Az alagsor esztétikája

Nem a csillogás mutatja meg, hogyan viszonyul a hatalom a kulturális örökséghez.

Számos egyértelmű különbség mellett három közös motívumot fedezhetünk föl a két történetben: a víz, az alagsor és az érdektelenség. Az elsővel nincs mit kezdeni, azt sem mondhatjuk, hogy gyanúsan utazik az utcaszint alatti kulturális örökségre, hiszen csak jön megállíthatatlanul. Az alagsor már izgalmasabb pont, hiszen ez az a terület, ahová, úgy látszik, nem jut el az állami mecenatúra fénye. Ezzel meg is érkeztünk az érdektelenséghez, amely könnyen kétségbe vonhatja a kétségbevonhatatlan eredményeket is.

Különféle kulturális eseményeken – az aktuális témától függetlenül – a kormány tagjai előszeretettel utalnak büszkén örökségvédelmi teljesítményükre. Régi fényében ragyog a Zeneakadémia, megújult a Pesti Vigadó, fölújították a Várkert bazárt, gőzerővel folyik a két sok száz milliárdos gigaberuházás, a budai Vár kormánynegyeddé alakítása és a Liget-projekt. Tekintsünk el egy pillanatra a renoválások kevéssé átlátható pénzügyi hátterétől, a többszörös átadási ceremóniák komédiájától, az utolsó két projekt méretébe kódolt kóros elmeállapottól, és koncentráljunk a zsákszámra elköltött pénzből következő momentumra: a mecénások szépség iránti vágyára.

Ebbe a sorba illeszthetjük az Urániát is. Az 1999-ben anyagi okok miatt bezárt filmszínház fölújítását az első Orbán-kormány határozta el, az 1,1 milliárd forintból rendbe hozott mozi 2002-ben nyitotta meg kapuit. Elsőként a Káel Csaba által rendezett Bánk bánt vetítették, majd az akkori legdrágább magyar film, A Hídember következett, így kétségünk sem lehetett, hogy nagy presztízsű látványberuházásról van szó, amely hosszú távú büszkélkedés tárgya lesz. 2006-ban a mozi az építészeti örökség megőrzése kategóriájában megkapta az Európai Unió egyik legrangosabb kitüntetését, az Europa Nostra-díjat. Tehát volt ok is a büszkélkedésre.

Van ma is. Hiszen épülnek az új látványosságok, az új szépségek, az utcaszint alá pedig úgysem lát senki. Csakhogy akármennyit költenek is rá, a látványberuházások sem felülről lefelé épülnek. Minden épületnek kell hogy legyen alapja, így alagsora is. Erre nem csupán az építészettankönyvek figyelmeztethetik a kormányt, hanem egyebek mellett a Biblia is.

Az alapra és az alagsorra szükség van akkor is, ha épp megszüntetik a Forster-központot, és elzárják a fűtést az épületben, és szükség van rá akkor is, amikor felhőszakadás árasztja el a nemzeti filmszínházat. Nem a pompa és a csillogás mutatja meg, hogyan viszonyul a hatalom a kulturális örökséghez, hanem az alagsor állapota. Azt pedig jelenleg elborítja a penész.