Ha valakiket, a nyugdíjasokat – így egyben és általában – én aztán biztosan nem akarom bántani! Fontos ezt leszögezni az elején, a félreértések elkerülése végett. Akkor is, ha mindaz, ami a szennyvízszagú magyar politikában zajlik körülöttük, leginkább a potenciális szavazatukról szól csupán.
Mentegetőzéssel nyitni felvetéseinket különben nem volna túl szerencsés, ez a mostani indítás azonban talán megfelelőképpen árulkodik arról, hogy milyen helyzetet teremtett az erőpolitika. Hogy miért is válik a nyugdíjasok ügye olyan témává, amelyről – ha így folytatódik – öngyilkos kamikaze akcióvá válik őszintén beszélni. Véleményterror létezett korábban is, máskor is, ám ez az aktuális állapot hasonlóan aggasztó.
A Jobbik-elnök Vona Gábor kiragadott és teljesen kiforgatott szavaira kampányt építeni kifejezetten aljas húzás – bár kétségkívül hatékony. Pedig a nyugdíjkérdés tipikusan olyan ügy, amelyhez bölcsen kellene hozzáállni. A nagyobb pártok mindegyike részéről szükség lenne megfontoltságra és a pillanatnyi érdekek alább rendelésére, már csak az idősebb korosztály iránti tisztelet miatt is.
Amit a kormányzati propaganda művel, az morális és gyakorlati értelemben is kétségbeejtő. A pofátlan hazudozás feletti ítélkezést elvégezheti mindenki magában. Ám a gyakorlati része a kérdésnek éppilyen súlyos: a generációk egymás ellen hangolása, a létező társadalmi és gazdasági problémák szőnyeg alá söprése több, mint hiba. Hagyjuk is a mentegetőzést! Ez az egymás ellen hangolás már azzal megtörténik, ha a nyugdíjügyről nem lehet nyíltan vitázni. Egy fiatalabb nemzedékhez tartozó politikus, közgazdász, újságíró nem meri elmondani a véleményét, inkább nem is beszél arról, mit gondol a közös teherviselésről, az ellátórendszer fenntarthatóságáról. A feszültség csak nő, ráadásul teljesen feleslegesen, hiszen olyan kihívásokról van itt szó, amelyek jelentős része objektív mérőszámokkal levezethető lenne, és amelyekről építő – és igenis szép – vitákat lehetne folytatni.
Aki az ellátórendszer hosszú távú fenntarthatóságáról beszél, aki fűt-fát ígér, aki azt mondja, nem kell hozzányúlni a támogatások bizonyos elemeihez történetesen azért, hogy a többit, a fontosabbakat megjavítsuk, az hazudik.
Pénz és forrás márpedig nincs elég, a gazdasági növekedés adta többletlehetőségekre hivatkozni csalfa dolog, miközben megannyi más humán terület is súlyosan alulfinanszírozott. (Helyette az állam borzalmasan drágán működik, az apparátus csak tovább hízott, a presztízsberuházások költségvetésében nem ismernek felső határt, a feketegazdaság virul.)
Rövid távú párt- és kampányérdekből sarokba szorítottak minden komolyabb támogatást maga mögött tudó politikust, aki máskülönben talán őszintén mert volna válaszolni például arra a kérdésre, hatalomra kerülve hozzányúlna-e a közlekedési támogatások rendszeréhez. Ma a „néppártos” vagy akár a „baloldali” válasz is erre az, hogy nem, dehogy, a szerzett jogként értelmezett támogatásokból nem szabad elvenni. Ha valaki felveti, hogy például a nagycsaládosok miért fizetnek ugyanazért a szolgáltatásért kisebb vagyonokat, akkor az a válasz: őket is támogatni kell.
Értsük már meg: mindenkit támogatni nem lehet.
Szóval, sunyi politikai számításból csapdahelyzetet teremtettek, újabb tabut kreáltak, talán veszélyesebbet, mint amit a legutóbbi időszakig cigánykérdésben a balliberális kultúrpolitikai gépezet tartott életben. Ezzel nem konkrétan a két érintett csoportot hasonlítom össze, hanem magát a jelenséget: a tabusítás, a tiszta beszéd büntetése által okozott óriási károkat.
Mert igen, beszélhetnénk arról is, hogy ha a közlekedési támogatások rendszerét kicsit megnyirbálnánk, bizonyos utazásokért pénzt kérnénk mindenkitől – ha csak jelképeset is –, akkor a bevételt be lehetne forgatni például a méltó idősgondozásba. Hiszen ezen a téren valóban óriásiak a problémák. Akinek nincs pénze minőségi ellátást váltani (havi szinten akár százezres tételekről beszélünk), annak embertelen körülmények juthatnak osztályrészéül élete utolsó szakaszára. Ha valamit, hát ezt nem volna szabad megengednünk.
Beszélhetnénk a differenciált nyugdíjemelésről is. Végtére mondjuk ki azt is: míg a kisnyugdíjasok gyakran a létminimum alatt tengődnek, addig bár igen kis számban, de akadnak milliós havi ellátást kapók is, és ezt az ollót pedig valamennyire zárni kell. (Olyan ellátott is van, akinek meghaladja a havi kétmillió forintot a nyugdíja. Elvi kérdés, hogy úgynevezett plafont kellene húzni.)
A felvethető kérdések sora hosszú, és mindig akad majd olyan, aki – okkal vagy ok nélkül – megbántódik. De először is meg kellene nyugodni. Továbbá felfogni, mekkora kárt okoz a géphangon telefonáló bácsi. Tudják: aki a Fidesz nevében jelentkezik.
