Vajon honnan van az olthatatlan vágy bennünk arra, hogy önmagunknál hatalmasabb erőkhöz meneküljünk – olyanokhoz, akik színes pizsamában és álarcban repkednek a város felett?
Néhány éve különös alak bukkant fel Seattle utcáin. Fekete kezeslábasán arany csíkokkal díszített páncél feszült, fején gumimaszk, épp csak hosszú köpeny nem lobogott utána, miközben bűnözőkre vadászott az esős városban. Phoenix Jones nem viccelt, valóban szuperhősként járőrözött és járőröz a mai napig. A civilben hivatásos harcművész több bűncselekményt akadályozott már meg, rablást is, késelést is. Hiába azonban a tucatnyi hőstett, óhatatlanul is csak mosolygunk a seattle-i béke őrzőjén. Mert bár kötelességtudata és bátorsága tiszteletre méltó, semmibe veszi a valóság és a fantázia közötti határt. Azt a mágikus választóvonalat, ahol a látszólag hétköznapi emberekből szuperhősök lesznek, akiket csodálatos borzongással bámulunk. Csakhogy nem az utcán, hanem a filmvásznon.
Az elmúlt tíz évben elárasztották a mozikat az emberfeletti képességekkel megáldott akcióhősök. Az egyik legnagyobb képregényes univerzumért felelős Marvel – amely immár a Disney kötelékéhez tartozik – 2008 óta tizenhat szuperhősös filmet készített, és a következő két évben további nyolc érkezik. Olyan figurákkal találkozhattunk a vásznon, mint a renyhe milliárdosból a világ megmentőjévé avanzsált Vasember; a germán mitológiából kölcsönvett Thor; a nácik rémálmaként felbukkanó Amerika Kapitány; a mozikba a múlt héten visszatért Pókember. A szuperhősök szerény 12 milliárd dollárt kapartak össze eddig a stúdiónak, és aligha vesznek vissza lendületükből. A tendencia egyértelmű üzenete: a világnak hősökre van szüksége.
Nappal aktatáskával, öltönyben dolgozni jár, éjjel a város felett cikázva vadászik a gonoszokra. Közöttünk él, mégsem egy közülünk: fél lábbal a valóságban, a másikkal a fantasztikumban áll. Ilyen a valódi szuperhős. Önmagában hordozza egy másik világ lehetőségét, ahová úgy követhetjük őt, hogy közben nem kell kimozdulnunk a nézőtér biztonságos popcornzajából. Ráadásul a szuperhősfilmek nem bontják le a valóság kereteit, csupán kifordítják őket, így a mindennapi tapasztalatainkból építhetünk magunknak színesebb, monumentálisabb és hősiesebb világot.
Olyan univerzumot, ahol mindig megkülönböztethetők a jók és a gonoszok, és ahol, kemény küzdelem árán ugyan, de végül mindig a jók győznek. A gyermeki őszinteségre kalibrált erkölcsi világképbe nem fér bele a kétely, kérdések sincsenek, csak magabiztosan világgá kiáltott pofonegyszerű válaszok. A szuperhős nem magyaráz, hanem lecsap. És ehhez utólagos indoklásra sincs szüksége. Nincs előzmény, nincs következmény, mintha megállt volna az idő.
A legtöbb film sikere azon áll vagy bukik, hogy mi, nézők mennyire tudunk azonosulni a főhőssel. De vajon milyen kortünetet jelez, ha az időn kívüli térben repkedő emberfeletti lények helyébe képzeljük magunkat?
Egyik lábunk itt, a másik ott: mintha mindenáron figyelmeztetni akarnánk magunkat arra a határra realitás és valóság között, amit épp áthágunk. Másként nehezen tudjuk feldolgozni, hogy a mindennapok valóságát olyan önjelölt szuperhősök alakítják, akik számára a választóvonal a távoli univerzumok között egyáltalán nem létezik. Amikor egy rakétákkal hadonászó dühös kamasz, egy egyre fényesebb tekintetű KGB-tiszt és egy narancsszínűre szoláriumozott golfjátékos magyarázza a valóságot, nem számít a pizsama és a maszk, leborulunk az időtlen csodalények lába elé, és imádjuk őket mindhalálig.
Persze az én filozófiám sem bonyolultabb, mint a mozifilmeké. Egyetlen mentségem: nem vagyok szuperhős.
