Az alagsor esztétikája

Nem a csillogás mutatja meg, hogyan viszonyul a hatalom a kulturális örökséghez.

Ha a szép felől közelítünk, ami, mint tudjuk, érdek nélkül tetszik, talán nem demagógia kijelenteni: amíg a felszínen milliárdos fejlesztésekkel (sz)épül az új világ, az utcaszint alatt a penész terjeszkedik. A látványberuházásokra fordított közpénz és a választói tekintet iránya között nem nehéz felfedezni az ok-okozati összefüggést. Vagyis ami a szemünk elé kerülhet, csillog-villog, ami rejtve marad, arra nem érdemes szót vesztegetni. Ha ez túlzott leegyszerűsítés is, a napi tapasztalat nem először igazolja, hogy van benne igazság.

Múlt csütörtökön írtunk róla, hogy két éve zárva vannak az Uránia Nemzeti Filmszínház kamaratermei. Az alagsorban található, hatvanfős Csortos Gyula- és Fábri Zoltán-terembe a 2015. augusztus 17-i felhőszakadás során tört be több száz köbméter víz, súlyos károkat okozva a vetítőkben. A mozi akkori közleménye szerint az alagsort azonnal lezárták, és megkezdték a mentést. Tíz napra rá arról számoltak be, hogy a fölújítási munkák várhatóan elhúzódnak. Azóta eltelt két év, és még el sem kezdték a rekonstrukciót.

Az Uránia esetében műemlék épületről van szó, amely nevében is vállalja, hogy a nemzet első számú filmszínháza. Ez a szerepkör komoly felelősséget jelent, hiszen aggathatunk rá hangzatos címeket, ha a körülmények nem teszik lehetővé, hogy kiérdemelje őket, semmi sem indokolja, hogy ne nevezzük át. A vélhetően dohos, penészes, használatra minden szempontból alkalmatlan kistermekkel aligha lehet ez az ország vezető filmszínháza.

Idén január 13-án csőtörés miatt elázott az alig két héttel korábban megszüntetett örökségvédelmi hatóság, a Forster-központ pincéjében tárolt dokumentáció. Az iratok, fotók és tervek hatvanfokos vízben fürdőztek jó darabig, pedig már ott sem kellett volna lenniük a Táncsics utcai épületben. A kormánynak a Várba költözése miatt mindent át kellett volna szállítani a XI. kerületi új raktárba, csakhogy az nem készült el idejében, így a dokumentáció maradt, és egy része elpusztult a vízben. Nem mellékesen a bajt az okozta, hogy az épületben elzárták a fűtést, ám erről elfelejtették tájékoztatni a Főtávot, ahol nem csökkentették a nyomást, a cső pedig így szétrobbant.

Számos egyértelmű különbség mellett három közös motívumot fedezhetünk föl a két történetben: a víz, az alagsor és az érdektelenség. Az elsővel nincs mit kezdeni, azt sem mondhatjuk, hogy gyanúsan utazik az utcaszint alatti kulturális örökségre, hiszen csak jön megállíthatatlanul. Az alagsor már izgalmasabb pont, hiszen ez az a terület, ahová, úgy látszik, nem jut el az állami mecenatúra fénye. Ezzel meg is érkeztünk az érdektelenséghez, amely könnyen kétségbe vonhatja a kétségbevonhatatlan eredményeket is.

Különféle kulturális eseményeken – az aktuális témától függetlenül – a kormány tagjai előszeretettel utalnak büszkén örökségvédelmi teljesítményükre. Régi fényében ragyog a Zeneakadémia, megújult a Pesti Vigadó, fölújították a Várkert bazárt, gőzerővel folyik a két sok száz milliárdos gigaberuházás, a budai Vár kormánynegyeddé alakítása és a Liget-projekt. Tekintsünk el egy pillanatra a renoválások kevéssé átlátható pénzügyi hátterétől, a többszörös átadási ceremóniák komédiájától, az utolsó két projekt méretébe kódolt kóros elmeállapottól, és koncentráljunk a zsákszámra elköltött pénzből következő momentumra: a mecénások szépség iránti vágyára.

Ebbe a sorba illeszthetjük az Urániát is. Az 1999-ben anyagi okok miatt bezárt filmszínház fölújítását az első Orbán-kormány határozta el, az 1,1 milliárd forintból rendbe hozott mozi 2002-ben nyitotta meg kapuit. Elsőként a Káel Csaba által rendezett Bánk bánt vetítették, majd az akkori legdrágább magyar film, A Hídember következett, így kétségünk sem lehetett, hogy nagy presztízsű látványberuházásról van szó, amely hosszú távú büszkélkedés tárgya lesz. 2006-ban a mozi az építészeti örökség megőrzése kategóriájában megkapta az Európai Unió egyik legrangosabb kitüntetését, az Europa Nostra-díjat. Tehát volt ok is a büszkélkedésre.

Van ma is. Hiszen épülnek az új látványosságok, az új szépségek, az utcaszint alá pedig úgysem lát senki. Csakhogy akármennyit költenek is rá, a látványberuházások sem felülről lefelé épülnek. Minden épületnek kell hogy legyen alapja, így alagsora is. Erre nem csupán az építészettankönyvek figyelmeztethetik a kormányt, hanem egyebek mellett a Biblia is.

Az alapra és az alagsorra szükség van akkor is, ha épp megszüntetik a Forster-központot, és elzárják a fűtést az épületben, és szükség van rá akkor is, amikor felhőszakadás árasztja el a nemzeti filmszínházat. Nem a pompa és a csillogás mutatja meg, hogyan viszonyul a hatalom a kulturális örökséghez, hanem az alagsor állapota. Azt pedig jelenleg elborítja a penész.