hely helyett Emmanuel Macron pártja a centrista Modemmel együtt 361-et szerzett az 577-ből. Bonyolítja a helyzetet, hogy korrupciós vádak miatt a Modem frontemberei arra kényszerültek, hogy kilépjenek a kormányból. Bár a kabinetnek a centristák nélkül is stabil többsége van, a 47 képviselőt számláló Modem viszonya az elnöki politikához bonyolultabbá vált.
Macron egy fontos dologban tévedett. Február végén még azt mondta: „lehetetlen és nem is kívánatos” az olyan francia államfő, aki mögött abszolút többségű párt áll. Ehhez képest a Charles de Gaulle és Michel Debré miniszterelnök által 1958-ban alapított V. Köztársaságnak még soha nem volt olyan elnöke, aki ekkora többséget tudhatott magáénak. Ez nagy felelősséggel jár. Azok, akik kénytelen-kelletlen az elnökre, majd a pártjára szavaztak, azt mondhatják: tessék, lássuk, hogy mit kezd a programjával! Már csak azokat a politikai prófétákat kellene összeszámolni, akik arra esküdtek még néhány hónappal ezelőtt, hogy „ha Macron győz, nem lesz abszolút többsége a parlamentben”.
Az új elnöknek senkihez sem kell alkalmazkodnia, legfeljebb megbízóihoz és kampánya pénzelőihez. Pártját ő alapította, az En Marche! képviselőinek legitimitása tőle származik. Noha szabad kezet kapott, és a sajtó is kedveli, egyvalami azért nagyon hiányzik neki: a vidéki szavazók támogatása. Ekkora hatalom ugyanis soha nem imbolygott még ilyen szűk választói kör alapzatán! A parlamenti választások első fordulójában párthíveire csak a résztvevők 32 százaléka voksolt, a szavazásra jogosultak 15 százaléka. A másodikban történelmi léptékű, 57,4 százalékos volt a távolmaradás.
Hogy ekkora ellenállás, majd kényszerszavazás után is kormányozható az ország, elsősorban De Gaulle és munkatársai előrelátásának köszönhető. Az általuk alapított V. Köztársaság alkotmánya és intézményei még mindig erősek: azok a politikusok, akik a VI. Köztársaság ötletével játszadoztak, most is megjárták. De Gaulle visszametszette a pártok túlhatalmát, és a hagyományos pártokat most is helybenhagyta a népharag. Ő fütyült azokra a vízió nélküli mamelukokra, akiket csak politikai politikusoknak nevezett. Ezt tette Macron is. A kétértelmű Macron úr című könyvében Marc Endeweld újságíró már 2015-ben megírta, hogy Francois Hollande minisztere nem akarja végigjárni a kötelező szakaszokat, amelyek az elnöki székbe vezethetik. Brüsszel „kényszerei” és a pénzügyi-gazdasági globalizáció kontraszelektív hatással jár. A választók többsége nem láthat különbséget bal és jobb között, az átlagossá váló politikus pedig igazodik a közvélemény – részben előállított – hangulatához. Tehát mindenekelőtt neki, az 1958-as nagy alapítónak tartozik köszönettel Macron, hogy ilyen szűk keresztmetszet ellenére ekkora kormányhatalomhoz jutott.
Tetszik, nem tetszik: a Francia Köztársaság monarchikus jellegű marad. És a választók, főleg a bohém burzsoázia által lenézett vidékiek megfelelő magatartást várnak el a vezetőtől. Sarkozy és Hollande a ’68-as balliberális örökség nevében deszakralizálták az elnöki hatáskört: sem ők, sem politikai garnitúrájuk nem kapott esélyt.
Az urnáktól való távolmaradásból a bevándorlók harmadik generációja is kivette a részét. Versenytársainak ügyefogyottsága, céltévesztő magatartása mellett ez is besegített Macronnak. Az V. Köztársaság tehát továbbra is az elnöki szuverenitáson alapul, noha az európai intézmények annyira megnyirbálták a szárnyait, hogy alkalmatlan viselőjük csak suhogtatásra képes, mint nagyanyáink tömött libái.
Furcsa jelenség ez a szuverén, egyben teljhatalmú elnök! Bevándorlópárti, mint Merkel. Technokrata kormányában föderalisták zsibonganak, akik több Európát és kevesebb nemzeti Franciaországot akarnak. A liberálisok üdvözlik, mert nagyobb piacot és ahhoz simuló törvénykezést szorgalmaz. Ő is fölmondatja az „emberi jogok” katekizmusát, és ebben Hollande művének folytatója. Ideális alany a multikulturalizmus hívei és haszonélvezői számára is. Egyetemes bazárjában jól lehet majd alkudozni, nem lesz semmilyen ellenállás. Hacsak az utcán nem.
Ortega y Gasset annak idején a tömegek lázadásától féltette a nyugati kultúra civilizációs alapjait. Ma a metropoliszok által kitenyésztett elitektől kell félteni ugyanezt. Azoktól, akik nem ismernek mást, mint a pénzt, az érvényesülést és a vele járó gyökértelen, nomád életformát. A normákba a kisember kapaszkodik, a becsületre való hivatkozás a vesztesek kiváltsága. Félre tehát a politikusokkal – oktatott engem még áprilisban több francia ismerősöm –, éljenek a technokraták, a szakértők, akik tudományos alapon vezetik ki a bajból a válságban szenvedő franciákat!
Az 1994-es itthoni szocialista kampány után mondta Csurka István, hogy a „szakértelemre” hivatkozni bolsevista trükk. Talán ez a szakértői kormány is egy Szajna-parti befektetői trükk? A választók többsége tudja, hogy a hatalom már rég elköltözött a politikától, és a gazdasági szektornál lakik albérletben.
Érdekes lesz erkölcsi kódexről törvényt alkotni ott, ahol egy határon felül a piaci szereplők kényükre-kedvükre forgatják ki a törvényeket. Macron abban az Európai Unióban akarja leckéztetni a Keletről érkező kormányfőket, amely részben az adóparadicsomok törvénye és a lobbik kényszere szerint működik. Sikerének ennek ellenére jóindulattal drukkolunk, száz nap neki is jár. De azt is tudjuk, hogy arrafelé annyira kedvelik a királyokat, hogy néha szeretik felmutatva látni a fejüket. A nyaktiló szerepét most az irányadó média és a jogászi különítmények játsszák. Azok képesek kormányválságot előidézni. Csak úgy érdekből, haszonból, szórakozásból. Mert a rossz hír az igazi hír, az a kelendő. Kerül, amibe kerül.
A szerző politológus
