Sokféle Amerika-kép él az emberek fejében. Azokéban is, akik soha nem léptek ki a Kárpát-medencéből. Nem a hollywoodi filmek teremtette álomvilágra gondolok, sőt a hippikorszak zenéiből ideszivárgó úton levés boldogságára sem. Hanem a politikai-társadalmi illúziókra. A hazai óriásplakát- és kormányzatimédia-fogyasztók a Soros-féle milliárdosok és a CEU genderszakos hallgatóinak társadalmát vélik ismerni az óceánon túl, mások Donald Trump vidéki és fehér polgárokból álló közösséget gondolják az igazi Amerikának. Van az Apple- és Starbucks-rajongók liberális álma, és velük szemben a globalizációt megtestesítő kóla- és gyorsétterem-gyűlölők népes tábora.
Sokféle Egyesült Államok van – nekem most, a Harvey hurrikán nyomán a katasztrófa sújtotta területen csaknem egy hétig dolgozva a civilek, a bajba jutott embertársukon segíteni akaró és tudó egyszerű amerikaiak jól működő országát volt alkalmam megismerni. És közben volt módom gondolkodni azon, hogy ezt kellene importálni onnan Magyarországra, nem a különféle kampánytechnikákat.
Az észak-karolinai baptistákkal dolgoztunk együtt, így testközelből láthattam, hogy egy sok millió dolláros éves költségvetésű humanitárius szervezetet fenn tudnak tartani szinte kizárólag a nyugdíjasokra alapozva. Akik nemcsak a pénzüket adják a szép célok érdekében – sőt talán egyáltalán nem adnak pénzt –, hanem a szabadidejüket és tudásukat. Anyagiakat is: ha például a hurrikán közeleg, és tudják, hogy indul a csapat, beülnek az autójukba, megtankolják a saját pénzükből, és lemennek az utolsó, még biztonságosnak mondott pontra. Kivesznek egy szobát egy szállodában, és várnak. Mivel barátaik is velük tartanak, jól is érzik magukat közben, egyfajta közös vakációzásként fogva fel az egészet. Aztán amikor eláll a vihar, bemennek a katasztrófa sújtotta területre, oda, ahova a koordinátor küldi őket. Tudják, hogy jön utánuk a technika: mobil konyha, amely naponta negyvenezer adag meleg ételt képes elkészíteni; víztartály- és víztisztító állomás, amelyhez zuhanyzó- és mosóegység is jár, hogy a bajba jutott emberek ne csak enni kapjanak, meg is tisztuljanak. Jön a teherautó az eszközökkel, láncfűrésztől villás targoncán át mindenféle kéziszerszámig, hogy előbb az utakat tudják megtisztítani a kidőlt fáktól, utána az elázott-megrongálódott házak javításához fogjanak hozza. Száz ember egy turnusban, mind önkéntesek: egy részük a konyhát üzemelteti, a másik ételt oszt, mosodában ügyel, vagy kimegy a terepre dolgozni, két keze munkájával segíteni. Általában két hétig maradnak, hogy átadják a helyüket a következő csoportnak, amelynek tagjai türelmetlenül várják, hogy végre ők is segíthessenek.
Tudom jól: az amerikai nyugdíjas jobb anyagi helyzetben van, mint a magyar. Talán a fizikai kondíciója is jobb. De hadd mondjak el két történetet, amely eléggé elgondolkodtatott. Nederland településen dolgoztunk Texas államban, és az önkéntesek egy baptista templom kiszolgáló helyiségeiben, a földön aludtak. Csak az utolsó éjszaka vettem észre, hogy a sarokban alvó, legalább hetvenéves észak-karolinai önkéntes légzéstámogató eszközzel alszik, magyarán: oxigénmaszkot húz magára lefekvéskor. Súlyos beteg, mégis eljött, húsz órát vezetett, ismeretlen embereken segít, és hozta magával az életben maradásához szükséges eszközt is.
Egy reggel odaült az asztalunkhoz egy nő. Beszélgettünk, és egyszer csak megmutatta, hogy csövek lógnak ki belőle – mesterségesen táplálják, súlyos gyomorbaja van. A kezelőorvosa azt mondta, ne jöjjön a hurrikánhoz, mert veszélyes lehet az állapotára, de mindenáron itt akart lenni. Vagy írhatnék a kigyúrt, agyontetovált ötvenes férfiról, aki szabadságot vett ki, eljött Texasba, mindennap keményen végigdolgozta a napot, és amikor megkérdeztem, miért teszi, annyit válaszolt: mert szereti Jézust.
Szóval bőven lenne mit eltanulni Amerikától. A civilek önzetlenek, odaadók, és megbíznak a profikban, akik irányítják őket. Nem okoskodnak, nem keresik a kibúvókat, fegyelmezetten végrehajtják a rájuk szabott feladatot. Így hatékonyak is, és nagyon látványos, amit csinálnak. Munka közben végig jókedvűek, nyitottak és mosolygósak. Külön megható volt, mennyire fellelkesültek, amikor kiderült, hogy külföldről érkeztünk – nagyon hálásak voltak nekünk, hogy egy távoli országból odarepültünk segíteni. Lefotóztak minket, hogy hazatérve megmutassák a barátaiknak: külföldiek is tudnak az országot ért szerencsétlenségről. Biztos vagyok benne, hogy a barátaik is fenn vannak már régen az önkénteseket nyilvántartó listán, és csak arra várnak, hogy megcsörrenjen a telefonjuk: szükség van rájuk, indulhatnak ők is.
Hazaindulás előtt azon gondolkodtam: vajon egész Magyarországon mennyi önkéntest lehetne összeszedni ezeknek a mobil konyháknak az egyheti működtetésére?
