Úton az egységesebb és kisebb Európai Unió felé

A kontinens két fele a második világháború után más-más fejlődésen ment keresztül.

Valéry Giscard d’Estaing 2013-ban könyvet jelentetett meg az európai integráció esélyeiről. A volt konzervatív francia államfő, aki egykor Helmut Schmidt szociáldemokrata német kancellárral jelentősen előmozdította az európai egységesülést, szomorúan állapítja meg: a folyamat gyakorlatilag a 2004-es nagy bővítés után lelassult, leállt. Ennek oka szerinte maga a keleti bővítés, amikor olyan országok kerültek az Európai Unióba, amelyek gazdasági vagy kulturális-mentális fejlettségük miatt jelentősen különböznek a régi tagoktól.

A jelenlegi EU nem tud a mélyebb gazdasági-politikai-szociális unió irányába továbbfejlődni a keleti tagállamok miatt. A régi nyugati tagállamok túlbecsülték az újakat. Az óriási uniós támogatások számos esetben helyi oligarchák és autokrata rendszerek megerősítésére jók csak, az EU-n belüli különbségek alig csökkennek. Értelemszerűen nem lehet egy olyan közösségen belül, amihez Hollandia és Bulgária is tartozik, közös adó- vagy szociális politikát követelni. Ami Bulgáriában vagy Magyarországon jó fizetés, az egyes nyugat-európai tagállamokban rászorultsági alapon járó szociális segély.

A különbségek kulturálisan is jelentősek. A kontinens két fele a második világháború után más-más fejlődésen ment keresztül. Nyugat-Európában a korábban kevesebb demokratikus hagyománnyal rendelkező országokban is kiépült a liberális demokrácia, a hatvannyolcas mozgalmak elősegítették a társadalmi modernizációt. A vallási vagy nemzeti intoleranciát – az adott országok politikai és kulturális elitdiskurzusaiban – a sokszínűség, a multikulturalizmus helyeslése, a vallási-nemzeti kötődések lazulása váltotta fel. Azt, hogy Nyugat-Európa ma a világ legélhetőbb helye, a jóléti államiság mellett a liberális társadalmi berendezkedésnek, a hatvannyolcasok általi nyitásnak köszönheti. Ezzel szemben a kelet-európai társadalmak többsége történelme során nem is ismerhette meg a liberális demokráciát, a kommunizmus időszaka pedig a társadalmi konzervativizmust, az előítéleteket, a vallási és nemzeti intoleranciát, a bezárkózást erősítette meg.

A nyitott és fejlett nyugat-európai, illetve a zárt kelet-európai társadalmakat a mai napig jelentős különbségek választják el. A menekültkérdés ezt kiválóan mutatta. Nem arról van szó, hogy eleve el kellene fogadni a kvótarendszert, vagy a menekültpolitikát ne lehetne újragondolni. Lehet. De a vita ennél lényegibb. Míg Nyugat-Európa számára egyrészről az idegen nem rögtön ellenség, és a vitát az határozza meg, miként lehet hatásosan és helyesen segíteni a menekülteken (akik ugyebár nem migránsok), addig a legtöbb kelet-európai országban nem a segítség, hanem a bezárkózás, az elutasítás a fő cél.

Mindez teljességgel érthető ezen társadalmak kulturális és mentális állapotát látva. A posztkommunizmus nem azt jelenti, hogy bármiféle erős baloldaliság lenne e térségben (Szlovénia kivételével az új tagállamok egyikében sincs nyugat-európai értelemben vett szociáldemokrata vagy baloldali erő), ugyanis a kommunizmus kiirtotta a társadalmi szolidaritás korábbi formáit, intézményeit (az egyházaktól a szakszervezetekig), a bezártság révén pedig konzervált számos félelmet, gyűlöletet, intoleranciát. Hiába lettek ezek az országok 1990 után alkotmányaik szerint liberális demokráciák, a társadalmi átalakulás lassú és sokszor visszafelé tartó folyamat. Lengyelországban és Magyarországon – két országban, ahol eleve nincs is baloldali párt – a posztkommunizmus jobboldali, autokrata, idegenellenes rezsimekbe torkollott.

