Olyan univerzumot, ahol mindig megkülönböztethetők a jók és a gonoszok, és ahol, kemény küzdelem árán ugyan, de végül mindig a jók győznek. A gyermeki őszinteségre kalibrált erkölcsi világképbe nem fér bele a kétely, kérdések sincsenek, csak magabiztosan világgá kiáltott pofonegyszerű válaszok. A szuperhős nem magyaráz, hanem lecsap. És ehhez utólagos indoklásra sincs szüksége. Nincs előzmény, nincs következmény, mintha megállt volna az idő.
A legtöbb film sikere azon áll vagy bukik, hogy mi, nézők mennyire tudunk azonosulni a főhőssel. De vajon milyen kortünetet jelez, ha az időn kívüli térben repkedő emberfeletti lények helyébe képzeljük magunkat?
Egyik lábunk itt, a másik ott: mintha mindenáron figyelmeztetni akarnánk magunkat arra a határra realitás és valóság között, amit épp áthágunk. Másként nehezen tudjuk feldolgozni, hogy a mindennapok valóságát olyan önjelölt szuperhősök alakítják, akik számára a választóvonal a távoli univerzumok között egyáltalán nem létezik. Amikor egy rakétákkal hadonászó dühös kamasz, egy egyre fényesebb tekintetű KGB-tiszt és egy narancsszínűre szoláriumozott golfjátékos magyarázza a valóságot, nem számít a pizsama és a maszk, leborulunk az időtlen csodalények lába elé, és imádjuk őket mindhalálig.
Persze az én filozófiám sem bonyolultabb, mint a mozifilmeké. Egyetlen mentségem: nem vagyok szuperhős.