EU-kritika Nyugat-Európában is van, de egy osztrák szabadságpárti vagy egy olasz északi ligás sokkal liberálisabb és nyitottabb nézeteket vall, mint akár egy lengyel vagy magyar konzervatív. Ráadásul a nyugat-európai országokban erősödő EU-kritika konkrétan a keleti bővítéssel függ össze. Míg a francia Nemzeti Front egykor az európai integráció híve volt, mára azért ellenzi, mert abból csak annyit lát, hogy a keleti munkaerő lenyomja a nyugati béreket, miközben a keleti tagállamokban a nyugat-európai adófizetők pénzén rendezkednek be az autoriter rendszerek.

Az európai integráció a jelenlegi EU keretei között tehát nem mélyíthető tovább. A jelenlegi 27 tagállam között csak visszalépés lehetséges: a politikai integráció oldása, a szociális integráció elvetése, a gazdasági integráció lazuló megőrzése. Egy ilyen Európai Unió értelemszerűen a még nem tagállammá lett országok számára is csökkenő vonzerejű alternatíva. Holott a kontinens békéje szempontjából kifejezetten fontos fenntartani a posztszovjet, illetve a balkáni térség felé az európai integráció lehetőségét. Mivel azonban mindenki számára világos, hogy a jelenlegi EU nem tud és nem akar tovább bővülni, ez az alternatíva egyre valószerűtlenebb.

Mi lehet a megoldás? Az Európai Unióban jelenleg is többféle sebesség működik egymás mellett. Nem minden tagállam része a schengeni zónának, nem mindegyik vezette be az eurót, ráadásul ma is kapcsolódnak unión kívüli államok különféle gazdasági megállapodások révén az EU-hoz. Egy többsebességes és többkörös európai integráció így egyáltalán nem lenne jelentős fordulat, legfeljebb annak a realitásnak a beismerése, hogy a keleti bővítés nem sikerült.

Míg korábban elsősorban Párizsból és Rómából lehetett a keleti bővítéssel szemben kritikus hangokat hallani, mára a német politikai életben is érlelődik a felismerés: az EU súlypontját határozottan a német–francia tengelyre kell helyezni, és az integráció csak kisebb, szűkebb „elitklubbal” folytatható. Hogy ez az egész euróövezetet (így néhány keleti tagállamot is) jelentené, vagy tényleg csak a 2004 előtti EU-t, esetleg egy annál is szűkebb csoportot, az vita tárgya. A balti tagállamok, a szlovénok és részben a szlovákok különösebb probléma nélkül – méretükből következő jelentéktelen szerepük miatt is – részt tudnának venni belső együttműködésben.

Elképzelhető az is, hogy az integráció témakörönként lenne eltérő. Például Románia vagy Horvátország közös európai védelmi és biztonsági politikában a legbelsőbb körhöz tudna tartozni – Bukarest és Zágráb transzatlanti elkötelezettsége miatt –, miközben a schengeni övezetnek nem is részei, és esetleges szociális unióba sem tudnának bekerülni.

Magyarország jelenlegi politikai helyzete miatt minden integrációs szint tekintetében a legkülső körbe való: oroszpártisága miatt az európai védelmi unióra Budapest kifejezetten veszélyt jelentene; katasztrofális szociális és életszínvonal-beli helyzete miatt (aminek konzerválása a jelenlegi magyar kormánypolitika egyik fő prioritása) egy európai szociális unióba sem férne be; míg az egyre egyértelműbben kiépülő autoriter, antidemokratikus, a másként gondolkodókat elnyomó rendszer teljességgel idegen azoktól az alapértékektől, amelyekre az európai politikai unió épülne.

Az elmúlt huszonhét év bebizonyította: csupán intézményekkel és nyugati segélyekkel nem építhető nyílt társadalom. Azt ugyanúgy akarni kell helyben, ahogy Nyugat-Európa társadalmai is saját erejükből és akaratukból mentek keresztül a hatvanas–hetvenes évek modernizációján. Az európai integrációnak nem érdeke, hogy zárt társadalmakat fogadjon el egyenrangú partnerként. A nyitott társadalom kis számú kelet-európai híveinek pedig szintén nem érdekük, hogy nyugati pénzekkel épüljön köréjük egyre magasabb fal és egyre elviselhetetlenebb autokrácia.